A magyar Országgyűlés 2012-es határozata alapján minden év április 12-én emlékezünk a Felvidékről kitelepítettekre, mivel ezen a napon kezdődött meg 1947-ben a felvidéki magyar lakosság deportálása. A tragikus évforduló alkalmából képzőművészeti kiállítás nyílt a budapesti Magyarság Házában. Duray Miklós itt elhangzott beszédet az alábbiakban közöljük.
A felvidéki magyar kitelepítettek emléknapja
Több évezredes múltra tekint vissza a más fajtájúaknak, más népségnek a legyilkolása, a más kultúrkörbe tartozók elüldözése, a másságot hordozók megsemmisítése. Volt, amikor ez közösségvédelmi stratégiai kérdésként került napirendre, volt, amikor látszólag értelmetlenül, csupán a harcászati taktika következményeként lett végrehajtva. Ahogy közeledünk korunkhoz ezek a csoport stratégiák, indulatok vagy megfontolások egyre inkább a másság elutasításaként, de az utóbbi háromszáz évben elsősorban a fajgyűlölet és a hatalmi stratégia részeként jelennek meg.
Mózes V. könyvének 20. részében az ellenség (az ostromlott város) férfijainak legyilkolása a hadviselés szabályzataként van leírva ugyanakkor a nőkre, gyermekekre és az élő természetre vonatkozóan a megőrzés és a hasznosíthatóság szempontját helyezi előtérbe. A Krisztus utáni 12. és 13. században azonban a mongol hordák totális gyilkosságairól már krónikákból van tudomásunk, sőt levéltári dokumentumokból hozzávetőleges pontos adatok is a rendelkezésünkre állnak – legyilkolták a helybélieket, fölszántották a lakóterületüket és sóval szórták be a hantokat. Ugyancsak ilyen forrásokból tudjuk, hogy a késő-középkori Franciaországban hogyan mészárolták halomra a cigányok, később a protestánsok tömegeit. Sajátos, hogy a keresztény Európa nyugati felében elsősorban a másságuk okán pusztítottak el százezreket. De mintha ezt a példát követte volna Európa keleti fele is, hiszen a hátat borzongató „pogrom” kifejezés a cári Oroszországból származik, ami egyértelműen a tömeges elpusztításra utal. Ez a két hagyomány ötvöződött és tökéletesedett, intézményesült és öltött ipari méreteket a 20. századi nácizmus idején, majd ezt követően is.
Közép-Európában, ami többé-kevésbé az anjou-házi Károly Róberttől számítva Nagy Lajos királyunk uralkodási területével, később a Habsburg Birodalommal azonosítható, a népességet átalakító elképzelések elsősorban a hatalmi politika részeként jelentek meg. A Magyar Királyságnak a török hódoltság alóli felszabadulása indított el egy olyan központilag, a császári Udvarból irányított telepítéspolitikát, aminek a racionális, gazdaságpolitikai oka nem vitatható, de etnikai és hatalmi irányultsága annál nyilvánvalóbb és kérdésesebb volt. A történelmi Magyar Királyság teljes bekebelezése volt a cél már a 17. századtól. Ez részben párosult a protestáns ellenességgel, részben a magyarországi történelmi közigazgatásnak az osztrák örökös tartományokéhoz idomuló átalakításával és a 17. század végétől etnikai célzattal is szervezett betelepítéssel.
A késő középkori Magyarország népessége a török hódoltság végére alapvetően átalakult. Népességének kétharmada eltűnt, a magyar etnikumnak a hódoltság előtti 85%-os aránya kb. 50%-ra csökkent. Csakhogy száz évvel később, az 1780-as években a tudatos betelepítés következtében a történelmi Magyarország területét lakóknak már kétötöde sem tartozott a magyar etnikumhoz.
Volt tehát előképe mindannak, ami 1920 után a történelmi Magyarország feldarabolását követően, főleg az újdonsült Csehszlovákiához csatolt területeken és az ott élő magyarokkal szemben megvalósult, vagy megvalósítani szándékoztak. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
