A Bethlen Gábor Alapítvány díjazottjai

2003-ban

Megnyitó szavak

Nagy Gáspár költő, pályatársam és barátom, napok óta ejtegeti körém a parazsakat, világosabban fogalmazva: fűti föl körülöttem a levegőt, hogy az alapítók egyik tagjaként én is mondjak valamit ezen a díjkiosztó ünnepségen. Fél évszázadon át tartó, folyamatos közszerepléseim után már nehezebben vállalkozom szabad és gondtalan rögtönzésre, mint régen, mert a reggeltől másnap reggelig zajló megnyilatkozások és fecsegések korában az ember saját magával szemben is elkezd gyanakodni: jó-e, pontos-e, hasznos-e, amit mond. De hát egy szelíden erőszakos barátnak hogyan lehetne ellenállni?

A gondom csak az, hogy a sok éven át elhangzott monológok után mi újat lehet még mondani a Bethlen Gábor Alapítvány bensőséges ünnepi estjén? Dicsérni eddig sose dicsértük magunkat. Talán most se lesz öndicséret, ha jó lelkiismerettel tudatosítjuk magunkban és a nagy nyilvánosság előtt is, hogy első díjazottjainktól a maiakig csak olyan emberek kapták meg a Bethlen Gábor-díjat s később a Márton Áron- és a Tamási Áron-díjat is, akik a nagy névadók szellemiségéhez, szándékaihoz és erkölcsi igényeihez igazodva dolgoztak egész életükben.

Első díjazottjaink között olyanok voltak, mint Domokos Pál Péter, Szabó T. Attila, Király Károly, a lengyelek akkori legjelentősebb költője Zbigniew Herbert, a Hontalanság éveit megíró Janics Kálmán, Tőkés László, Duray Miklós, Erdélyi Zsuzsanna, Sütő András és sokan mások.

A sor hasonló nevekkel folytatódott tizenhét éven át, és folytatódik ma is.

Az Alapítvány puritán, de szilárd erényei között megemlíthetném még azt is, hogy létrehozása a tudatos türelem műve volt. A már-már kínos türelemé. A kezdeményezés után hat évig vártunk arra, hogy engedélyezzék működését. Az Alapítvány legjelentősebb szorgalmazóját, Illyés Gyulát, a halálos ágyán is két ügy foglalkoztatta az elmúlás gondja mellett, egy független folyóirat – a Hitel – engedélyezésének az ügye s a Bethlen Alapítványé. Úgy érezte: a hatalom személyesen őt alázza és tagadja meg azzal, hogy évek óta nemet mond rájuk.

Be kell vallanom, voltak indulatos pillanataink, amikor azt latolgattuk, ha rákényszerülünk, illegálisan fogjuk működtetni a háború utáni első nemzeti alapítványunkat.

De végül lemondtunk erről. Nem félelemből, hanem megfontolásból. Azzal erősítgettük magunkat, hogy miként a magyar szépirodalom egyetlen műfaja se vonulhat és szorulhat föld alá, a nemzetről való gondolkodásunknak sem a föld alatt van a helye.

Utólag az jut eszébe az embernek, ha az alapítványt mégis illegálisan működtettük volna, törvényszerűen sokkal több politikai szándék tapadhatott volna hozzá, és lehet, hogy emiatt mára már föl is falta volna a politika.

Mi sugalmazott nekünk akkoriban mást? A saját ösztöneinken kívül volt egy külső szorgalmazónk is. 1980-ban alakult meg a Szolidaritás-mozgalom Lengyelországban. Ez a Közép-Európát is befolyásoló tény nemcsak a gyakorlati politizálásban jelentett újat, hanem elméletileg is. A Szolidaritás egyszerűen megcáfolta azt a hamis és hazug tételt, hogy a munkásság ügyét csakis a kommunista pártok képviselhetik. Kiderült, hogy tudnák a munkások is, ha hagynák. De leverték őket.

A vereségük diadala igazi fölismerésünk volt.

Azt szűrtük le belőle: nem mondunk le mi sem a legnagyobb erőforrásunkról – a nyilvánosságról.

A Bethlen Gábor-díj és a két másik hozzákapcsolódó díj így maradhatott autonóm, független. Olyannyira független, hogy ha – tételezzük föl – politikai szándékot óhajtana jutalmazni, töprengés nélkül megtehetné, mert nem ilyen vagy amolyan oldalakra figyelne akkor sem, hanem arra, hogy mit súg, mit ajánl a nemzet szelleme, stílusa, legbelsőbb érdeke.

Bizonyos vagyok abban, hogy ettől a kiindulóponttól ezután sem távolodik el az Alapítvány. Így legyen!

CSOÓRI SÁNDOR

Bethlen Gábor-díjasok

JAKUBINYI GYÖRGY

E mostani laudáció nem kíván Jakubinyi György érsek úr érdemeinek katalógusa, életrajzának pontos ismertetése lenni. Erre volt már alkalom a korábbiakban, amikor a Stephanus-díjat nyerte el, amelynek átadásakor is az a szerencse ért, hogy laudációt mondhattam az ünnepelt tiszteletére. Ami engem a Bethlen Gábor-díjban megfogott, az az, hogy a magyarság érdekében végzett kulturális, közéleti munkájáért és Márton Áron életműve ápolásáért kapta az ünnepelt a díjat. Ismerve személyiségét, római tanulmányait, ismerve széles körű, megdöbbentően széles körű nyelvtudását, amely a keleti és biblikus nyelvekre és nagyon sok modern nyelvre kiterjed, ismerve irodalmi munkásságát, amely a bibliai tudományok, a hitélet, az egyháztörténelem, a segédtudományok területén maradandó értékekkel gazdagította a magyar nyelvű irodalmat, azt kell mondjuk, hogy mindenképpen méltó jelöltre esett a kuratórium választása.

Először talán azzal a szóval próbáljunk megbirkózni, hogy magyarság, hiszen a magyarság érdekében végzett munkáról van itt szó. Magyarság nem csupán Erdélyben, hanem magyarság általában és jelzők nélkül. De ennek a jelzők nélküli magyarságnak nélkülözhetetlen része az erdélyi magyarság, aki tehát Erdélyben a magyarságért tesz, dolgozik, imádkozik és példát mutat, az az egész magyarság életéhez járul lényegesen hozzá. Erdélyben Jakubinyi érsek úr elsősorban a katolikus magyarságnak a főpásztora. Nagy és kettős kihívás ez, amelyet egész munkássága során példásan tudott megválaszolni, hiszen katolikusnak lenni azt jelenti, hogy szolidárisnak kell lenni a világ egymilliárd-százmillió katolikusával, különösen a hitben, és ez azt jelenti, hogy nyelvtől és kulturális különbségektől függetlenül is. Jelenti ez magában Romániában például a görög katolikussággal való hitbeli egységet és szolidaritást, amely az utóbbi időkben immár nyilvánosan is lehetségessé vált, hiszen a rendszerváltozás óta újra működhet, nem betiltott felekezet többé a görög katolikus egyház Romániában. De közben magyarnak is lenni, az egy másikfajta szolidaritást jelent, mégpedig a felekezeti határokon túlmenően, sőt vallási meggyőződéstől bizonyos mértékig függetlenül. Ezt csak akkor tudja valaki olyan harmonikusan megoldani, ahogy az utóbbi időben Jakubinyi érsek úrtól láttuk, hogyha a magyarságot – hitének alapján – teológiailag is értékelni tudja. Hogyan lehet ezt megtenni?

A katolikus teológia körében ehhez nyilván nem elegendőek az esetleg történelmi elemeket is hordozó eredetmondák.

A katolikus hitnek azon alapvető meggyőződése lehet a kiindulópont, hogy az emberi életnek, az emberi személynek méltósága van, és mindaz, ami az emberi személy természetéhez hozzátartozik, az a családnak a közössége, de a nemzet közössége is részesedik ebből: ezek együttesen teszik konkréttá az ember méltóságát. Tehát elfogadni a nemzeti azonosságot és tenni érte, az egyben katolikus hitünk szerint is hozzátartozik az ember igazi méltóságához, a nemzet szolgálata vallási szempontból is értékes cselekedet. De ha ez így van, akkor ebben benne van az is, hogy kitárul az ember szíve mások felé – felekezeti határokon túl, de nyelvi határokon túl is. Az ember képessé válik más nemzetek értékeinek elismerésére is. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor az érsek úrral Gyulafehérváron elmentünk az ortodox székesegyház előtt, és ő keresztet vetett, hisz ott is jelen van Krisztus. Ugyanakkor azt a beszélgetést sem felejtem el, amikor különböző napi problémákról szólva azt kérdeztem, hogyan lehet ezt optimizmussal és lelki egyensúllyal bírni, és akkor azt a választ kaptam tőle, hogy „már megszoktuk”. Tehát csodálatos állóképesség és szintézis van abban, ha az ember hittel így tudja megközelíteni a magyarságát is.

A másik fontos szó, amit itt hallottunk: a kultúra. Az utóbbi időben a gondviselés lehetővé tette, hogy a magyar és a katolikus kultúráért sokat tegyen. Ha a kolozsvári egyetem latin szertartású katolikus teológiai karára gondolunk, amelyet az érsek úr alapított egyházi hatóságként, miközben az az állami egyetem kebelében létrejött, akkor azt kell mondjuk, hogy nagy tett volt ez az egyetemes magyar kultúra szempontjából, és a katolikus hit, a hittanárképzés szempontjából is. Ugye, csodálatos dolog az a kontextus is, amely a Babeş-Bolyai-egyetemen ilyen szempontból található, hiszen négy teológiai fakultás van, abból kettő katolikus, az egyik román tannyelvű görög katolikus, a másik magyar tannyelvű szertartású katolikus, az érsek úr fakultása. De van ott még egy magyar nyelvű teológiai kar is, a protestáns. És működik egy jelentős ortodox teológiai kar is. Tehát látjuk azt, hogy egyazon intézményen belül hol a felekezeti, hol a nyelvi határok, illetve hol a nyelvi, hol a felekezeti közösség jelenik meg. Ugyanakkor ennek a kulturális tevékenységnek részeként, személyes oktatói munkássága – akár a gyulafehérvári teológián, akár másutt – kiemelkedő eredményeket hozott. A publikációk, amelyek tollából megjelentek, maradandó értékkel és tiszteletre méltó pontossággal gyarapították tudásunkat. Azután a sajtó, az újjáéledő magyar nyelvű katolikus sajtó Erdélyben, amelynek tudományos folyóiratoktól kezdve a hetilapokig nagyon sok tanúbizonysága van, szintén az ő kulturális hozzájárulását tanúsítja. De beszélhetnénk itt arról is, hogy: közéleti tevékenység, ahol megint jól kell értenünk a közélet fogalmát. Jakubinyi érsek urat nem úgynevezett politizáló főpapnak ismerem, hanem olyannak, aki hite alapján mindazt, amit értékesnek tart, igyekszik előmozdítani. És ha ez azt kívánja, hogy olyasmiről is megnyilatkozzék vagy olyan összefüggésben is felelősséget vállaljon, amit egyesek éppen közéletnek neveznek, szolgálatának teljesítése közben ezt is szívesen vállalja. Hogy csak a legutóbbi időkre emlékezzünk: még a román alkotmány reformja kapcsán is hallottuk – és tisztelettel hallgattuk – megnyilatkozását.

Azt hiszem, hogy Márton Áron életművéről kell még szót ejtenünk, hiszen tudjuk azt, hogy a sok értékes kulturális publikáció között, amely az ő főpásztori vezetése alatt megjelent, természetesen Márton Áronnal foglalkozó művek is voltak. Márton Áronnal kapcsolatos dokumentumoknak a kiadása, de a leginkább Márton Áron boldoggá avatási ügyének az előmozdítása az, amivel a világegyház számára is Márton Áron életművét valóban ápolni tudja. És még valami: személyes példájának a követése. Ha Márton Áron a maga nehéz korának a realitásai között minden erejével azon volt, hogy magyarként is, katolikusként is tanúságot tegyen, azt látjuk Jakubinyi érsek úr példáján is, hogy ezt az életművet az az utód ápolja méltóképpen, aki maga is ezen fáradozik. Az ő munkája bátorítás a számunkra, hogy mi is tudjunk és merjünk emelt fővel és nyitott szívvel katolikusok és magyarok lenni.

ERDŐ PÉTER

VADKERTY KATALIN

Kezdetben volt a trianoni békediktátum, amit egy cseh–morva Drang nach Osten és egy szlovák Drang nach Süden követett. E honfoglaló vonulások és beszivárgások jogi nagykapujával a magyar világi és egyházi nagybirtokokat fölosztó s az elaprózott birtokrészeket szláv telepeseknek ítélő, a magyar szegényeket kisemmiző és nyomorba döntő csehszlovák földreform, az állampolgársági törvény, a szláv iskola- és egyházpolitika és több hasonló, nemzetállami eszmeiségű kormányzati intézkedés szolgált. Aztán következett a Szlovák Nemzeti Felkelés, amelynek jelszavaiban, propagandájában, sajtójában, falragaszain és röpcéduláin minden elhangzott, ami a párizsi békediktátumot magyar vonatkozásban megelőzte és követte: a szlovákiai magyar őslakosság eltávolításának, szétszórásának és beolvasztásának szándéka, számos barbár világtörténeti minta nyomán, amelyeket a csehszlovák fél s az őt fenntartások nélkül támogató szovjet diplomácia precedensként kezelt, amelyekre cinikusan hivatkozott.

Élt tehát a szándék, megszülettek a szigorúan bizalmas írott tervek, stratégiák és taktikák, és elkezdődött a gyakorlat. Nyomukban elhangzottak az első írott jajkiáltások, a csehországi deportáltak levelei, műkedvelő verses beszámolói, beadványai, Fábry, Peéry, Szalatnai röpiratai és naplói, néhány filmtudósítás, sajtójelentés, riport, tiltakozó egyházi és világi beadvány a szigorú törvényszéki retorziókkal stb. Ezeket követték az első regények és novellák – Dobos László, Mács József, Duba Gyula, Gál Sándor, Bereck József szépprózája, Gyurcsó, Dénes, Tözser és mások versei, majd az első kísérletek, hogy az akkor úgy-ahogy elérhető források, jórészt a korabeli sajtó elemzésével, vélemények, nyilatkozatok és közismert, személyesen is megélt tények szembesítésével megközelítsék az objektív történelmi igazságot, s kiderítsék, mi is főhetett a szovjet, a csehszlovák és a világpolitika boszorkánykonyhájában a felvidéki magyarok helyzetének „végső megoldására”. (A szlovák „konečné a definitívne vyriešenie” a hitleri német „Endlösung”-fogalom lekoppintása volt.) Ezek voltak Duray Miklós és a közelmúltban elhunyt Janics Kálmán jórészt Nyugaton megjelent, történetesen a Bethlen-díj kezdeményezői és alapítói, Illyés Gyula és Csoóri Sándor által pártfogolt munkái. A háttérszövegek, a politikai és taktikai szakértői elaborátumai a cseh és szlovák hatalmi ágak, a köztársasági elnöki hivatal, a szakminisztériumok, főleg a cseh és szlovák belügy s a politikai pártok levéltáraiban lapultak. Csak a kommunista diktatúra összeomlása tette lehetővé, hogy bárki, aki a korszak eseményei iránt érdeklődik, tanulmányozhassa őket. Ekkor jött el Vadkerty Katalin pillanata. Mindjárt a levéltári fondok fölszabadítása után kutatni kezdte őket, s ezért az elkötelezett nemzeti és szakmai munkájáért ül most körünkben, hogy ezt a nagy erkölcsi súlyú díjat átvegye.

Vadkerty Katalin 1928-ban született Érsekújvárt. A pozsonyi Comenius (Komensky) Egyetem Bölcsészkarán szerzett történelem szakos oklevelet 1955-ben. Előadott a pozsonyi Pedagógiai (Tanárképző) Főiskola történelem tanszéken, majd 1960–1987-ben, nyugdíjaztatásáig a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének kutatója volt. E minőségében a kiegyezés utáni Felső-Magyarország gazdaságtörténetét búvárolta. A rendszerváltás (1989) után, az 1945–50-es levéltári fondok megnyitásával folyamatosan a jogfosztott és minden módon üldözött csehszlovákiai magyarság történelmével, a felvidéki magyarok elleni állami támadó hadműveletek kulisszatitkaival, módozataival és következményeivel foglalkozik a legszakszerűbb, teljesen egzakt, ezáltal támadhatatlan és cáfolhatatlan tudományos módszerekkel. Intenzív kutatásainak eredményét három magyar nyelvű könyvben foglalta össze (A reszlovakizáció. Kalligram, 1993; A deportálások. Kalligram, 1996; A belső telepítések és a lakosságcsere. Kalligram, 1999). Trilógiáját a Kalligram 2001-ben egy közös, magyar nyelvű kötetben is kiadta (A kitelepítéstől a reszlovakizációig. Trilógia a csehszlovákiai magyarság 1945–1948 közötti történetéről), majd szlovákra fordította, s a közelmúltban, 2002 októberében egyetlen kötetben a szlovák és a cseh olvasók részére is fölkínálta (Maďarská otázka v Československu 1945–1948. Dekréty prezidenta Beneša a ich d˘sledky na deportácie a reslovakizáciu. Kalligram, 2002). Az alapszöveget 32 levéltári dokumentum és négy korabeli magyar röpirat, Fábry, Peéry és Szalatni munkájának szlovák fordítása egészíti ki. A könyv előszavát Szarka László írta, s a szlovák változat terjedelme 863 oldal. Kiadói és terjesztői forrásokból tudom, amit várnunk is lehetett, hogy tudniillik a szakma és a közönség rávetette magát, s a szlovák történészeket, akik eddig az egész kérdéskört felületesen, tájékozatlanul és mosott aggyal kezelték, a Vadkerty által fölmutatott tények és dokumentumok főbe kólintották. Szerzőnk az idén szlovák szellemi elismerésben is részesült, ő nyerte el a Dominik Tatárka-díjat.

Vadkerty Katalin három eddigi könyvének különleges értékét az adja, hogy kizárólag saját levéltári kutatásaira épülnek, hogy szerzőjük nem kommentál, csak bemutat, elemez és tudományosan értékel, s egyfelől szilárd talajt hordott a korábban írt magyar munkák és esszék alá, másfelől a csehszlovák soviniszta-imperialista nemzetállami politikát magyarázgató, mentegető, mosdató szlovák és cseh történetírás érvrendszerét is fölrobbantotta. Vadkerty munkái a források s a tények erejével bizonyítják, hogy az 1945-ben újraalapított Csehszlovák Köztársaság politikáját, amelyre nincs példa a történelmi Magyarország ezer esztendejében, az összes akkori pártok segédletével a hitleri és a sztálini barna és vörös fasizmus fertőzte meg, és bátorította az ország nem szláv népességének fölszámolására, javainak birtokbavételére. Nem hiszem, hogy a cseh és a szlovák történetírás Vadkerty trilógiájának szlovák nyelvű kiadása után a korábbi szellemben fog a magyarkérdésről értekezni; ilyen értelemben a szerző munkássága valószínű korszakhatárt jelent a csehszlovák historiográfiában.

Vadkerty Katalinnak kiváló egészséget, törhetetlen munkakedvet kívánok, Bethlen Gábor-díjához pedig tisztelettel és szeretettel gratulálok.

Koncsol László

Márton Áron-emlékérmesek

BALOGH FERENC

Ha valaki belenéz Balogh Ferenc professzor úr egyetemi indexébe, többek között ilyen aláírásokat lát: Waldbauer Imre, Weiner Leó, Kodály Zoltán, Gábriel Ferenc, Országh Tivadar, Kókai Rezső, Bartha Dénes, Major Ervin, Molnár Antal. Valamennyien a magyar művelődéstörténet jelentős személyiségei!

Igen. Balogh Ferenc, a világhírű magyar hegedűiskola neveltje, Hubay Jenő egykori tanársegédjénél, Gábriel Ferencnél végzett, majd nyugati meghívásokkal a zsebében – többek között a salzburgi Mozarteumot választhatta volna – Kodály Zoltán tanácsára nem nyugat, hanem kelet felé indult el, Erdélybe, ahol 1946-ban a székelyudvarhelyi Református Gimnázium és Tanítónő Képző zenetanári állását foglalta el.

Azt mondja, választását sohasem bánta meg.

Igazi magyar sors, Trianon árnyékában. Balogh Ferenc 1920-ban született Aszódon, a kiskunok világában. Édesapja az Isonzo vidékéről hazajövet Fiumében találkozott leendő feleségével, aki akkor még novícia volt. A háborúból leszerelt szászbonyhai születésű Balogh Salamon nem ment haza Erdélybe, hanem feleségül vette Kun Juliannát. Házasságukat Aszódon, a lány szülővárosában kötötték meg, s itt született meg Ferenc fiuk is. Édesapja, erdélyiként, nem maradhatott ki a Székely Hadosztályból sem, ahol Márton Áron, a későbbi gyulafehérvári római katolikus püspök volt a hadnagya. Akárhogyan is alakult az életük, a Balogh fiúk – hárman voltak testvérek – igazi erdélyiként nőttek fel, akkor is, amikor Budapesten éltek, s akkor is, amikor Erdélyben. 1932-ig a két ország, Magyarország és Románia között ingáztak attól függően, hogy a két szülő közül kinek volt nagyobb honvágya, s természetesen attól is függően, hogy hol volt biztosabb a megélhetésük.

1932-es székelyudvarhelyi megtelepedésük után a három Balogh fiú az ottani Római Katolikus Gimnáziumban tanult. Ferenc 1938-ban átkerült Marosvásárhelyre, mivel az anyaszékben már nem volt senki, aki megfelelő színvonalon taníthatta volna hegedülni. Vásárhelyen Haják Károly és George Ionescu voltak a mesterei. 1939-ben, az első Enescu-versenyen – ahol maga George Enescu is jelen volt – az első díjat, egy Nicola Amati, cremonai hegedűkészítő-mester műhelyéből kikerült hegedűt Balogh Ferenc nyerte el. Enescu meghívta Párizsba, hogy további tanulmányait az ő vezetésével végezze. Ment is volna boldogan, de Marosvásárhely román prefektusa, Dandrea úr azt a feltételt szabta kiutazásához, hogy térjen át az ortodox hitre, és változtassa meg a nevét Baloghról Bologára.

Nem tette!

Észak-Erdély visszatérése után ő is indult volna, sokadmagával, Budapestre tanulni, de hogyan és miből… Végül Székelyudvarhely értelmiségi és iparos rétege összeadta a tandíjához szükséges összeget. Így jutott ki, már a tanév megkezdése után, 1940 októberében a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémiára, ahol az egyéni felvételi letétele után hegedűből azonnal harmadévre vették föl.

Tanárairól már szóltunk, hadd említsünk néhányat valahai kamarazene-partnerei közül: Martzy Johanna Nyugatra ment, az amszterdami zenekar koncertmestere lett; Cziffra György, aki az 1956-os forradalom idején – három év kényszermunkával a háta mögött – hagyta el Magyarországot, és vált a világ egyik legismertebb előadóművészévé; Deák Ágnes és Váczi Károly itthon maradtak, és a világhírű magyar zongora- és hegedűiskola hagyományait adták tovább tanítványaiknak. De említhetjük Békeffy György csellóművészt, aki Rio de Janeiróban élt, vagy Zsigmondy Dénest a méltán világhírű professzort, aki Amerikában és Németországban tanított, de idesorolhatjuk akár Starker Jánost, a zseniális amerikai csellóművészt is, a bloomingtoni egyetem professzorát.

1942-ben nagy kitüntetés volt Balogh Ferenc számára, hogy az anyaországból visszatért Észak-Erdélybe, ugyancsak Kodály Zoltán ajánlására, ő kísérhette el Lajtha Lászlót homoródmenti népzenegyűjtő útjára. 1943-ban ugyanígy együtt dolgozhatott Molnár Istvánnal, a zseniális táncművésszel is, akit néptáncgyűjtő útján kísért a Maros-mentén, valamint Csík és Szatmár megyében. 1943-ban, Finnországban járt hangversenykörúton, de mire hazaért, megkapta katonai behívóját az 51-es páncélos-gépágyús zászlóaljba. 1944-es leszerelése után versenyvizsgát tett a budapesti Operaház zenekarába, ahová fel is vették. 1945 márciusáig, sokakkal együtt vészelte át a háborút, ugyanis az Operaház svéd és amerikai védnökség alatt állott, így a megszállók, németek vagy oroszok, nem léphették át az épület küszöbét. Egyik hajnalban, már a gettó felszabadulása után, őrt állt a kapuban. Látta, hogy egy vedlett bundájú idős ember támolyog feléje. Ismerős is volt meg nem is. Az öregember megszólította: „Te vagy az, Balogh Feri? Adjatok valamit ennem, mert éhen halok…” Az idős ember Weiner Leó volt, a mindenki által nagyon tisztelt és szeretett Mester.

Ilyen helyzetben nem is tudni, melyik indulat erősebb az emberben: a düh vagy a szégyen…

1948-ban, már Székelyudvarhelyen, Balogh Ferencet bízták meg az 1848-as szabadságharc megünneplésének szervezésével. A székely fiúkból és lányokból 1250 tagú kórust állított ki, elénekeltette velük Kodály Forr a világját, a Himnuszt, a Szózatot… A siker óriási volt, a hatás kettős. Volt tanítványai közül vannak olyanok, akik ma is így köszöntik volt mesterüket: Tanár úr, Forr a világ! De azonnal akadt olyan kolleganő is, aki feljelentette mint irredentát, s kérte a Román Kommunista Párttól az ilyen káderek eltávolítását a tanügyből. Meg is történt. De szerencsére mindez egybeesett a Magyar Népi Szövetség művészeket és tanárokat toborzó akciójával: 1948-ban nyitották meg a Kolozsvári Magyar Operát, ahová Balogh Ferencet hangversenymesternek hívták meg, ahogyan az 1949-ben alapított Magyar Művészeti Intézethez tanárnak. Mivel neki volt a legmagasabb szintű végzettsége, budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia művész-tanár diplomája, már huszonkilenc évesen egyetemi tanárrá nevezték ki. A Magyar Művészeti Intézet erőszakos bezárása után – 1953-tól 1982-es nyugdíjaztatásáig – a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola professzora volt. Százhét növendék végzett nála: négy román, öt szász és kilencvennyolc magyar.

A kolozsvári évtizedek alatt a kiváló művész és remek pedagógus műhelyében nagyszerű eredmények születtek. A száznál több tanítvány ma már mind neves koncertező művész, koncertmester, zenekari tag vagy tanár. Tanítványai tizenkét nemzetközi díjat nyertek. Tanítványainak több mint a fele elhagyta Romániát. Legtöbbjük Nyugatra távozott.

1957-ben, David Ojsztrah hívására, kimehetett Moszkvába. Ő mutatta be a moszkvaiaknak Bartók II. hegedűversenyét. Ojsztrah – akivel nemzetközi zsűrikben ismerkedett meg, akárcsak Yehudi Menuhinnal, Henryk Szeringgel, Szvjatoszlav Richterrel vagy Leonyid Kogannal s másokkal – azt kérdezte tőle: „Hogyan lehetséges, hogy a román kollegák közül csak ön ért el ilyen eredményeket, egy vidéki városban élve?” A válasz az volt, hogy ő nem román, hanem magyar és Budapesten tanult a Zeneakadémián. Mire Ojsztrah: „Az egészen más!”

A manapság már furcsának tűnő, nyugatról keletre tartó életút értelme és tartalma csakis a szolgálat lehetett. A világhírű magyar hegedűiskola követe, Kodály nyomán, Kolozsváron szolgálta és adta tovább legnemesebb zenei hagyományainkat négy évtizeden keresztül.

Mivel nem engedték meg neki, hogy hangversenyező művész is lehessen – külföldi meghívásairól mindig csak utólag értesült –, bejárta Erdélyt, s egyebek mellett Bartók és Kodály valamennyi hegedűre írt művét bemutatta, hol vidéki művelődési házakban, hol hangversenytermekben, hol pedig templomokban.

A magyarországi zenei élet nagy hiányosságának és adósságának tartjuk, hogy e példátlanul gazdag életút és művészi tevékenység eddig nem kapott méltó értékelést.

Ezért nagy örömünkre szolgál, hogy Balogh Ferenc hegedűművész – mindnyájunk Tanár ura – Márton Áron-emlékérmet kaphatott.

DEMÉNY ATTILA

GÖNCZ LÁSZLÓ

A magyar kisebbségi közösségekben és kultúrákban mindig fel kellett lépniök olyanoknak, akik egy egész intézményi rendszer feladatainak vállalására kényszerültek. Egyszerre kellett íróknak, tudósoknak, közéleti vezetőknek és szervezőknek lenniök. Ilyen egyszemélyes intézménye a muravidéki magyarságnak a most Márton Áron-emlékéremmel jutalmazott Göncz László is, aki mint alkotó értelmiségi, mint egy kicsiny magyar közösség organizátora, mint a magyar–magyar kapcsolatok mindenkori építője évtizedek óta vállal felelősséget a muravidéki magyarság – a legkisebb Kárpát-medencei magyar közösség – nemzeti identitásának és kultúrájának védelmezésében, gondozásában és gazdagításában.

A kisebbségi élet mindeneseként mindig is szerteágazó munkát kellett végeznie. Göncz László esetében mégis feltűnik ennek a munkának a rendkívül gazdag sokrétűsége. A most negyvennegyedik életévében járó férfi esetében nem volna könnyű egyetlen rövid lexikonminősítéssel meghatározni pályáját és munkásságát. A nyolcvanas években a muravidéki magyar kisebbségi érdekvédelmi szervezet művelődéspolitikusa, 1994-től az akkor megalakított alsólendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet igazgatója, évtizedek óta a muravidéki magyar kulturális élet és önvédelem első számú egyénisége. Tudományos – történetírói, művelődéstörténeti, néprajzi – munkássága során jónéhány könyvben mutatta be a történelmi Alsólendva múltját és jelenét, tanulmányokat közölt az Őrség peremén élő töredék magyarság népi kultúrájáról, A muravidéki magyarság, 1918–1941 című monografikus munkájában pedig először adott hiteles és teljes képet szülőföldjének XX. századi élettörténetéről és ennek során a magyar–szlovén kapcsolatok történetéről.

A kisebbségi magyarság körében nem ismeretlenek azok a tudósok és közéleti vezetők, akik egyszersmind a szépirodalom eszközeivel is számot adnak a köröttük élő nemzeti közösség tapasztalatairól, megpróbáltatásairól és törekvéseiről. Göncz László is ilyen írástudó: korábban Életfoszlányok című verseskötetében, most pedig Olvadó jégcsapok című érdekes regényében beszélt mindezekről.

Alsólendva egykor Halicanum néven római, majd Lindau néven germán település volt, ez utóbbi helynévből származik a magyar Lendva és a szlovén Lendava elnevezés. Népek országútján épült, később, a török háborúk idején a magyar királyság végvára volt, a most régi pompájában álló Bánffy-vár ezekre a legendás időkre emlékeztet. Valójában a végvár szerepét tölti be ma is, csak most már nem bástyákkal és ágyúkkal védelmezi egy kicsiny magyar közösség nyelvét, kultúráját és önazonosságát, hanem kulturális intézményekkel, könyvekkel, tudományos munkával, magyar–magyar találkozók szervezésével. Ennek a szellemi végvárnak a kapitánya Göncz László, aki most méltán veszi át azt a közösségi elismerést, amely a magyar nemzeti önvédelem egyik kiváló XX. századi erdélyi hősének: Márton Áron gyulafehérvári püspöknek a nevét viseli.

Pomogáts Béla

BETHLEN OTTHON (LIGONIER, PA – USA)

A Bethlen Otthon több mint nyolcvanéves múltra tekinthet vissza. Alapítása az első világháború után elszigetelődött, magára maradt amerikai magyarság összefogásának jelképe. A szeretet és emberség válasza az amerikai magyarság gondjaira.

Bár a Bethlen Otthon nevet – Bethlen Gábor tiszteletére – csak 1935-ben vette fel, története 1921-ben kezdődött, amikor az amerikai magyar reformátusok, az Amerikai Magyar Református Egyesület égisze alatt, 1921-ben létrehozták a Bethlen Otthon első intézményét, az árvaházat a pennsylvaniai Ligonier-ban. Mindezt azért, hogy a kivándorolt magyar családok árván maradt gyermekeinek otthont és becsületes emberi jövőt biztosítsanak. A betegségben, gyárak és bányák gyakori baleseteiben elhunyt magyar szülők gyermekei nagy számban vártak gondozásra, megértésre. Az elkövetkező ötven évben több mint 1500 gyermek számára nyújtott biztonságos otthont Ligonier. Az évek során az intézmény a szükséget tekintve elsődlegesnek, mind felekezetileg, mind a rászorultság szempontjából bővítette a befogadottak körét, otthont adva a nehéz sorsú családok kicsinyeinek is, így a harmincas évektől – egészen az igény és ennek következtében az intézet megszűnéséig, 1977-ig – már gyermekotthonként funkcionált.

A Bethlen Otthon gyermekmentő programja kiemelkedő szerepet töltött be a második generáció magyarságtudatának megőrzésében. Az otthonban élő gyermekek az amerikai iskolai munka mellett magyar nevelést kaptak, megőrizték a nyelvet, megismerték a magyar kultúrát és a magyar hagyományokat, s képesekké váltak arra, hogy felnőtt életükben is fenntartsák magyar identitásukat. Ez a lehetőség 1931-től szerte az Egyesült Államokban élő magyar családok gyermekei számára is megnyílt a Bethlen Otthon évente megrendezett ifjúsági táborában és nyári magyar iskolájában.

A Bethlen Otthon története a folyamatos megújulás és közösségi áldozatvállalás története. A gyermekek után biztonságot nyújtott az amerikai magyar közösség időseinek is. 1931-ben megnyitotta „aggmenházát”, amely az idők során újabb és újabb erőfeszítésnek köszönhetően bővült és korszerűbbé vált (1951–1975), s az idősek mindennapjainak biztosítása mellett önálló kórházi gondozásra, ellátására is képessé vált több mint száz ágyat számláló új épületében. 1978-tól felépítette a Bethlen Otthon festői környezetébe szépen illeszkedő, húsz házat számláló nyugdíjasfaluját, 1993-ban pedig az egykori árvaház épületében kialakította a nyugdíjaslakások házát, teljessé téve mindezzel az idősek szolgálatának rendszerét.

A Bethlen Otthon a fiatal és idős generáció gondozása mellett a református amerikai magyar közösség, valamint a világszerte diaszpórában élő magyar reformátusok életének és ünnepeinek is központja. Konferenciák, rendezvények, közgyűlések, lelkigyakorlatok, kulturális és egyházi események helyszíne, természetes otthona, az amerikai magyar reformátusok találkozóhelye, az amerikai magyar közösség egyik fellegvára.

A Bethlen Otthon sokat tett az amerikai magyar reformátusok és az amerikai magyarság életének dokumentálása, megörökítése érdekében. A kezdetektől ezt a célt szolgálta évkönyvének, a jelenlegi Bethlen Naptárnak, illetve Bethlen Almanachnak a közreadása, majd a Bethlen-nyomda felállítása, és sorban jelentős vállalkozás volt az alapítástól kezdve épülő archívum és múzeum létrehozása 1988-ban. Ez a két gyűjtemény az 1890-es évektől dokumentálja a református egyház történetén keresztül a kivándorolt amerikai magyarság, valamint az amerikai magyar egyesületek és személyes hagyatékok anyagában a magyar emigráció történetét.

E páratlan teljesítményről megemlékezve nem feledkezhetünk meg azokról a vezetőkről, akik a gondviselésbe vetett lelkészi bizalommal, tudással és tiszteletre méltó energiával irányították a Bethlen Otthont, s munkatársaikkal együtt megteremtették a fenntartás és továbbfejlesztés lehetőségét és formáit: a farmgazdálkodástól kezdve a korszerű intézményszervezésig. Mindenekelőtt meg kell emlékezni az alapító árvaatyáról, Kalassay Sándorról, s az őt követő elkötelezett igazgatókról: Nánássy Lajosról, Daróczy Sándorról, Nagy Lajosról, Kovács Pálról és a körünkben is jelen levő Bertalan Imréről.

Ugyancsak nem feledkezhetünk meg a Bethlen Otthon mögött álló református közösség sok ezer dollárt kitevő áldozatvállalásáról és az őket képviselő egyházi szervezetek és egyesületek, különösképpen az Amerikai Magyar Református Egyesület erkölcsi és anyagi támogatásáról. Nélkülük a Bethlen Otthon nem jöhetett volna létre, nem tölthette volna be nemes küldetését nyolc évtizeden keresztül, s nem nézhetne bizakodva a jövőt építő újabb nagy tervek megvalósítás elé.

A Bethlen Otthon tevékenysége nemcsak az amerikai magyar közösségben, hanem a befogadó amerikai társadalom köreiben is megbecsülést és elismerést váltott ki. Magyarországon egyházi világunk képviselői és tudományos életünk kiváló úttörői már hosszú ideje figyelemmel kísérik a Bethlen Otthon tevékenységét. Eljött a pillanat, hogy a szélesebb hazai közösség is kifejezze tiszteletét és megbecsülését azért a fáradhatatlan munkáért, melyet a Bethlen Otthon az amerikai magyarság testi és lelki gondozásáért, a református magyar közösség megőrzéséért és a magyar értékek áthagyományozásáért tett.

KOVÁCS ILONA

Tamási Áron-díjas

BERTHA ZOLTÁN

Németh László drámájában a házi őrizetben veszteglő Galileit így nyugtatja híve, pártfogója, Castelli apát: „Érezni, hogy nem tehettünk másképp: ez a jó lelkiismeret.” Több okból is illik ehhez a mai alkalomhoz ez az idézet. Egyrészt amiatt, mert díjazottunk munkái között számosak az olyanok, amelyek „értelmezésirányai” számára „a szellem jelzőfényeit Németh László és Tamási Áron művei” szolgáltatták – ahogy ez a két alkotóművész kapcsolatáról, egyiküknek mint kritikusnak, másikuknak mint írónak egymást gazdagító és serkentő viszonyáról szóló tanulmányában szerepel. „Világirodalmi költő”, „székely Homérosz” – a cím egyértelműen tanúsítja, hogy az Iszony szerzője miként vélekedett Ábel megteremtőjének irodalmi rangjáról, és hogy mi vonzhatja Bertha Zoltánt, amikor vissza-visszatérően elemzi, értelmezi munkásságukat. Németh László sorskérdései – árulkodik ennek a vonzalomnak az egyik lehetséges előidézőjéről egy másik dolgozat is. Az író eszmerendszerének és gondolkodói magatartásának hányattatásait úgy beszéli itt el, hogy amikor az ember lelkének transzcendentális eredetű üdvösségügyét, személyiségének gyökérzettudathoz, mélységérzethez és sorsközösséghez való kötöttségét hozza szóba, mintha személyesen vallana akkor, önmagát, saját emberi s irodalmi eszményeit is jellemezné. Még inkább így látszik ez a legújabb tanulmányok esetében. Legyen bár tárgyuk a magyarság és Európa, mintegy megfordítva a hivatkozott könyv címét, taglalják a Tanú-korszak: tájékozódását s eredményeit, vagy vegyék számba az író eszmevilágának alapvonásait, a „világteremtő enciklopédizmus” példáit – mindegyre azt a benyomást erősítik, hogy szerzőjüknek Tamási Ároné mellett valóban Németh László életműve sugározza a szellem jelzőfényeit. Kiváltképp igaz ez aztán annak a könyvfejezetnek, ciklusnak a két darabja esetében, amelynek már a címe is, a Minőség és magyarság nyilvánvalóvá teszi a mintát, maguk a filológiai jellegű írások pedig a személyes kötődésnek is mintegy a magyarázatát nyújtják. Már a Németh László régi erdélyi protestáns drámahőseiről szóló dolgozat is, Az „igaz devotio” apostolai, legfőképpen azonban az Egy „magyar sziget”, Németh László és Sárospatak kapcsolatáról íródott.

Az előbbi, az igaz, áhítatos, alázatos odaadás híveiről és hirdetőiről szóló munka szerint az alkotó a feladat beteljesítésének feltétlen parancsát, a minőség és a kötelesség hivatásetikáját kapcsolja össze a morális ösztön személyességével, s a legbelsőbb és legmélyebb indíttatások így felelnek meg a külső és felső rendelések igazságainak. Az utóbbi a Vidéken élni című emlékezés vallomásos tételéből indul ki: „Ami jó pályámon ért, majd minden vidékről jött”, és a helyek, városok között felsorolja Sárospatak nevét is. Ha más nem, már ez is elegendő okot adna a látogatások és kapcsolatok számbavételére. Van, lehet azonban egy ennél mélyebben gyökerező, itt azonban még szemérmesen elhallgatott, túlzó szerénységgel leplezett indíték is. Aminek a személyessége csak egy harmadik írás ismeretében tárulkozik fel igazán; ez pedig a Confessio ez évi januári számában vele, Bertha Zoltánnal készített beszélgetés, a Vallomás – gyökerekről, iskolákról. E két írást párhuzamba állítva nagyon is valószínűnek látszik, hogy a Bertha család emlékezetében elevenen megőrződött a Sárospatakon regényterveken dolgozó Németh László példája. Patak hatásáról és hozományáról gondolkodva ez a példa már úgy növekedik föl az igaz devotio mintájává, hogy ebben Bertha Zoltán alkotói elhivatottságára, élet- és emberszemléletére is ráismerhetünk. Patak „a sorsos világszemlélethez adta tájhaza és gyökeres múltbeli öröksége táptalaját” – írja a város fogantató élményéről, s hogy magamagáról sem írhatna mást, erre épp az interjú a bizonyíték. Felmenői apai ágon falusi tanítók, az anyain földműves gazdálkodók voltak; Patak, a „magyar Genf” tanítóképző gyakorló általános iskolája, majd az itteni középiskola, s aztán a kálvinista Róma, Debrecen egyeteme, a magyar–angol szakon folytatott tanulmányai csak megerősíthették a Németh László emlegette „néphez húzó” értelmiségi magatartás kialakításában és követésében. Mindenekelőtt azonban édesapjára büszke: az elismert festőművészre s a tudós tanárra, akinek irodalomtörténeti tanulmányait Barta János, a debreceni egyetem iskolateremtő professzora is ismerte. Bertha Zoltánban így támadhatott vonzalom a szellemi távlatok emelkedettségéhez, fiatalkori élményeit, ahogy vallja, így övezhették „plebejus-protestáns-puritán kötelességvállaló impulzusok és életszerűen léleknemesítő viselkedésminták”. Ezeket követte, ezek mellett állt ki aztán később is a maga kérlelhetetlen következetességével, amit lelkialkatára is célozva, szívesen neveznék mosolygós tántoríthatatlanságnak. Ez jellemezte, amikor az egyetemen, még a hetvenes években a Görömbei András vezette kutatóműhely tagjaként az államhatalom által akkor nagyon is gyanúval szemlélt nemzetiségi-kisebbségi kultúra tanulmányozására szánta el magát. Hogy nem sokkal később, egyébként éppen húsz éve, 1983-ban (majd a második kiadáskor 1985-ben) mesterével közösen jelentessék meg – nem túlzó a szó, még ha asszociációs mezején gyom nő is – az úttörő jelentőségű és szerepű dupla kötetet, A hetvenes évek romániai magyar irodalmáról szóló portrékat, illetve a hozzájuk is kapcsolódó válogatott bibliográfiát. Nem tehetett másképp, azaz lelkiismerete parancsát követte a fiatal írók József Attila Körének vezetőségi tagjaként is, Nagy Gáspárral, Lezsák Sándorral, Zalán Tiborral, és a debreceni egyetemről kikerültekkel, Csengey Dénessel, Elek Istvánnal és a többiekkel. Első önálló kötete, a JAK-füzetek 34. darabjaként megjelentetett A szellem jelzőfényez (1988) elárult valamit abból a szellemi nyugtalanságból és szinte kielégíthetetlen kíváncsiságból, amelyik a legkülönbözőbb tárgyú, tematikájú alkotásokhoz, irodalomeszményüket tekintve a legellentétesebb felfogású alkotókhoz vitte. Látásmódja döntően filozófiai és társadalomelméleti alapozású – állapította meg róla, máig érvényesen, az egyik kritikusa –, gondolkodását ontológiai, ismeretelméleti indíttatásúnak, ítéletei többségét tisztának és meggyőzőnek nevezve. „Radikálisan új”-nak is tartotta azonban történelem, politika és irodalom átfedésének dolgában: radikálisan új, ismételte, mert „a szabadságeszmének, a transzcendencia utáni vágynak irodalomtörténetbe és irodalomelméletbe emelésére, ilyen demokratikus alapokon, nem nagyon volt példa Magyarországon az elmúlt negyven-egynéhány esztendőben” – szólt a méltatás, még a rendszerváltozás előtt, 1989 januárjában. „Az erőteljes lételméleti orientációhoz szabadságelvű, személyiségközpontú világszemlélet és ethosz illeszkedik” – írta ugyanerről a kötetről kolozsvári bírálója, Cs. Gyímesi Éva, hangsúlyozva, hogy „ilyen igényes kritikus látóterébe kerülni már maga is pozitív minősítést jelent”. Sajátos ugyan, hogy Bertha Zoltán szemléletének, értékpreferenciáinak rendszerében épp annak az írónak nem látta a helyét, akiről itt is két igen alapos dolgozat szólt, s akit majd a következő tanulmánykötetben, a Gond és műben (1994) is több mint félszáz lapnyi terjedelemben tárgyal: Tamási Áronnak. Igen jellegzetes észrevétele aztán ennek a kritikának, hogy a Bertha Zoltánnak a szabadság isteni eredetéről szóló eszmefuttatását maradandóbbnak érzi, mint azt a Tamási-regényt, a Szűzmáriás királyfit, amellyel kapcsolatban megfogalmazódott. Hatalom és erkölcs egykor sokat vitatott viszonyára – vagy ahogy az első kötet kritikusa írta –, a „történelmi okú lélektani motivációk rendszerére” figyelt Bertha Zoltán akkor is, amikor Nádas Péter színműveit elemezte, vagy amikor – kivételes esztétikai érzékenységről, az érték iránti fogékonyságról tanúskodván – Magyarországon talán elsőként méltatta rangjához illően Bodor Ádám novellaművészetét. Az író kánonba emelői később mintha megfeledkeztek volna erről a tanulmányról, mint ahogy a szerző abban se igen talált követőre, hogy hozzá hasonlóan mások is metafizikai vetületeiben értelmezzék Szilágyi Domokos költészetét. Az az eszméleti és tájékozódásbeli nyitottság pedig, amivel a JAK első füzeteit jellemezte, mintha mind szűkebb körre lett volna érvényes. Úgy hangoztatta pedig – közös igyekezetükként – a „szellemi szabadságot”, hogy hihette, egy nemzedéket mutat meg vele. Egy nemzedéket, a most még érett férfikorban levőekét, az ötven felé közeledőekét, akik között azonban inkább tarthatom társtalannak, egyedülállónak, ha nem is magányosnak őt, semmint másokkal közös programot vallónak és beteljesítőnek. Mert valóban csak a legbelsőbb és a legmélyebb indíttatással, ahogy írta, külső és felső rendeltetéssel magyarázható az a töretlen hit és kitartó munka, amelynek eredményei a csaknem kész monográfia Tamási Áronról, és persze a kész portrék, a Bálint Tiborról szóló (1990), illetve a két kiadást is megért monográfia Sütő Andrásról (1995; 1998), nem utolsósorban a címükben is a posztmodern felfogással, létszemlélettel ütköző, mert az irodalmat az emberi, nemzeti sorshoz kapcsoló két frissebb kötet. A monumentális terjedelmű, csaknem hetedfélszáz lapnyi Sorstükör 2001-ből, amelyik a legteljesebben mutatja a szerző szerteágazó érdeklődését, meganynyi területen való avatottságát, és amelyik megérdemelte volna, megérdemelné, hogy elemzések sora válassza témájául.

Csakúgy, mint az idén kiadott Sorsbeszédet (2003), benne olyan remeklésekkel, mint a Kányádi-versről szóló elemzés („Valaki jár a fák hegyén”), az Illyés Gyula költői világlátásának néhány vonását felvázoló dolgozat, illetve a kritikus érdeklődését a kárpátaljai magyar irodalomra is kiterjesztő írások. Amit egynémely összefoglaló, bemutató, ismertető jellegű dolgozatába belefoglal, belesűrít, arról mások kötetnyi terjedelemben szoktak értekezni. Saját programja a lexikonszerű tájékoztatás, miként külön(ös) elhatározás vihette rá arra is, hogy ki kell lépnie dolgozószobája nyugalmából – ha volt valaha is külön alkotóműhelye s különösen meg nyugalma neki, a nyughatatlan léleknek, a Kárpát-medence irodalmi tanácskozásain, kulturális összejövetelein hol itt, hol ott, Kolozsvárott vagy Szatmárnémetiben, Magyarkanizsán vagy a Felvidéken felszólaló vendégnek. Ez a lassanként az ő esetében is egyszemélyes intézménnyé válás talán annak a következménye, ami a politika porondjára való kilépésével járt. Azzal nevezetesen, hogy országgyűlési képviselő lett, rögtön a demokrácia első ciklusában, méghozzá abban a pártban, amely indulásakor a leghangosabban ígérte és követelte, hogy a „múltat végképp eltöröljük”, mármint a kommunista múltat természetesen. Védhetnénk Bertha Zoltánt úgy, ahogy 1956 után a Gond és hitvallás miatt Tamási Áron védekezett, mondván, hogy „az angyal szárnya is kap pöttyöket”. Hogy ama lelkiismeret mennyire folttalan lehet, hogy tulajdonosuk mennyire nem tehetett mást, mint amit tett, erre hosszan lehetne idézni a szellemes című, a harcvonalat idéző kötetéből: az Arcvonalban a közélet színterein való szerepléseit mutatja be, az 1980 és 1994 között folytatott küzdelmeiről nyújt képet. Ehelyett egy olyan interjúból idézünk, amelyet közreadója, a hajdú megyei napilap vitára bocsátott 1992 júliusában. A magyar műveltség feldúlt virágoskertje – így summázta benyomásait, tapasztalatait félidei beszélgetésben kultúránk állapotáról az ekkorra már független, azaz a pártjából kilépett képviselő. „Hiszem, hogy az önálló nemzeti kultúra a szellem szabadságán kívül a sajátosság, az identitás minőségeit is hordozza, s ezek részben az erős magyarságtudatból fakadhatnak” – kezdi válaszait. Aztán azt hozza fel, hogy „ha a »legnépszerűbb« s valóban a diszkósztárok sikereivel vetekedő fiatal liberális párt vezetői megüzenik a társadalomnak, hogy ők magyarságkérdésekkel, önmagukra nézve, nem óhajtanak foglalkozni, akkor ez a magyar műveltség évezredes önelemző, introspektív hagyományának a pökhendi megtagadását jelenti”. Továbbá hogy ha Csoóri Sándor ellen egyszerre nevetséges és ijesztő hadjáratot folytatnak, ha egy másik elismert író politikai publicisztikáját nyeglén semmibe veszik – akkor igenis van ok az aggodalomra. Mert akkor – nyilatkozta több mint tíz évvel ezelőtt – „legfeljebb egy-két szó (szocializmus, marxizmus–leninizmus) kiiktatásával, néhány új keletű, baloldali kódként, védjegyként használt pozitív (liberális, szakmai) és negatív (populizmus, nemzeti-keresztény kurzus) divatkifejezés állandó hangoztatásával a nyelvi-ideológiai manipuláció burkában voltaképpen ugyanaz az amorális anyagelvűség, harcos ateizmus, egyházellenesség, primitív kozmopolitizmus, nemzeti közömbösség hivalkodik, amely negyven évig pusztított, s amely a népi és nemzeti kultúrájától, vallásától, hitétől elidegenített, történelmi tudatából kiforgatott, szellemi, közösségi-erkölcsi eszményeitől elfordult rétegekre alapoz továbbra is”.

Nem tudom, az évek, évtized múltával mit lehet Bertha Zoltán szavaihoz hozzátenni. Azt viszont tudom és állítom, hogy egy teljes erkölcsi felelősségérzettel végzett munka, a tudományos minősítésekben is a legmagasabbra értékelhető irodalomtörténészi munkásság ítéltetik most a név viselőjéhez is méltóan érdemesnek a Tamási Áron-díjra.

MÁRKUS BÉLA