Laudációk 2002

A Bethlen Gábor Alapítvány díjazottjai 2002-ben

Hatalmas nagy korszakban éltem

Emlékezés Illyés Gyulára

Egy nagy hegyet kerülgetek már napok óta. Keresek rajta valamilyen magasba vivő ösvényt, kapaszkodót, amelyen ha nehezen is, de följuthatnék a tetejére.

Nem más ez a hegy, mint az a száz esztendő, amely Illyés Gyula születése óta emelkedett föl Magyarország földjén, a költészet és az emberi szellem vulkanikus működése nyomán.

Száz év! Szinte hihetetlen! És ráadásul micsoda száz esztendő! Európa történetének egyik legszédítőbb, legpazarabb, ugyanakkor legdémonikusabb évszázada. Minden megtörtént benne összesűrítve, ami az emberiség előző évszázadaiban, sőt előző két-három évezredében lezajlott. A századkezdés pillanatában volt benne  művészetekre és mohó tudásra hangolt görögségélmény, később vad háborúk, barbárság, keresztre feszítések, politikai inkvizíciók, emberégetés nagy tételekben, birodalomépítés, birodalombukás, szabadságrészegség, forradalmak és elhülyítések.

Illyésnek több mint nyolcvan év jutott ebből a hatalmas időből. De ezen belül legalább hét olyan világpolitikai és társadalmi földrengés, amilyenre az elődök esetében nem volt példa. Kölcseynek, Vörösmartynak, Széchenyinek, Aranynak legfeljebb kétszer vagy háromszor kellett újraépítenie a világot maga körül. Adynak, Babitsnak szintén, Illyésnek viszont – rövidke békés időszakokat leszámítva – folyamatos válságkorszakok jutottak. Kezdődött ez az első világháborúval, folytatódott a forradalmakkal, a franciaországi száműzetéssel, Trianonnal, a nagy ellentmondásoktól feszülő Horthy-rendszerrel, a második világégéssel s mindazzal, ami utána jött, az Egy mondat…-ot megszülő korszakkal, az ’56-os forradalommal és a folytatással. Ő maga írja egyik versében:

Hatalmas nagy korszakban éltem;

azon mérve, hány zeuszi magas

polcra jutott – koronával fejében –

kontár-cézár, néró-ripacs;

azon mérve, mily dzsingiszkáni

távlatra lobogtak ledőlt

országok s jajongtak leölt

népek és mily szahara-tág volt

rájuk a csönd;

 

azon mérve, mily parányi

lett ereje

annak, ki szólni mert.

– – – – – – – –

Aránytalanság, düh és gúny nevelt.

Igen, végigélni s kibírni a korszakot – ez már önmaga is fölér egy életművel. Hát még olyan életművet teremteni benne, mint amilyet néhány nemzedéktársával, Németh Lászlóval, József Attilával, Szabó Lőrinccel, Cs. Szabó Lászlóval, Máraival, Kodolányival, Tamásival Illyés teremtett, a nemzet legnagyobb szellemi teljesítményei közé tartozik.

Azt hiszem, a jelenlevők velem együtt ismerik azt a dramaturgiai pillanatot, amikor a rágalomáriák föl szoktak csattanni. Ez a pillanat az! Az első sor mindig azzal kezdődik, hogy mit jajong Illyés, hiszen a század nagy megpróbáltatásait szerencsésen mindig megúszta. A második sor már azt hajlítgatja, cifrázza: nem is olyan biztos, hogy a szerencse segítette, hanem ő segítette magamagát, mivel a mindenkori túlélés lángelméje volt. Borzalom. Úgy látszik, nemcsak a gyomorban, a májban rendezkednek be hosszú életre kártékony, szívós vírusok, hanem az agyban is, és ott elpusztítani őket talán a legnehezebb. Nem véletlen, hogy már fiatal íróként ezt jegyzi föl naplójában: „Mindent összeszámlálva: ellenségem egy van, az ostobaság. Elvi ellenségem is: akkor sem könyörülhetek rajta, ha megértem… Ha a katonaság létjoga, hogy az országot az ellenségtől védje, a szellem táboráé az, hogy a butaságot szorítsa vissza, a külhonit s a belhonit egyaránt…”

Nehezemre esik, hogy egy ilyen emelkedett, ünnepélyes napon nem az illyési örökség, az illyési szellem kimeríthetetlenül gazdag hatalmáról beszélek, hanem árnyakat próbálok eltaszigálni a közeléből, de az ünnepélyességnél fontosabbnak tartom az igazságot s vele együtt magát az igazságszolgáltatást.

Természetesen eszembe se jut, hogy e mostani alkalommal megtörténhetik az, aminek évtizedek alatt már réges-rég meg kellett volna történnie, de abban mégis reménykedem, hogy az Illyés köré szándékosan fölvonultatott félreértéseket a továbbiakban nem fogjuk szótlanul bámulni, megritkítjuk a soraikat.

Kezdjük rögtön az oly sikeresen mitologizálódott kétkulacsossággal, amelyet már fiatal író korában a nyakába akasztottak. Kezdetben a kettőssége még erénye volt, megcsodálni való újdonság: Ozora és Párizs, magyarság és európaiság, szürrealizmus és pusztai ökörbőgetés, de amikor ezek az ikerképességek kiléptek az esztétika köréből, s elkezdtek közvetlenül szembesülni a politikával, a történelemmel, a társadalom ismeretlen kérdéseivel, hirtelen megváltozott az irodalmi romantika színezete. Az 1933-ben megírt Pusztulás-napló, amely egy baranyai utazás főszólamává nyersen és kendőzetlenül a magyarság pusztulását avatja, máig ható indulatokat szabadított rá közéletünkre.

Több ok miatt is.

Az egyik ok mindenképpen a megszégyenülés titkos élménye. Jön egy fiatal költő a Dunántúlról, Párizsból, a múzsák hegyes-völgyes vidékéről, s olyan országos, pontosabban olyan nemzeti gondokat fogalmaz meg, amelyről az értelmiség színe-javának fogalma sincs. A magyar tudat kiegyezés utáni működéséről Ady Endre szinte mindent elmondott, amelyhez az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása szolgáltatta a lidérces illusztrációkat, de az ő jövendölései és szimbólumai belemosódtak ebbe a pusztulásba. És különben is, ő Mesebeli Jánosokról, Paraszt Nyárról, Eltévedt lovasokról beszél, a fiatal költő pedig olyan magyarokról, parasztokról és uradalmi cselédekről, akik irodalmilag ugyan nem léteznek, de annál inkább léteznek a valóságban, magukra hagyva nincstelenségükben és nyomorukban.

A másik ok pedig – idézőjelbe téve írom ide a mondatot – Illyés „lelepleződött magyarsága és nacionalizmusa” volt. Azzal vádolták meg, hogy biológiai elfogultsággal ítéli meg a népeket. Saját fajtája veszésén úgy kesereg, hogy közben a másikat, mert életrevalóbb, elítéli. Tagadhatatlan, hogy a Pusztulás egyik szereplő népcsoportja az egykéző, a veszendő magyarság, a másik a viruló németség, de a vád ezzel együtt hamis.

A gyanú azonban rajta marad a szerzőn. S minden, ami később történik, erre a gyanúra hajol vissza. És valljuk be, tömérdek dolog történik. Úgy látszik, Illyés felfedezőnek érkezett a magyar irodalomba, mert a verseskötetei és az 1933-as „felfedezése” után jönnek sorba a többiek. Felfedezés a meghökkentő elbeszélő költeménye: a Hősökről beszélek, aztán az Oroszország. A legnagyobb köztük mindmáig a Puszták népe. Egy bűntudatot ébresztő mélyvilág, amelyről addig senki se tudott semmit. S utána Petőfi, akiről viszont mindenki sokat tudott, de könyvével Illyés talán a „mindentudókat” lepte meg leginkább.

Ugyancsak a felfedezések sorába tartozik a Magyarok is. A könyv műfaja: naplójegyzetek. Az én számomra azonban egy sok szálon szövődő énregény. Nincs benne semmi, ami a képzelet műve volna, de minden benne van, amit a legszigorúbb képzelet is jóváhagyhat. Összeszámlálhatatlanul sok helyszíne, ténye, idősíkja és rengeteg szereplője van ennek az énregénynek: olyanok, mint például Arany János, Mátyás király, Ludas Matyi, Dózsa György, a rácegresi béresek, Hajnóczi néni, aki csontra húst főzött, vagy a hegyaljai lázadás hírétől megrémülő Rákóczi, aki hatlovas hintóval menekül a helyszín közeléből, de a közelükben föltűnik Napóleon, Fülep Lajos, Kölcsey Ferenc, Paul Éluard és még vagy ötszáz hasonló személyiség. Költészet, néprajz, történelem, társadalomtudomány, filozófia, politikai vitairat, álomboncolás, falusi gyerekek vallomása teszi mozgalmassá a könyvet, de ha ezerfelől érkeznek is gondolatok vagy érzelmi hullámok, kivétel nélkül Ilylyés legbensőbb világába gyűlnek össze.

A könyv igazi meglepetése az, hogy először foghatjuk föl, sőt élhetjük át, miként érez, gondolkodik, tajtékzik, mosolyog, rajong egy fiatal magyar, aki mindenféle máz nélkül tökéletesen európai. Ady még fátumosan és parádésan volt magyar és európai, háta mögött Dévénnyel, dacosan, halálos gőggel, a kalapjánál fehér szegfűvel. Illyés viszont úgy, mint ahogy a folyóvíz – folyóvíz. Magától értetődően. Ezt igazolja a szemejárása, stílusa, minden apró mozzanat, amely nemzetéhez köti. Ha valaki váratlanul most azt kérdezné tőlem, miért épp Illyésnek kellett megírnia 1950-ben az Egy mondat a zsarnokságról című verset, gondolkodás nélkül azt felelném, mert ő írta a Magyarokat!

Vannak olyan esetek és pillanatok, amikor az eredetiség sértő, mert megváltoztathatatlan. Ilyen eset Illyéssé is. Ráadásul az ő „eredetisége” minden látszat ellenére nagyon elüt másokétól. Ahhoz, hogy állításomat igazoljam, legalább egy ötvenoldalas esszét kellene most fölolvasnom. Ami elképzelhetetlen. Marad tehát néhány égre írható, gyorsírásos jegyzet.

Illyés nemcsak úgy volt fölfedező, hogy egy-egy művével mindig új korszakot kezdett a magyar közéletben, a Puszták népétől az ötágú sípig, a határon túli magyarság ügyével foglalkozó Szellem és erőszak című könyvéig, hanem úgy is, hogy több évszázados történelmünk csonthéjas ellentmondásait próbálta meg föltörni. Amit mások drámaian és tökéletesen elemeztek múltunkban, ő inkább a megszüntetésüket szerette volna előkészíteni. Épp a Magyarokban ír arról, hogy jelenünk Mátyásig nyúlik vissza, és a jelent is történelmileg kell átélnünk. Márpedig ezt a folytonosságot meg kell szüntetni. Mi jellemzi ezt a folytonosságot? Ha csupán drámai ellentét jellemezné, valószínű, hogy egy olyan nagy katarzis, mint amit 1848 és 1956 csúcspontján, rövid ideig átéltünk, megoldhatná a helyzetünket, de skizofréniába hajló kettőség jellemzi, amely Széchenyi és Kossuth szimbolikus és örökletes ellentétében jut kifejezésre legláthatóbban.

Illyés kétkulacsosságát az effajta nehéz ügyeknél szokták epésen fölemlegetni. Ugyanis Illyés nem az egyik igazságát választja, vagy a másikét, ahogy ezt az egyértelműség szent nevében el lehetne várni tőle, hanem megkísérli magába olvasztani mindkettőjét, s egységbe forrasztásukkal új távlatot nyitni a sorsnak.

Még követhetőbb példával szeretném az illyési gondolkodás természetét megvilágítani. Bartók és Kodály létbe ágyazott példájával. Bartók, amikor 1940 őszén már Európa jövőjét, s benne a Hitlerhez sodródó Magyarországét is végzetesnek találta, erkölcsi tiltakozásul mindkettőt elhagyta. Amerikába ment, száműzetésbe. Igaza volt? Rábólinthatunk némán, hogy: igen, igaza. Kodály ugyanazon okok miatt, hasonló erkölcsi megfontolásból szintén elhagyhatta volna Magyarországot. De nem hagyta el. Maradt. Igaza volt? Igaza!

Hogyan is állunk ilyenkor az igazsággal? Bizony, bizony bajosan. Azt tudjuk, hogy a tudományok számára nélkülözhetetlenek a paradoxonok, mert világosan utalnak bizonyos folyamatok végességére vagy végtelenségére – no de az életben? Vagy a történelemben? Ha az egymásnak ellentmondó gondolatokat sehogy se lehet megváltoztatni, miközben megfelelnek a józan észnek és a tapasztalatnak, Ilylyés meggyőződése szerint minél előbb össze kell őket békíteni.

Illyésben nem az öregkor bölcsessége érlelt meg ilyen gondolatokat, hanem már az ifjúkoré. Máskor is idéztem már idevágó vallomását, s most újra rákényszerülök. Ezt írja: „Sajnos, én a gordiuszi csomó megoldóját már diákkoromban nem hősnek tartottam – bármennyit hadakozott is a kardjával –, hanem csalónak. A nevezetes csomóval ugyanis a feladat nem a vágás volt, hanem a kibogozás. A kötél ugyan kettéesett, de a kötés rejtélye ma is megoldásra vár.” Emlékezetes fejtegetése az alku és a megalkuvás szavak politikai és becsületbeli jelentéséről ugyanebbe a kényes tárgykörbe tartozik bele.

A korszak, amelyben 1990 óta élünk, csupa-csupa botrányos és kényes üggyel van kitapétázva. A tudathasadás és a remény megtépázott faliszőnyegeivel. Gondolom, ha Illyés velünk élne, ez a történelmi helyzet ugyanúgy próbára tenné, mint ahogy minket is próbára tesz. Lehet, hogy a maga Döblingjéből: súlyos depressziójából nézne kifelé időnként a világba, ajtófélfának döntve vállát. Tudnánk, hogy ilyen időkben elsősorban az ő bátor és gyakorlatias igazságaira szorulnánk rá. És százesztendős születésnapján nagy költőtársa, Szabó Lőrinc szavaival köszöntenénk, mely így hangzik: „Illyést, úgy sejtem, nagyobb igazság, okosság, nagyobb országos lelkiismeret vezette, mint talán bárkit a magyar haza szellemi vezetői közül, akiket ismertem. Bármily komplex a jelenség, az egésznek a nagyszerűsége előtt önként el kell csitulnia a részletkifogásoknak. Azt hiszem, mindenki, aki ezt a nyelvet beszéli, jogosan vágyódhatnék – s jól járna vele! – egy olyan magyar humanitásban élni, amelynek valahogyan Illyés az elnöke.”

Egy ilyen elképzelés: fogadalomnak se lenne utolsó a számunkra, hosszú távon.

Ez volt ünnepi emlékezésünk első szakasza. Hátravan még egy rövidebb második, amely a Bethlen Alapítvány és Illyés Gyula kapcsolatára emlékezik. Az idő rövidsége miatt itt is csak részleteket villanthatok föl ebből a történelmünkből kihagyhatatlan, beszédes és drámai kapcsolódásból.

A jelenlevők közül sokan emlékeznek még azokra az időkre, közelebbről a hatvanas–hetvenes–nyolcvanas évekre, amikor Magyarország közéletét csak részben határozta meg a hatalmon levők akarata. Mellette – pontosabban vele szemben – rendkívül nagy szerepe volt a szellemi életnek. Különösen az irodalomnak, ami érthető is, hiszen századok óta az irodalom volt a nemzet legerőteljesebb és leghatékonyabb hagyománya. Ha nem lett volna irodalmunk, egészen bizonyos, hogy ma nem volna magyar nemzet, vagy ha mégis, egészen más volna.

Mit jelentett ez? Azt, hogy az országot az említett időben már nemcsak politikai erők kormányozták, de egyre érezhetőbben szellemi és erkölcsi erők is. Ha úgy tetszik, nagy befolyással rendelkező ellenzéki csoportok. De bármi történt az országban, jó vagy rossz, megalázó vagy fölemelő esemény, sokakkal együtt tanúsíthatom: a magasban, a fejek fölött újra és újra azok a kérdések cikáztak: Mit gondol a történő dolgokról Illyés Gyula? Mit tanácsol? Kiáll-e a követelések mellett, vagy sem? Mert ha kiáll, nehezebben gáncsolható el egy-egy kezdeményezés, vagy el sem gáncsolható. Sok érdekes pletyka maradt fenn ezekből az időkből, ezeket rövidesen a helyükre kell tenni. Annyi bizonyos, hogy az úgynevezett nemzeti ellenzék Illyés nélkül nem cselekedett.

Ezért ragaszkodtunk a beleegyezéséhez amikor a Hitel című folyóiratot akartuk elindítani, s ezért fordultunk hozzá akkor is, amikor a Bethlen Gábor Alapítvány gondolata Bakos István barátunk fejében megszületett. Gondolják meg: egy ellenzéki „magánalapítvány” Magyarországon a hetvenes évek végén, amikor Illyés Szellem és erőszak című művét a hatalom épp betiltotta! Legalább olyan istenkísértés volt ez, mintha a Kálvin téri templom Úrasztala mellé ültünk volna le tüntetően szalonnázni.

Illyésnek nyomban megtetszett a vakmerő ötlet. Mert azonnal megérezte, hogy ez nemcsak levegőben szállongó szép gondolat, hanem cselekvés is. Megértette, hogy az Alapítvány nem más, mint az ő határon túli magyarokért indított küzdelmeinek a folytatása. Meghatottságát az elmaradhatatlan illyési humor tűzijátékával próbálta eltakarni.

– Tehát nézzük csak! Az ötlet nagyszerű – mondta Kiss Ferencnek, Für Lajosnak és szerény személyemnek. – Önök a nemzet nevében összegyűjtenek tömérdek pénzt, s nekem mint az Alapítvány fejének átadják ezt az összeget, én pedig, mint Kossuth pénztárnoka annak idején, lelépek vele Nyugatra. Ha másként nem, így bizonyára irigyelt történelmi alakja lehetnék a hazának…”

Jót mulattunk a tréfán, miközben már az első lépések tervét is kidolgoztuk. Azt gondoltuk, Kodályra és Németh Lászlóra emlékezve, hogy az alapítólevélen a feleségek neve szerepeljen. Így érezte Illyés teljesnek és morálisnak az ő jelentétét a vállalkozásban. Csapatban akart repülni mindig. Szekértáborba tömörülve cselekedni.

El kell mondanom, hogy nagyon bízott a sikerben. Főleg azért, mert mi nem kérni, hanem adni szerettünk volna.

Sajnos, a szabadságnak erre a titkos erejére figyelt föl a politika. Megértette, hogy aki önállóan cselekszi a jót, előbb-utóbb önállóan fogja követelni a maga igazságát.

Kevés megrendítőbb történetet ismerünk egy-egy halhatatlan emberünk utolsó napjairól, mint amit Illyésről jegyzett föl felesége, Flóra asszony. A halállal szembesülő költőt is legnagyobb ellenfele a depresszió fojtogatta. Életét a halálos ágyon hiábavalónak, sikertelennek érezte. Lám, amiért legutoljára is küzdött: egy folyóiratért és egy alapítványért, az is csak szélmalom harc volt. Flóra asszony kétségbeesve, de méltósággal úgy kérte Illyés óhajának a teljesítését a hatalomtól, mintha oxigént kért volna egy fuldoklónak.

Az a hatalom, amelynek egy leegyszerűsített mitológiai változata szerint kedvence és kegyeltje volt Illyés – hideg fejjel tagadta meg tőle az oxigént.

A Bethlen Gábor Alapítvány története ettől a megrendítő drámától vált igazán magyar történetté. S az újabb időkben pedig, remélem, attól kerül majd méltó helyére, hogy tudatosítjuk magunkban: a határon túliak számára kiharcolt kedvezménytörvény előképe az Illyés nevével is fémjelzett Bethlen Alapítvány gondolatában jelent meg először.

És ebben én törvényt látok.

CSOÓRI SÁNDOR

Bethlen Gábor-díjasok

ABLONCZY LÁSZLÓ

Alkat, szellemi alkalmasság és igényesség meg kitartás, szorgalom dolga, hogy valaki képes-e – ha nem is gályapadból, ha nem is laboratóriumot, de – szellemi nyereséget, munkaörömet, önmagának s másoknak hasznos, maradandó eredményt kicsiholni a legköznapibb, olykor csak megélhetési léthelyzetekből is. Alkalmasság és igényesség dolga, hogy valaki már az élet egyedülállóan gazdag lehetőségű, a léhaságra és a felelős munkára egyaránt alkalmat kínáló egyetemista évei során melyik lehetőséghez vonzódik jobban. A világmegváltó hangoskodással leplezett kódorgó semmittevéshez, mint gyakori egyetemista életformához, vagy például egy olcsó, kényelmetlen színházi székhez, melyről szabad vagy csak szabaddá tett idejében a város teátrumának minden fontos előadását végigülheti: miközben egyetemén maga is versmondó kört, színjátszó kört szervez. Ami már nemcsak alkalmasság és igényesség, de vonzalom, elhivatottság dolga is, miközben csírájában még csak megkülönböztetett érdeklődésnek hívjuk, nem sejtve persze, hogy a debreceni Csokonai Színház kakasülőjének állandó lakója egykor majd a Nemzetei Színház igazgatásának megtisztelő feladatára kéretik föl. Azt sem ugyanakkor, hogy a színház történetében páratlanul gazdag, sokszínű, a nemzeti drámakultúra értékeit határokat átívelően felmutató nyolc év után egy hivatalos köszönöm nélkül, már a nemzeti jelzőtől is felpaprikázódó kritikushad nyolcesztendei becsmérlő kiáltozásainak hangzavarával a fülében, Párizsig meneküljön. De munkára oda is, nemcsak Szajna-parti andalgásokra: soktucatnyi cikk, tanulmány jelzi – főképp a Hitelben, a Reformátusok Lapjában, az Új Horizontban – szerzőjük állandó irodalmi, szellemi készenlétét, a franciaországi magyar művelődési emlékek iránti kutató s eredményes buzgalmát, a figyelő tekintetet, melyet Párizsból a hazai és a határainkon kívüli magyarság szellemi mozgására vet.

De ez már a jelen, s mi még a harminc évvel ezelőtti korszakot fürkésszük, amikor is a kakasülőről s az egyetemi padokból egészen Pestig röppen díjazottunk, hogy – némi előzetes debreceni hírlapíróskodás után – ott is az újság legyen a nemcsak feladat, hanem hivatásszerűen is végzett újságírói munka gyakorlóterepe. Azután a MOKÉP sajtó osztálya, ahol a lehetséges hivatásszerű hivatalnokoskodás helyett ismét megkeresi és megtalálja az értelmes feladatvégzés alkalmait. Az itteni munka is eredményezi majd azt a kis füzetet, amelyet Latinovits Zoltán emlékének szentel, hogy a Latinovits Zoltán tekintete (1987) című könyvben utóbb megpróbáljon feleletet adni arra is már: hogyan lett óriássá a színész, és hogyan lett a sorsa az istenített, majd megtaposott magyar zseni jelképévé. A Film Színház Muzsika szerkesztői munkája, a lapban s számos más folyóiratban, elsősorban az akkori Alföldben, a Tiszatájban közölt színikritikák, színháztörténeti tanulmányok, drámaelemzések, a színházjáró nagy utak vidékre meg a kisebbségi, mindenekelőtt erdélyi teátrumokba (akkor, amikor nem volt még közdivatja a határon túlra utazgatásnak, s főleg nem az ottani magyar színházakról itthon úgy diskurálni, hogy a beszélő látta is, amiről véleményt mond) már azt jelzik: az életút, egy rövidebb strasbourgi kitérővel, lassan visszakanyarodik a Színházhoz.

Úgy azonban, hogy díjazottunk közben nem veszi le a szemét a határon túli magyar irodalmakról sem, közel évtizeden át szerkeszti például a Sütő András-életműsorozat köteteit, s majd megírja, s épp ebben az esztendőben átdolgozva, bővítve másodjára is megjelenteti a Nehéz álom (1997, 2002) című Sütő-monográfiát. S érik a termés folyamatosan: az évtized fél tucat könyvet hoz. Hozza a Nemzeti a magasban (1996) címűt, amelyben precízen dokumentálva jelenik meg a Nemzeti Színház utolsó bő három évtizedének színháztörténete, telve az ügyhöz méltatlan panamázgatások jelenkori krónikájával is; hozza a Megélt színház (1998) című tanulmánykötetet, benne, többek között, ama határon túlra járások kritikai eredményeivel, színészportrékkal, az Illyés Gyula-bemutatókról írott dolgozatok egész fejezetével, a zseniális erdélyi rendező, Harag György munkájának műhelyelemzéseivel. A szivárvány alatt (1997) darabjai is többségükben erdélyi utak emlékét idézik, interjúk, tárcák, műelemzések, kritikák, publicisztikai írások színes csokrával Tamási Áron, Sütő András, de Kallós Zoltán és Kós Károly, Bolyai és Farkas Árpád vagy a román drámairodalom jelesei, vagy az épp most Tamási Áron-díjassá leendő Sylvester Lajos képét jelenítve meg. A jelentés a völgyből (1998) naptártörténeteiben Áprily Lajos nyomdokain jár Dunabogdányban, s a különösen szép esszékötetben a magyar művelődés- és egyháztörténet cselekvő, elkötelezett alakjai vonulnak föl egy virtuális magaslatra: oda, ahol már jelentőségét veszíti minden olcsó nemzetromlasztó idea, eszme, szó.

Könyveiben mindig vitathatatlan tényekkel, adatokkal igazolja az álláspontját, nem véletlen, hogy bár – főképp a Nemzeti Színház kálváriás sorsáról írott munkájában – keményen fogalmazott ítéletet mond a nemzeti kultúra hazárdőreiről, a harsány ricsajon kívül egyetlen cáfolat sem születik a könyv állításaival kapcsolatban. Sütő-monográfiája megkerülhetetlen a szakma számára, műelemzései érzékenyek, mégis tárgyszerűek, élvezetesen sokoldalúak.

S térjünk vissza a jó tíz évvel ezelőtti pillanathoz, amikor a Nemzeti Színház oldalsó színészbejáróján először megy be a teátrumba az új színházigazgató. Új időszámítás is kezdődik ekkor az intézmény történetében; tetszett és tetszik-e ez sokaknak, vagy sem – a nemzet első színházának olyasféle értelmezése válik majd ekkortól gyakorlattá, melynek megértéséhez a színház régmúltjáig kell pislantanunk, de legalábbis direktor Hevesi Sándor gondolatáig: a Nemzeti Színháznak „nemzeti műhelynek” is kell lennie.

S műhely lett, melynek stúdiója befogadta a fiatal tehetségeket; mely drámapályázataival a kortárs írók egész hadát mozgatta meg; a Várszínház kis színpada is ekkor vált kitűnő kamarabemutatók helyszínévé – mára már ez is eltűnt; mely lehetőséget adott arra, hogy Kelet-Európa jeles előadásai legyenek láthatók a Nemzeti színpadán, s a színház társulata maga is többször útra kelt, felült például az erdélyi körvasútnak is nevezett Thália szekerére, hogy tüntetésekkel felérő közönségünneplés közepette vigye Tamási vagy Sütő darabjait vissza oda, ahonnan vétettek. S emlékezhetünk: az Advent a Hargitán című Sütő-dráma bemutatója 1986 januárjában itthon is rendszerriasztó politikai tüntetésé vált; bizony, egy szög volt az is a múlt rendszer koporsójába, hogy azután csak ennek a műnek több mint kétszáz telt házas előadása meg a mindig zsúfolt nézőterű Az ember tragédiája, s annyi más, nagy közönségsikerű bemutató cáfolja a színházi program dühödt ellenzőinek fanyalgó legyintéseit. Hogy azóta kiderült, a rendszer koporsójában csak egy tetszhalott feküdt: nem a színház és a nem színházigazgató hibája.

Az igazgató úgy vált meg 1999-ben a Nemzetitől, hogy színészei jó szaván kívül más köszönetet nem kapott.

Legyen ez a díj most elismerés meg köszönet is azoktól, akik becsülik a gerinces tartást, a morális erőt, s szemben minden ellenvéleménnyel úgy vélik: a szellemi alkalmasság és igényesség akkor teremthet csak tartós értékeket, ha birtokosa e képességeket nemzete javára használja.

Szívből gratulálok, egy kisded, de a nagykamasz kortól eredeztethető, a való világ minden képtelen politikai, morális alakváltását az egymás iránti szeretet és bizalom változatlanságával átélő és túlélő baráti társaság nevében is, a Bethlen-díjas Ablonczy Lászlónak, az egyik könyvében általa is idézett Nagy Gáspár-vers soraival: „Uram – bár rendesen vakulgatok – / Kegyelmedből talán marad belül / a látás / S kívül – ha így akarod – / a kegyetlen nézés”.

  1. NAGY IBOLYA

CSICSERY-RÓNAY ISTVÁN

Nagy idők nagy tanújaként, a magyar demokrácia következetes harcosaként, az alig föltárt magyar közelmúlt egyik hiteles hírhozójaként tisztelem Csicsery-Rónay Istvánt, akit egy évtizede ismertem meg személyesen. Akkortájt barátaival a fél évszázada mártírhalált halt Teleki Pál emlékét ébresztgette a rendszerváltás sodrában, az általa szerkesztett és kiadott Teleki Pál és kora című könyvben. Amikor megtudtam, hogy ő az Occidental Press Kiadó tulajdonosa, akkor döbbentem rá, hogy – nemzedéktársaimmal együtt – milyen sokat köszönhetünk neki. Ifjonti szellemi tájékozódásunkban ugyanis jó néhány akkoriban tiltott műhöz jutottunk általa; Teilhard de Chardintől a száműzöttek naptárán és a forradalom költőin át Márai Sándor Naplójáig. Ő fordíttatta le és adta ki magyarul Gaeton Picon: Korunk szellemi körképe című híres összeállítását a nyugati világot foglalkoztató társadalmi, bölcseleti kérdésekről. Azt a könyvet, amelyhez a hatvanas évek végén titokban és ingyen juthattunk, bestsellerként olvastunk, s adtunk tovább. De neki köszönhetjük Illyés Gyula verseinek francia és angol kiadását, Gara László Az ismeretlen Illyés című kitűnő életrajzának megjelentetését, s még azt is, hogy magától Illyés Gyulától hallhatjuk az Egy mondat a zsarnokságról című örök érvényű verset, amelyet István magnószalagra vett, és – Szalay Lajos által illusztrált borítóval – lemezen is kiadott.

1995-ben, amikor az egykori Országos Kaszinó épületében a Magyarok Házát kezdtük kialakítani, meglátogatott. Az MVSZ főtitkáraként azt az irodát használtam, amit fél évszázaddal korábban ő a Független Kisgazdapárt Külügyi Osztályának vezetőjeként. Emlékeiről ott nyilatkozott azután a Duna TV-nek. Aki ismeri, hallotta, olvasta, az tudja, hogy Csicsery-Rónay István negyvenhárom évi emigrációs létében, s 1990-es hazatelepülése óta is hű képviselője, szószólója maradt a magyar szabadság, függetlenség és demokrácia eszményének, amelynek ifjúkorától elkötelezte magát.

Családjától, elődeitől – köztük Kazinczytól, Zichy Mihálytól és más jeles történelmi személyiségektől – örökölt hivatását s nevelése során elsajátított műveltségét a Bécsi Konzuli Akadémián, a Pázmány Péter Tudományegyetemen, a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen, majd Washingtonban a Katolikus Egyetem Könyvtári Karán gyarapította. Rendkívül széles körű, alapos tudását a magyar függetlenség, a haladás és a demokrácia érdekében igyekezett és mind a mai napig fáradhatatlanul igyekszik közéleti szerepvállalásaiban hasznosítani.

1943–47 között az idegen megszállókkal szemben küzdő ifjúsági mozgalom, a Teleki Pál Munkaközösség ügyvezető alelnöke. Eközben 1944-ben a Magyar Függetlenségi Mozgalom politikai bizottságának tagja, az Eb ura fakó illegális lap szerkesztője, a Rákóczi-partizánszázad parancsnokhelyettese lett. Olyan, ma már legendás hősként tisztelt személyiségekkel dolgozott együtt, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre, Szent-Iványi Domokos, Koszorús Ferenc, Szombathelyi Ferenc, Kudar Lajos, Atzél Ede, Kiss Sándor, Saláta Kálmán, Arany Bálint, Auer Pál, Hám Tibor, Kovács Imre és társaik.

A második világháborút követő demokratikus átalakulás folyamatában aktívan, az 1945-ös választásokon győztes Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt egyik adminisztratív vezetőjeként vett részt. A magyar demokrácia megteremtéséért folytatott politikai küzdelem, a csapatmunka életre szóló barátságokkal és közéleti élményekkel, elkötelezettséggel jutalmazta Csicsery-Rónayt és társait. Az akkori rendszerváltás olyan karizmatikus vezetőket dobott a felszínre, mint a bissei parasztgazdából bölcs kormányfővé nőtt Nagy Ferencet, vagy a másik baranyai kisgazdát, Kovács Bélát, aki pártvezetőként Nagy Ferenc kitűnő partnere lett, csakúgy, mint a parlament elnökeként Varga Bélát, a falusi plébánost. Velük együtt szolgálta István a magyar nemzetet, olyan tehetséggel, hogy három éven át tartó eredményes küzdelmük miatt a szovjet rendszer kommunista szálláscsinálói nem bírták a hatalmat magukhoz ragadni. Ezután ördögi praktikát eszeltek ki ellenük. Kovács Bélát a parlamentből az idegen megszállókkal elhurcoltatták, s az önkényuralom nemtelen eszközeit alkalmazva összeesküvési pert kreáltak a kormányfő és a kisgazdapárt vezetőivel szemben. Ennek folytán kitüntetettünk a magyar demokrácia elleni összeesküvés vádjával nyolc hónapon át volt a hírhedett ÁVO kínvallatottja. Átmeneti szabadon bocsátása idején külföldre menekült, majd néhány hónap múlva családját is kimenekítette, a száműzetést választva a zsarnoki rendszer börtönével szemben.

Csicsery-Rónay István 1949-től 1990-ig – a hazatérés reményét soha föl nem adva – magyar állampolgársággal az USA-ban élt. Kenyérkereső munkája mellett a magyar emigráció közéletében közös küzdelmet vállalt egykori pártvezetőjével, Nagy Ferenccel és társaival. 1949–56 között a Szabad Európa Bizottság politikai elemzője, 1951–64 között pedig a magyar értékek őrzésére és külhoni terjesztésére szánt Hírünk a világban című folyóirat kiadója volt. 1953-tól a washingtoni Occidental Press Könyvkiadó tulajdonosa, amelyet felesége, gyermekei és barátai közreműködésével, a hazai elnyomásban és az emigrációban élő magyarság tájékoztatásának és kapcsolatépítésének szolgálatába állított. Akik idehaza élték át a vészkorszakokat, tudják, hogy a zsidóüldözés, a holokauszt, aztán a svábok, majd a tehetős polgárok, illetve a kulákok törvénysértő meghurcolása, bebörtönzése és kitelepítése milyen kártékony hatású volt a magyar demokráciára, a közösségekre. Az emigrációt másfajta kórságok, a belharcok, a széthúzás és a tehetetlenség züllesztették szét, amit sajnos kevesen éltek át ép lélekkel. A levert 1956-os forradalom új öntudatot, erőt adott a külhoni magyarságnak, s olyan emberpróbáló feladatokat, amelyekből Csicsery-Rónay István is derekasan kivette részét.

Azon szerencsések közé tartozik, akik ép testtel és lélekkel érhették meg a rendszerváltást. 1990-es hazatelepülése óta fiatalabb kortársait is megszégyenítő munkabírásával segíti a független, demokratikus Magyarország újjászületését. Egykori pártjának méltó megújulását sajnos nem tudta elérni. Annál többet tett a közéletben és a kultúrában. Mivel a politikai életben felemásan zajlott s zajlik az átalakulás folyamata, Csicsery-Rónay István aktív felvilágosító munkába fogott. Egykori bajtársaival létrehozta, működteti az Ezerkilencszáznegyvenöt Alapítványt, azzal a szándékkal, hogy élettapasztalataikkal a példaadó személyiségekre emlékeztetve gazdagítsák a közelmúlt ismeretét, a formálódó parlamenti demokráciát. Az FKGP-ről és Nagy Ferencről könyveket adtak ki, Kovács Béla szobrának felállítását ők szervezték. Immár harmadik éve közös ügyünk Teleki Pál szobrának méltó helyen való felállítása. A szobor tavaly elkészült, de még nincs jóváhagyott helyszín a budai Várban, ahol szeretnénk elhelyezni. Nagy elődje iránti tiszteletből – nemzeti örökségünket gyarapítva – működteti Zalán a Zichy-emlékházat, s létrehozta a Zichy Mihály Alapítványt, amely kiállításaival, szép kiadványaival a hazai és nemzetközi művészeti életben is figyelmet kelt, csakúgy, mint a zenei életben a Veress Sándor Társaság, amelynek alapító elnöke.

Az értékteremtés, az értékőrzés és a példaadás jegyében saját élettapasztalatait és megélt történelmét Csillagos órák, sorsfordító magyarok címmel 2000-től sorozatban közli és immár a tizedik könyvet küldi el azoknak, akiktől reméli, hogy továbbadják a tanulságokat. Közelgő születésnapján kívánjuk: Isten éltesse sokáig! Adjon példát, erőt az újabb nemzedékeknek!

BAKOS ISTVÁN

HÓDI SÁNDOR

Hódi Sándor, avagy a makacsság – igen, ez jutott róla először eszembe. A makacsság, a szívósság. A képesség, hogy újrakezdi ismét, és folytatja. Tudom, a laudáció műfajához hozzátartozik az érdemek fölsorolása, így kell majd szólni a pszichológusról, a társadalomkutatóról, a közíróról, a politikusról. És talán – engedtessék meg – a régi barátról is, akivel annyiszor mérlegeltük lehetőségeinket a jövőt fürkészvén a budai Ménesi út tájékán, azokban a történelem előtti időkben, az 1970-es évek elején.

Mégis, legfontosabbnak az alkatot tartom, a magatartást. Legalább annyira, mint a teljesítményt. Úgy tapasztaltam később, ha nem is közelről, csak a megfigyelő távlatából, hogy Hódi Sándor makacs ember; járja a maga útját, és az igazságot fontosabbnak tartja, mint a pozíciót, a tisztséget, a hatalmat. Értelmiségi és szabad ember, aki nem aszerint mérlegeli mondandóját, hogy előbbre jut-e általuk ő maga, hanem arra tekint, miképpen lehet szolgálatára annak a közösségnek, amelybe beleszületett. Érdemes könyvcímeit vallatóra fogni, mit árulnak el szerzőjükről. Mivel többségük tudományos vagy ismeretterjesztő céllal íródott, könnyen azt mondhatja bárki, csak annyit közölnek az olvasóval, hogy mi a szóban forgó kötet tárgya. Nem egészen. Csak hármat idézek közülük: Táj és lélek, Illúziók nélkül, A nemzeti identitás zavarai. Kissé túlozva azt mondhatnánk, bennük foglaltatik Hódi Sándor emberi és tudósi hitvallása. A lelket kutatja, de nem úgy általában, hanem egy konkrét tájon élőkét, akik egy nemzeti közösséghez tartoznak. A délvidéki magyarokét. Mégpedig mindenféle délibáb, önáltatás nélkül. Jó diagnosztaként a bajok okait keresi.

Egy olyan társadalmi jelenséggel kezdett még egyetemista korában foglalkozni, melyet nem ok nélkül soroltak a nemzeti sorskérdések közé. A világviszonylatban kiemelkedő magyar öngyilkossági arány okait kutatta, hiszen ez a jelenség épp a Délvidéken, Csongrádban és a Bácskában, határon innen és túl pusztított a legjobban. Visszatekintve úgy gondolom, az öngyilkosság és egyéb társadalmi devianciák vizsgálatában e jelenségek kulturális meghatározottsága foglalkoztatta. Hogy például miképpen alakul a Vajdaságban az egymás mellett és együtt élő népek pszichológiai kórképe. Mi annak az oka, hogy a délvidéki magyaroknál olyan gyakori a válás, akkora a lelki betegségek aránya és az öngyilkosságok száma.

A pszichológus társadalomkutató politikai szerepet vállalt a változások idején. Hódi Sándornak oroszlánrésze volt a VMDK autonómiakoncepciójának kidolgozásában, néhány évig ennek a magyar politikai pártnak volt az alelnöke. Azután a Magyarok Világszövetségében vállalt munkát, elnökségi tag volt, majd a jugoszláviai régió elnöke. Áldozatkészen és következetesen politizált. Világosan látta, hogy a délvidéki magyarság szinte vezetőréteg nélkül maradt a háborús válság esztendeire. Továbbra is igyekeztek pozíciókat szerezni a jugoszlavizmus tegnapi hűséges magyar hívei, az értelmiségi elit számottevő része pedig elmenekült a háborús fenyegetés, a katonai behívók elől.

Hódi Sándor közíróként a magyar autonómia és kisebbségi önépítés lehetőségeit kereste, küzdelmeiben gyakran egyedül maradt, pedig elemzései általában őt igazolták. A délvidéki magyar politika újabb fejleményei felől nézve úgy látszik, ismét egyedül maradt, de pontosan fölismerte, létezik a kisebbségek számára egy rendkívül fontos terület: a tudományosság, az oktatás előmozdítása, amihez a civil társadalom megszervezése alapvetően fontos. Ezt szolgálja a Széchenyi Intézet, melynek egyik szellemi atyja Hódi Sándor. Ennek a szellemi műhelynek a bemutatásában a névadót idézi, a legnagyobb magyart. Példaként a kishitűség magyar betegsége ellen. Széchenyivel üzeni a délvidéki magyarságnak: „Azt a nemzetet, amelyben erős lélek van, idegen hatalom soha és semmi körülmények közt nemcsak hogy el nem nyomhatja, de óriási előmenetelében sem hátráltatja.”

KISS GY. CSABA

GENCSO HRISZTOZOV

Amikor találkoztunk az éppen nyíló szárszói ég, de a már láthatatlanul záródó sátor alatt, a kilencvenes évek elején jártunk. Úgy tűnt, lélekfényesítő napokat élünk, hát nem volt furcsa, hogy két kis nép sarja ott fut össze Európában, ahol vajúdik az idő. Annyit tudtam rólad, hogy költő vagy, s magyar poétákat fordítasz bolgárra – vivén tágasabb terek után vágyakozó szellemi léggömbjeinket a nagylélegzetű Balkánra, hogy onnan fújja őket világgá az ősi szél. Szívesen vállalt szolgálat nyűgét vetted magadra, midőn Kosztolányit, Tóth Árpádot, Illyést, Nagy Lászlót, Ágh Istvánt, Bellát, Csoórit, Ratkót, Kiss Benedeket, Nagy Gáspárt, Utassyt a Rodope hegyei közé invitáltad, hiszen írásaik testvéri közegbe kerültek – testvéri közegbe, melyet a piros, a fehér és a zöld színeket egyaránt tartalmazó zászlóink lobogása a Kaspi-tenger mellékének közös eredete óta jelez – hiába cserélt nyelvet és írást azóta a bolgárság. Egymás szeretetében, egymás szorításában találtunk új helyet Európában mint két nagy nemzet, s hiába viseljük ma stigmaként nagyságunk kopó évszázadait, nekem nem kell testvéremmé fogadnom téged ahhoz, hogy az legyek: az voltam mindig, csak a tartozásom nőtt meg a bolgár irodalom felé Nagy László óta.

Pedig te a régi módon köszöntöttél: „És újra itt az idő / lobbantanom ugyanazt a lángot, / amelyben ifjúságom elparázslott. / S ismerős kengyelbe szállnom, / vágtatni át a szivárványon, / hogy szeles égi tűzben / ugyanazt a csillagos visszhangot űzzem: / a dicsőséget és a szabadságot. / Pogányok és Dózsa parasztjai! / Szegény kurucok, bujdosó vezérek! / Meghajlok, hogy földetekre térek!” Aki így gondolkozik, önmagának teszi nehézzé a szolgálatot – nem ő választja ki ugyanis, milyen művet fordít le anyanyelvére, a mű választja őt – s ez a gyönyörű kényszer végigkíséri egész munkásságán.

Magyarul megjelent verseidnek kötetét lapozom, míg a következő sorokhoz nem érek: „Dolgozom: író-ekém hajtom, / ez a paraszti munka szent. / Előttetek hajlok meg mostan, / ti ős-szülők: / már lelketek / belém költözött titokban”. Ez hát a „Hatalom”, a te hatalmad. Amiből az író benned táplálkozik, azt fordítod le a magyar irodalomból. Így nem tévedsz, a tévedhetetlenség választ téged. Mert bizony Sánta örökbecsű novellája, a Sokan voltunk bolgárul is ezt a hatalmat dicséri, s szívfájdító valósága ugyanarra az erkölcsi magasságra emeli a haszkovói, szófiai olvasót, amelyre csak a közösség emlőin nevelkedett igazság képes – a másokért tenni tudók igazsága.

De nem csak Sántát értette közönséged. A bolgár–magyar irodalmi kapcsolatokban is egyedülálló kétnyelvű műfordításaid sora idővel egyre bővült, s a szívünk mélyén szunnyadó Berzsenyi-versek is utat találtak hozzá. Ki hitte volna: először zengtek idegen nyelven az ősi jóslatokat beteljesítő elégiák! A magyar irodalom könnyebbik végét megragadó világnyelv-átültetők Adyig, Babitsig sem értek el, s te vállalkoztál a lehetetlenre: XVIII. század végi hagyományőrző nyelvünk csúcsteljesítményének fordítására! Nem pusztán tartalmi azonosulás vonzott a niklai remetéhez, hiszen jól tudtad, ugyanaz a nap kel fel a Ság-hegy mögül, mint amelyik a Rodope rögös sziklái fölött őrködik. De sólyomként csaptál le a versekben fellelt azonos életérzésre, a kor és a karakter hasonló vonásaira, s a váteszi hangra, amelynek kihallása és továbbadása minden ma élő magyar és bolgár literátor közös felelőssége: „Nem sokaság, hanem / Lélek és szabad nép tesz csuda dolgokat.”

A Berzsenyi-díj előtérbe helyezte közel húszéves tevékenységedet. Már akkor rangos költő és fordító voltál, kétszer is elnyerted a Bolgár Műfordító Szövetség díját – épp a Sánta-novellák és Ratkó József verseinek tolmácsolásával –, s több elismerés után a bolgár mellett a Magyar Írószövetség is tagjává választott. Kevesen tudták viszont, hogy a Berzsenyi-kötet zárszavában írt mondatod – „1992. április 26-tól a mai napig, 1996. április 28-ig magányossága fájdalmának, szerelme lángjának és kétségbeesésének elragadtatott és boldog ragyogásában éltem” – mit is takar valójában. Évekig tartó távollétet az otthontól, a kemény magyar sziken való megélhetés kínját, az anyaggal való magányos birkózást Tiszadobon. Őszítő éveket, embert és hitet őrlő szolgálatot a vártán, amiért mi – valljuk be férfiasan – kevés elismeréssel fizettünk.

Az önemésztő küzdők közé tartozol. Berzsenyi-kötetedre megmozdult a bolgár irodalmi köztudat, de még el sem hangzottak a laudációk, máris új feladat tüze hamvasztott: Sinka. Szentségtörés! Jól sejtetted, verseinek fordítása megosztja majd a közönséget itthon is, nálatok is. De életművedből nem hiányozhatott Sinka, miképpen Berzsenyi mellé is lélekben már odakívánkozott Vörösmarty, ez a távoli, de felderítésre váró magányos csillag.

Tudom, nálunk csak az érti meg Sinkát, aki valóban idetartozik. Aki nem szégyelli fölvenni a szakadt gúnyát – identitásunk mocskolódásoktól szennyes köpenyét. Te felvetted, testvér. Ez a te Nessus-inged, ami megbélyegez, de fölemel a porból, ahová velünk együtt sújtani akarnak. Méltósággal viseld, miként az a nagy fejedelem, Bethlen Gábor, akinek marosillyei szülőházát kórházi szemétdombbá tette a gyalázat, mégis kiviláglik alóla a fény.

Tizenhat kötetnyi műfordítás már ízelítőt ad a magyar irodalomból. S hogy mekkora sikerrel, azt mutatja Papp Árpád verseinek szófiai fogadtatása: a központi napilap recenzense egész kolumnás cikkben fejtette ki abbéli meggyőződését, hogy a költőben Nobel-díjra érdemes alkotót ismert meg. Mi csak sejtettük gazdagságunkat, az ilyesfajta visszajelzéseknek köszönhetően viszont már tudjuk: elgurulhatatlan gyémántjaink másutt is fénylenek.

Tedd hát bővebbé a mustrát, légy továbbra is a testvéri kultúra szép szavú hírnöke. Legyen erőd az apostoli magányban, hited, jószolgálati utad tisztaságában. Tartsd meg az oltárt haszkovói házad csöndjében, a háborgó szívedben.

Mi már csak tartozni tudunk neked. Nem pótolhatjuk az elveszett idillt, amit otthagytál a tiszadobi magányért, szépen sarjadzó tőke-költészeted kési szüretét sem tudjuk bővebbé tenni, a termőtalajt te magad szántottad fel fordítói ekéddel. De a szemedbe tudunk nézni, s azt mondjuk: ez a Bethlen-díj szívünk adománya. Fogadd el.

FECSKE ANDRÁS

Márton Áron-emlékérmesek

BÓKAY ANDRÁS

Bókay András budai, polgár családból származik. Gépész és villamosmérnök édesapja az AEG Budapesti Villamossági Gyárának vezérigazgatója, nagyapja pedig – aki már kora gyermekkorában a munka becsületére tanította – a csepeli Weiss Manfréd-gyár műszaki vezetője volt. A Lónyai Gimnáziumban érettségizett. Egyetemre elsőre nem vették fel, de mivel ekkor már a válogatott vitorlás ifjúsági keret tagja volt a Sportminisztérium bejuttatta az ELTE biológia–kémia szakára… A családtól 1952-re mindenüket elvették. Bókay András 1956. novemberében Páduába, majd Párizsba ment, ahol 1958-ban diplomázott. Az olasz, francia, német mellett megtanult angolul és spanyolul, s kivándorolt Caracasba, ahol egy amerikai vegyi cég laboratóriumában kezdett el dolgozni, s 1961-ben már a cég műszaki igazgatója volt. Ekkor ismerkedett meg feleségével, Carla Bergerrel. Házasságuk után, mivel jövendő gyermekeiket európai szellemben kívánták nevelni, visszatelepedtek Párizsba. Nem kívánom Bókay András sikeres szakmai karrierjét ismertetni, lényege, hogy számos vezető beosztás, jelentős találmány bevezetése után, 1997-ben adta el az akkor már saját cégét, és visszavonult.

Házasságukból négy gyermekük született: a szemész Elisabeth Franciaországban, a bankár Henri és a menedzser Philippe Londonban, míg Beatrice New York-ban él. Hét unokájuk van.

Bókay András egy szál ruhában hagyta el az országot. Mindent azzal ért el, ami a fejében volt. Erről írja: „Egész életem arra tanított, hogy mindent el lehet veszíteni, csak a tudást, a neveltetést nem. Ezért kísérelem meg szerény képességeimet azok rendelkezésére bocsátani, akik a nevelésnek szentelik az életüket. Különösen foglalkoztat Magyarország helyzete. Az ötvenéves ázsiai kényszerkirándulás ismét visszavetett bennünket; főleg morális alapjainkat. Ennek felépítése a mi legnagyobb feladatunk.”

Ennek a gondolatnak jegyében gyermekei neveltetését is különös figyelemmel kísérte. Amikor Franciaországban az egyházi iskolákat államosítani akarták, szervezője volt – az iskola több szülőjével együtt – annak a tiltakozó megmozdulásnak, amely hárommillió embert mozgatott meg, s végül is Mitterrand-ékat meghátrálásra késztette. A szervezési munkában összeforrt szülői közösség a továbbiakban is együtt maradt; létrehoztak Dél-Franciaországban egy intézetet, amelyben utcára került gyerekek társadalmi beilleszkedését segítik elő.

Bókay András életében igaznak bizonyult a mondás, hogy aki embernek emberebb, magyarnak különbül lehet magyar is. Mivel a neveltetést tartotta az ember legfontosabb sajátjának, ezért először – még névtelenül – a két református gimnáziumot, a Lónyait és a Baár-Madast támogatta jelentős adományokkal.

Később 25–30 fős diákcsoportokat látott vendégül dél-franciaországi intézetükben, ahol a nyelvtanulás mellett gazdag kulturális programot is szervezett számukra.

S végül létrehozta az Aranykapu Alapítványt, amelyen keresztül az elmúlt évben 30, míg idén már 100 millió forinttal segítette a Baár-Madas épületének újjáépítését.

Én a Schola Rivulina Alapítvány révén kerültem kapcsolatba Bókay Andrással. Az Alapítvány, mely nevét az 1547-ben Nagybányán alapított első erdélyi középiskoláról kapta, s melynek többek között diákja volt a Misztótfaluban született Kis Miklós is, eredetileg újból egy nagybányai magyar középiskola létrehozását tartotta fő feladatának, az 1948-ban megszüntetett helyett. A gimnázium 1998 szeptemberében nyílt meg, s a Nagybányán született Németh László nevét vette fel. Az új iskolát könyvekkel, műszerekkel, számítógépekkel segítettük, s ennek a segítségnek volt része, hogy az Alapítvány és a budapesti Németh László Gimnázium igazgatója meghívta az iskola tanulóinak egy csoportját egy magyarországi látogatásra. A kirándulás – Esztergom, Tihany – a Parlament, a korona és a magyarországi barátok érezhetően felébresztették a gyermekekben az összetartozás érzését. Mi pedig a következő kuratóriumi ülésen elsóhajtottuk: de jó lenne ezt más iskolákra is kiterjeszteni, s rendszeressé tenni! Ez a sóhajtás jutott el egyik kuratóriumi tagunk révén Bókay Andráshoz, aki vállalta, hogy támogatja ezeket a csereutaztatásokat. Az elmúlt két év során 25 erdélyi, vajdasági, kárpátaljai iskola tanulói látogattak Magyarországra, s innen 12 magyar csoport utazott Erdélybe.

Ma, nem tudom, van-e Föld hátán nép, amely ilyen nagy százalékában élne országhatárain túl. Bókay András példája kapcsán a külföldön élő magyarokhoz fordulok, hisz nemcsak a Templomot nem építettük még fel, de soha még ilyen fenyegető veszély nem volt, hogy valóban szétszóródunk, felolvaszt bennünket a világ kohója. Kérünk Benneteket, reményeitekkel ne forduljatok el tőlünk, s építsétek az összetartozást, kinn, egymás közt, de a nemzettel is.

Végezetül, amikor a támogatottak nevében köszönetet mondok, kiemelem Carla asszony szerepét, aki mindenben segítette férjét.

A támogatást köszönjük, de a Márton Áron-emlékérmet az ember kapta, az Ember, akit Németh László szavaival így jellemezhetnénk: „…biztos, hogy aki a világon s embereken érdeklődő szeretettel függ, aki tudja, hogy önmagát is csak másokon át növesztheti […] az szinte észrevétlen, minden peckes eltökélt altruizmus nélkül feledkezik bele a Jóügybe, amely az emberi élet mélyén kibontakozást keres.”

NÉMETH ÁGNES

FRANZ KÖNIG BÍBOROS

Eminenciás Uram!

Ötvenéves püspöki jubileuma alkalmából az Ön tevékenységét, valamint az egyházban, a társadalomban, a tudományban és a politikában betöltött szerepét útjelzőhöz hasonlították. Reinhold Stecher, Innsbruck egykori püspöke arról beszélt, hogy egy útjelző a távolba mutat, szilárdan, egyenesen, jól láthatóan az út mentén áll, nem pedig az út közepén. Éppen ilyennek ismerte meg Önt a magyar egyház és a társadalom. Az Ön művei részben magyar fordításban is megjelentek. Különösen a vallástudományi és a pasztorális műveire gondolok, de éppilyen fontos a Szilárd alapokon álló ház című műve is.

Török atya, aki az Opus Mystici Corporis Kiadó alapítója, az Osztrák Püspöki Konferencia és az Ön segítségével a kommunista időkben – áldásos bécsi tevékenysége idején – vallásos tárgyú könyveket adott ki, és küldte azokat Magyarországra. Ezekben a könyvekben már megtalálhatók az Ön iránymutató gondolatai is.

Eminenciádnak a második vatikáni zsinatra gyakorolt jelentős befolyása köreinkben éppen olyan jól ismert, mint az Ön arra irányuló fáradozása, hogy a kommunista idők kemény feltételeit a katolikus egyház javára felpuhítsa. Emlékezetes számomra az Ön 1967-es romániai látogatása, amikor Ön feltételül szabta a Márton Áronnal való találkozást. A találkozó Emil Bodnaras, az akkori hadügyminiszter jelenlétében zajlott, és ezt követően a háziőrizeten, melyben püspökünk addig élt, enyhítettek. Ez a körülmény is indokolja a Bethlen Gábor Alapítvány által Önnek adományozott Márton Áron-emlékéremmel való kitüntetését, s ez egyben szolgáljon hálánk jelképes kifejezésére, amit én különösen az erdélyi katolikus egyház részéről hangsúlyozok.

Az egyház kőkemény szorításán történő enyhe lazítás első jele volt az a kényes feladat, hogy a Szentatya kérésére Kardinális úr felvehette, ápolta a kapcsolatot Mindszenty bíborossal akkor, amikor Ő az Egyesült Államok budapesti nagykövetségén élt. Ismeretes előttünk az a tény, hogy Eminenciád fokozott érdeklődéssel követi a magyarországi katolikus egyház sorsát, folyamatosan figyelemmel kíséri az egyház szerepének alakulását, társadalmunkra gyakorolt hatását, támogatja az ausztriai magyar híveket is.

Az Erdélyben, valamint a Magyarországon, az anyaországban élő püspökök nevében szeretnék ezért Önnek egy „Isten fizesse meg!”-et mondani, és kérni Önt, hogy továbbra is tartson meg bennünket jóindulatában és imáiban.

TEMPFLI JÓZSEF

KŐRÖSMEZŐ MAGYAR KÖZÖSSÉGE

Beregszásztól is távol, ahol a Tatár-hágóról a völgybe ér az út, a Huculföld kellős közepén, a vízválasztó alatt nagy kiterjedésű község települt a Fekete-Tisza partjaira. Hajdanán talán valóban feketének látták vizét a névadó ősök, ma azonban pont olyan szőke, mint az anyafolyó Szeged alatt hömpölygő hullámai. Tarra vágott fenyvesek csonkjai, félbehagyott építkezések éktelenítik az édeni szépségű tájat, de a városka mindezek ellenére él! A kávézóknak titulált kiskocsmákat hol Violának, hol meg Ilonának nevezik, mert kedveltek errefelé a magyar virág- és női nevek. Csillogó szemű fiatalok veszik körül a magyar rendszámú járművet, hisz a 8000 lakosú Kőrösmező 10 százaléka ma is magyarnak vallja magát. Valóságos kínok között, mégis boldogan vajúdik a nyelv, míg a feltett kérdésre világra jön a magyarul fogalmazott válasz. Hiába, messze van Beregszász, s még messzebb Budapest!

Kőrösmező nevét 1555-ben említi első ízben egy okirat, s egy másik arról ad lassan elhaló hírt, hogy 1583-ban a Károlyiak birtokoltak itt, ahol áhítattal gondoltak mindétig az életet bőven termő Alföldre, mert oda igyekeznek a gyorsvizű folyók, s a vizek nyomában a vállalkozó szellemű, dolgos emberek. A szekerek által tört utakon meg a magyar szabadságeszmék nyomultak fel rendre a hegyekbe, s azok lakossága erre rendszerint egyértelmű igennel válaszolt. A kőrösmezői betyár hírében álló Pintye sok borsot tört ugyan Máramaros vármegye orra alá, de ideje elérkezvén, hucul szabadcsapatával Rákóczi szolgálatába állt. S 1848-ban újból megpezsdítette a ruszinság vérét a magyar szabadságküzdelmek iránt érzett természetes rokonszenv. A favágók pedig, akik fellázadtak a német telepesek és a fűrészmalmok gazdái ellen, egy osztrák büntető osztag bosszúját vonták magukra.

A békeidők érkeztével, 1882-ben Kőrösmezőn 182 gyermek részére állami magyar elemi iskolát nyitottak, amelyet 1920-ban megszüntetett egy csehszlovák hatósági rendelet. Komolyabb nemzetiségi viszályokról azonban mind ez idáig nem tud a krónika. Az újabb korforduló végül és kéretlenül ezt is meghozta: 1944 őszén a Vörös Hadsereg parancsnoksága 41 férfit és nőt, főként németeket és magyarokat küldött a lágerekbe, ahonnan huszonnyolcan soha nem tértek vissza.

De Kőrösmező magyar közössége ezt is túlélte, mert végső menedéknek még mindig ott volt számára a templom, s a hit bástyája mellé most visszakapta az iskolát. Emlékeznünk kell a ’70-es évek közepére, a rahói magyar szülők szélmalomharcára, akik minden lehetséges fórumot felkerestek, s többek között a sajtót is megkísérelték segítségül hívni az anyanyelvi oktatás visszaállítása érdekében. De emlékeznünk kell a nagyszőlősi orvosra is, aki magyar óvodai csoportot akart szervezni városában. Brezsnyev előszobájáig jutottak a kérelmek és a beadványok, gyűltek, halmozódtak a körülményeskedő vagy határozott elutasítások, mert amit nem lehetett, azt nem lehetett.

Nagyot kellett fordulni ahhoz a történelem kerekének, hogy az 1991–92-es tanévben a kőrösmezői 1. számú ukrán iskolában a magyar nyelv oktatása is engedélyezett legyen. A szülők és a gyermekek ragaszkodása mellett szükség volt a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség által biztosított társadalmi-politikai háttérre, az önzetlen, segítőkész pedagógusokra, az anyanyelvi közegben évente szervezett Irka-táborokra, s az anyaország erkölcsi és anyagi ösztönzésére is. Jó volt tapasztalni, hogy a szórványainkban élő magyar gyermekek számára szervezett szavalóversenyeknek évről évre nőtt a mezőnye, bővült a versek repertoárja, emelkedett a színvonala. S miután megnyilvánult, készen állt az önálló magyar iskola létesítésének szándéka és szellemi bázisa; a rahói járási közigazgatási hivatal és a megyei tanács közoktatási osztálya engedélyezte a kőrösmezői magyar iskola megnyitását.

Az a többségi lakosság, amelynek barokk kori fatemplomában büszkén őrzik a magyar Szent Istvánt ábrázoló templomi zászlót, türelemmel és segítőkészséggel viseltetik magyar nemzetiségű kisebbségével szemben, amely mostantól kezdve nagyon meg fogja becsülni iskoláját, mert megtanulta, hogy elzülleszteni, megszüntetni könnyű, de visszaszerezni és megtartani csak nagyon ritkán adatik. Kívánom, hogy erre is emlékeztessen bennünket a Márton Áron-emlékérem, amellyel most a Bethlen Gábor Alapítvány jutalmazza a kárpátaljai Kőrösmező magyar közösségét.

VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ

Tamási Áron-díjas

SYLVESTER LAJOS

Most, hogy ennek a nagy ívű és messzemutató Illyés-estnek a végén Tamási Áron gondolatainak szolgálatában – a kérés szerint – röviden megszólalhatok, szabadjon egyetlen fénysugárral megvilágítanom azt az életutat, amely ennél nagyobb fényeket is megérdemelne. Ebben a teremben is ülnek olyanok, akik emlékezhetnek azokra az időkre, amikor Sepsiszentgyörgy főterén harckocsik álltak, s a színház bejáratánál csak kutyás katonák ellenőrzése nyomán lehetett az előcsarnokba belépni. Nem az úgynevezett romániai forradalom ideje ez, hanem a hetvenes éveké. Kint harckocsik, katonák és kutyák, bent a Magyarországon akkoriban ritkán tapasztalt testvéri ragaszkodás. Az igazgatói irodában régi barátunk, aki büntetésből lett szentgyörgyi színigazgató. A világnak talán sehol sem lehetett ilyen kettőssége. Kint háború, bent béke. Kint emberalatti rettegtetés, bent az emberség és magyarság csodája.

Nemzetiségi színházi kollokviumokat rendeztek akkoriban Sepsiszentgyörgyön. A fő nemzetiség az volt, aki ezer éve nemzet volt ott. De egy régi világ szinte mesei fénye révén ott voltak a létszámban kisebbek, a szászok és a zsidók is. Utóbbiak nem valláskövetőként, hanem népként. A büntetésből lett színigazgató azt tette, amire az állítólag békésebb állapotokban mindmáig nincsen példa.

Büntetésből színigazgató? Ma már nehéz ezt elképzelni. Hiszen a mai nemzeti okosok egy része úgy gondolja: ha valaki a fennálló rendszer urainak ítélete szerint bűnös volt, golyót kaphatott, véletlennek álcázott közúti balesetet, Duna-deltai végzetet vagy élve eltemettetést valamelyik erdélyi, háromszéki faluban. Ha nem a pisztolygolyó, hát hadd végezzen vele a reggeltől estig tartó pálinkafelhő.

Van élet, amelyik azt bizonyítja, nem mindig így történt. Volt, aki a színigazgatói büntetést kapta, és azért kapta, mert Gábor Áron és Benedek Elek szűkebb pátriájában múzeumok szervezésével, emlékművek állításával hozta vissza a reménytelenségből a magyar nemzeti múltat. A Kovászna megyei kulturális bizottság elnöki tisztségéből már rég le volt váltva, amikor a kisbaconi Benedek Elek- kúria múzeumában egy szárnyas ajtó takarásában még mindig őrizték a helybéliek az általa odatett képet, amelyen a lehetséges jóakaratok érvényesülésének megyei őrizője, Király Károly volt lefényképezve.

Részben elfelejtett nagy üzenete ez az akkori kornak. Az, hogy a legvégzetesebb politikában is akadhatnak emberek, akik a maguk életének kockáztatásával védelmezik a nemzeti szellem építőit. Naplójának tanúsága szerint Illyés Gyula is felfigyelt a történelmi, néprajzi múzeumok igazgatásából kirúgott emberre, tőle is meg akarta tudni, mi történik a jelenvalóság Erdélyében.

Lehetetlenségből, büntetésből lehetőséget teremteni csak annak sikerül, akinek az élete a közösségével azonos. Azonos az élet-halál küzdelmével. Ebben az időben, Dukász Anna közreműködésével talált posztumusz szülőföldre Sepsiszentgyörgyön Tamási Áron, akinek az életműve évtizedeken át ki volt tiltva Romániából. Sütő András erkölcsi elszántsága nélkül aligha változhatott volna ebben bármi is. A színház- és nemzeti történeti érvényű Székely Színház alapítója, Tompa Miklós, Sepsiszentgyörgyön talált otthont Tamási játékainak a zord idők otthontalanságában. Az Erdélyből szerteáramló színészek java innen indult, ebből a politikai büntetésben fogant termőhelyről a világ magyar színházaiba. És ezért viselheti ma a sepsiszentgyörgyi színház, amely az emlegetett közelmúlti időkben még kizárólag magyar volt, Tamási Áron nevét. Most is, amikor már nem csak magyar.

Az újságírás züllő évtizedeiben kivételes öröme a valóság elkötelezettjeinek, hogy a színigazgatásból is elűzött tollforgató a saját szülőföldjének határán messze túltekintve arra is figyel megyéjének általános érvényű lapjában, a Háromszékben, ami Magyarországon történik. S nemcsak figyel, de az értéket is úgy jelöli meg, ahogyan valószínűleg majd az utókor is.

Isten éltesse ezért Sylvester Lajost, s bocsássa meg, hogy más irányú teremtő szolgálatáról most nem ejthettem szót. Isten éltessen, Lajos, s vidd el köszönetünket Mikes Kelemen földjére!

PÁLFY G. ISTVÁN