A Bethlen Gábor Alapítvány négy évtizede

A közép-európai régió első autonóm szellemi és kulturális magánalapítványát négy évtizeddel ezelőtt – Bakos István gondolatát felkarolva – Illyés Gyula 1979 karácsonyán kezdeményezte, amelyet a következő év húsvétján a szellemi élet kiemelkedő alakjai, 65 író, tudós, művész támogatott csatlakozásával. Közülük ma már alig tucatnyian élnek. A négy alapító szimbolikus jelentőséggel bírt: az alaptőkét Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Németh László és Kodály Zoltán özvegyei, Németh Lászlóné, Kodály Zoltánné adták össze.

Életre hívói az alapítványt Bethlen Gábor erdélyi fejedelemről nevezték el – Bethlen Gábor születésének 400. évfordulóján, hiszen az alapítvány bethleni munkára vállalkozott, a szellemileg – és tegyük hozzá akkor fizikailag is – megszállt, gyarmatosított magyarság, továbbá a kisebbségben élők nemzeti értékeinek felszínre hozatalára. Arra a Krisztus egyházát szerető, annak építésén fáradozó államférfire emlékezve, aki felismerte, hogy a magyarság megmaradásának záloga a vallás, fő célja pedig a vallásszabadság megőrzése, a Habsburg és Török Birodalom közé ékelődött Erdély megerősödésének és fennmaradásának biztosítása volt. Uralkodása alatt élte Erdély aranykorát, a fejedelemnek sikerült hatékony kormányzati rendszerrel az országot megvédeni a pusztulástól, és gazdaságilag, kulturálisan felvirágoztatni.

Illyés Gyula halálos ágyán, búcsúzva a földi gondoktól, az Alapítvány és a HITEL folyóirat sorsáért aggódott, félve, hogy távoztával a kezdeményezés elveszíti azt a súlyt és jelentőséget, amelyet személye jelentett. Már nem élhette meg, hogy öt évi küzdelem után, 1985-ben az alapító okiratra hivatali pecsét kerüljön, a hatalom engedélyezte az alapítvány működését, amely a rendszerváltás előtti társadalom, szűkebb értelemben a népi-nemzeti mozgalom, a nemzeti demokrata ellenzék egyedülálló kezdeményezése volt. Ez a szervezetszerű, állandósult összefogás képes volt világítótoronyként, eligazító pontként működni, egy majdani mozgalom hátországát, szervezeti és szellemi bázisát megalapozni és biztosítani. Az Alapítvány által létrehozott és működtetett fórumok, ahogyan Kiss Gy. Csaba fogalmazott: „Hajszálcsövekké váltak a diktatúra szerkezetében, más értékrendszert, gondolkodás- és magatartásmódot közvetítő hajszálcsövekké, jelentőségüket azonban nem méltatta kellőképpen az eddigi szakirodalom.”

Az Alapítvány életre hívása újszerű kísérlet volt a késői kádári rendszerben, hiszen ez a kezdeményezés szakított az Aczél György által meghonosított, a fehér asztalok mellett folytatott megosztó, egymásra uszító, különalkus politizálás gyakorlatával. A nyomásgyakorlás egy új, szervezetileg is állandósult formáját honosította meg, létrehozva a „szabadság kis köreit”. Ezt az autonómiára való törekvést választott titkárának személye, Nagy Gáspár is hangsúlyozta, akinek töretlen gerincű igazmondása, az 1956-os forradalom eszményei melletti kiállása, a szabadság értékének nyílt vállalása miatt az Írószövetség titkári posztjáról kényszerült lemondani. Ő volt az egyetlen az Alapítvány tisztségviselői közül, akivel még tárgyalóasztalhoz sem volt hajlandó a hatalom leülni, így lehetett az Írószövetség Választmányának 1985. március 12-én tartott ülésén elhangzott lemondását követő megválasztásától korai haláláig – mások mellett – példaképe és védjegye az Alapítványnak.

A kommunista diktatúrában az Alapítvány gondolata és létezése azért keltett rendkívüli riadalmat és tanácstalanságot, mivel a nemzeti radikális csoport addig nem építette ki szervezeti kereteit, s a hatalom számára félő volt, hogy megjelenésével mindez testet ölthet. E szervezeti formának amúgy sem igen voltak előzményei, hiszen még a kommunista diktatúra berendezkedésének kezdetén, Révai vezényletével felszámolták a kulturális, vagy bármely más közösségi célt szolgáló alapítványokat, társaságokat. Az alapítvány életre hívását olyan független szellemi központnak tekintette a kommunista pártvezetés, amely tényleges alternatívát jelenthetett az államhatalommal szemben. A Bethlen Gábor Alapítvány ezt a szellemi-kulturális autonómia központot létre is hozta, s egyszerre volt magyarságkutató központ, segélyszervezet, ösztöndíj-tanács, díj-kiosztó bizottság, a határokon túl élők érdekképviseleti szerve.

Az évenkénti Bethlen Gábor Díj átadása a világ magyarsága körében kiemelkedő jelentőségű esemény volt, kiemelt politikai és közéleti jelentőséggel bírt és bír a mai napig, hiszen a díjak nemcsak a kiválasztott személyre, de szűkebb közösségére is ráirányította a figyelmet. Díjazottai – fennállása óta kétszázat meghaladó kitüntetést adományozott, amelyek jelentős része a határokon kívülre került -, a hivatalos kommunista hatalom által soha el nem ismert, ugyanakkor az összmagyarság olyan kiemelkedő személyiségei voltak, akik egyfelől nemzeti és ugyanakkor egyetemes értékeket képviseltek, de akiknek munkássága, az általuk képviselt értékek nem voltak összeegyeztethetőek a szocializmus marxista-baloldali, internacionalista eszméivel. Ilyen volt Domokos Pál Péter, Szabó T. Attila, Király Károly, Janics Kálmán, Újszászy Kálmán és a többiek, vagy a nyugati menekült magyarság legjobbjai: Molnár József, Borbándi Gyula, Sulyok Vince, Gombos Gyula, Csicsery-Rónai István, Nagy Károly vagy éppen a már akkoriban itthon élő Püski házaspár A díjazottak egy része mindig is hangsúlyosan a határon túli magyarság azon kiemelkedő személyiségei voltak – az említetteken túl Sütő András, Dobos László, Szőcs Géza, Tőkés László, Duray Miklós, Markó Béla, Szervátiusz Tibor -, akikről a szocialista államhatalom egy rosszul felfogott és tévesen értelmezett jószomszédság jegyében tudomást sem vett, akik a szellemi-kulturális-politikai életben nyíltan vállalták a magyarság közösségi, nemzeti kisebbségi jogaiért folytatott harcot. A Díj adott bíztatást, erkölcsi elégtételt e kiválóságok magyarság megtartó munkájához. Az Alapítvány ugyanakkor a szomszéd nemzetek kiemelkedő képviselőit is díjazta a Németh László-i tejtestvériség gondolatának jegyében, akik sokat tettek a határokon átívelő szellemi, kulturális közösségért, Közép-Európáért. Ilyen személy volt Zbigniew Herbert, Bohumil Hrabal, Veno Taufer, Jurij Skrobinec, Marius Tabacu, Lubomir Feldek, Nedjelko Fabrió és a többiek.

Míg a demokratikus ellenzék egyértelműen illegális keretek között működött, folyóiratai szamizdatként jelentek meg, addig a népi-nemzeti demokrata ellenzék nem kívánt a föld alatt politizálni, ahogy Kiss Gy. fogalmazott: „Nem akartunk szervezkedést, konspirációt, szamizdatot, hanem legális jóváhagyást, hogy a hatalom fogadja el, abban a kicsi körben nem lehet teljhatalma.” A népi-nemzeti mozgalom az Alapítvány ügyében is az illegalitástól mindvégig tudatosan tartotta távol magát. Tudták ugyanis, hogy egy nemzetet nem lehet illegalitásba kényszeríteni, milliókat nem lehet konspirációra késztetni, s ha ki akarnak törni egy szűk elit csoport politizálásának keretei közül, ki kell küzdeniük a fél-legális létet. Vallották, hogy a szellemi mozgalom csak akkor tehet a minőség forradalmáért, ha igénybe veszi a legteljesebb nyilvánosságot, eszméit, gondolatait a tömegek védelmére bízza. Ezt a célt szolgálta a Bethlen Gábor Alapítvány jogszabályok keretein belüli megszervezése, a szervezőknek sokszor az ésszerűtlenségig, a tehetetlenség látszatáig nyúló kitartása. Azon egyedülálló kísérletek egyike volt a szovjet befolyási övezetben, amelyek jogi fogódzót kerestek a diktatúra világában. A kádári rendszernek is nagy iskolája volt az alapítványi kezdeményezés, hiszen alig volt példa arra, hogy a pragmatikus jogászság által kidolgozott jogszabályi keretekkel és felhatalmazásokkal valakik élni is kívántak volna, így a rendszer számára szinte megoldhatatlan feladatot jelentett az írott jog szerint legális, de a diktatúra számára vállalhatatlan szervezet kezelése.

Ma már tudjuk, hogy mások mellett a népi-nemzeti szellemi mozgalom nyilvánosság elé lépése törte át a hallgatás falát, ez teremtett lehetőséget a nagyobb tömegek számára, hogy az ellenzéki mozgalmakba kapcsolódhassanak, ez a szuverenitást és szolidaritást hirdető és képviselő magatartás mozdította meg először, a lakiteleki találkozókon keresztül az Erdélyért való tüntetés százezres tömegét, s lépett túl a tíz-húsz fős, rendőrségi akcióban szétoszlatott belvárosi demonstrációk bezártságán. „Mi szemtől-szembe politizáltunk a hatalmon levőkkel, ami semmivel sem volt könnyebb, mint a Beszélőben üzenni nekik.” (Csoóri Sándor, 2006.)

Az engedélyeztetés olykor irracionálisnak tűnő, de az új politikai kultúra meghonosítása miatt elengedhetetlen akarása mögött ott állt a nyolcvanas évek elejének erőt adó és mozgósító lengyel példája is, a Szolidaritás mozgalma, amely az alapítványhoz hasonlatos társadalmi és jogi filozófiával, a diktatúra fennálló jogrendjének kihasználásával szervezte tevékenységét. Nem véletlen ezért, hogy épp a lengyel katolikus ellenzék legálisan megjelenő orgánumában jelent meg az első jelentős tudósítás Zbigniew Herbert Bethlen-díja alkalmából 1987 végén az Alapítványról.

A kommunista pártállam a Bethlen Gábor Alapítvány kezdeményezésében helyesen ismerte fel, hogy az megteremtette a hivatalos államhatalommal szembeni, az összmagyarság érdekeit és nemzeti értékeit figyelembe vevő, a határainkon túl élő magyarokkal egy egészen más minőségű kapcsolatot kiépíteni szándékozó erő intézményi keretét, amely természetes módon szakított a végtelenségig érzéketlen internacionalista szövetségi politikával.

Negyven év múltán sem felejthetjük el az Alapítvány által képviselt eszméket, az alapítók generációja által hitt és vallott eszméket, akik politikai ideáiban a kétezer éves görög-római filozófiát és gazdasági-jogi rendszert, továbbá a másfél ezer éves keresztény fejlődést ötvözték a modern alkotmányos berendezkedés, parlamentarizmus igényével, mindezt úgy, hogy figyelembe vették a nemzeti hagyományokat és sajátosságokat is. Németh László megfogalmazását idézve, a Bethlen Gábor Alapítvány azon mozgalmak részese, amelyek a négyszáz éves magyar radikalizmus legjobb hagyományait, a katolicizmus és protestantizmus nemesebb magyar formáit hozták, s olyan Magyarországot szerettek volna, amely igazságosabb, szabadabb, emberibb, európaibb és istenesebb.

Petrik Béla