Laudációk 1993

A Bethlen Alapítvány 1993. évi díjazottjai

 

A Bethlen Gábor Alapítvány Kuratóriuma az 1993. évi Bethlen-díjat Nedjeljko Fabrio írónak, a Horvát Írószövetség elnökének, Nagy Árpádné dr. Paksy Ágnes tanárnak, az Apáczai Csere János Alapítvány Kuratóriuma elnökének és Szőcs Géza kolozsvári költőnek adományozta. Annus József író, a Tiszatáj főszerkesztője Tamási Áron-díjban részesült. Az Ünnepélyes díjátadásra 1993. november 1-én az Országos Széchényi Könyvtárban került sor. A díjazottakról szóló méltatások – kivéve Szőcs Géza laudációját – magyarul itt látnak először napvilágot. (A Szerk.)

A “múlttal megigézett Író”

 

NEDJELJKO FABRIÓRÓL

A Bethlen Gábor Alapítvány első alkalommal tüntet ki horvát személyt, Nedjeljko Fabrio Írót. Érdekes. és véletlen egybeesése a dátumoknak, hogy a kitüntetett éppen e hónapban, november 17-én született. Ugyanakkor ebben a hónapban kötötték meg 125 évvel ezelőtt a magyar-horvát kiegyezést, ami nyilvánvalóan véletlen egyezés a mai díjkiosztó ünnepséggel, de talán mégis érdemes arra, hogy emlékét fölidézzük.

Horvátországnak legtöbben két arcát ismerik. Az egyik a nekünk is jól ismert táj; nem különbözik egymástól, amit a Dráván innen és túl láthatunk. Miroslav Krleza ezt a pannón Horvátországot a brabanti tájhoz hasonlítja, Brueghel képeit idézi föl hangulatáról szólva. A másik arc a mediterrán világ vonásait mutatja, kéklő éggel és kéklőtengerrel – legalábbis így marad meg a nyaralók emlékezetében. Ez a mediterrán Horvátország persze nemcsak az örökzöld növényzetet, a sugárzó napfény derűjét, az ókori-középkori emlékekkel büszkélkedő- városkákat jelenti, a víz, a szigetek, a hegyek változatos pompáját, hanem a latinitás örökségét is, a történelem tragikus és fölemelő árnyait, a szüntelen változások következményeit, népek megjelenését és elmúlását, a kopár hegyoldalak sanyarú sorsot sugalló emelkedőit, a konok kitartás példáit, az aszketizmust és az igényességet.

Ennek a mediterrán, tengerparti Horvátországnak a fia Nedjeljko Fabrio.

  1. november 17-én született a dalmáciai Splitben. Tíz éves korában került Fiumébe, 1955-ben ebben a városban érettségizett, itt jelentek meg első irodalmi publikációi is, még középiskolás korában. 1955 és 1961 között a zágrábi egyetem bölcsészettudományi karának a hallgatója volt, jugoszláv és olasz irodalom szakon. 1962-ben visszakerült ismét Fiumébe, ahol hamarosan az irodalmi élet közismert személyiségeként tartották számon. Számos műfajban kipróbálta tehetségét, eleinte még verseket is írt, igazából azonban tárcák, esszék és elbeszélések szerzőjeként lett népszerű az irodalmi körökben, de tanított a város nép főiskoláján, és dramaturgként is működött az Ivan Zajc színházban, tagja volt több irodalmi-kulturális lap szerkesztőségének.

1971-től él Zágrábban, sorra jelennek meg drámái, esszéi és elbeszélései, majd regényei. Igazán sokoldalú írói, a nyolcvanas évektől a horvát szellemi élet meghatározó jelentőségű alakjai közé tartozik. Nálunk a mai napig sajnos szinte teljesen ismeretlen volt.

1985-ben látott napvilágot a Vjezbanje zivota (“Az élet gyakorlása”) című történelmi regénye, Fiume múltjának sajátos kettős tükre, a XIX. és a XX. század tablójávaI. Két olyan család története elevenedik meg e regényben, amely rajtahagyta nyomát a város arcán, két olyan családé, amely egykor, mint az ígéret földjére érkezett ide, és ahonnan egy napon távoznia kell.

Közép-Európában járunk, egy olyan városban, ahol szinte emberöltőnként jönnek és mennek a “fölszabadítók” (magukról legalábbis szerették ezt mondani), ahol kultúrák, nemzetek, nyelvek élnek együtt, a mindennapokban általában harmonikusabban, mint a politikusok nyilatkozataiban. Írónk ezt a világot távolságtartó iróniával szemléli, elfogadván ezt a többszínű valóságot olyannak, amilyen; hitelesen érzékeltetvén azt a tapasztalatot, amelyet egy olasz szereplője fogalmaz meg akkor, amikor a távozás vagy maradás dilemmájával kell szembenéznie: “én meg csakazértis a senkiföldjén akarok élni”… 1989-es Berenikina kasa (“Bereniké hajszála”) című regénye szintén ezzel a horvát-olasz világgal szembesíti olvasóját, birodalmak, országok születésével és elmúlásával, a hétköznapokban történő kis történelemmel, amely talán fontosabb, mint ama nagybetűs. Ha a század elején tengermelléki földijének még visszafordíthatatlan tragédia volt a horvát név magyarrá változtatása (Vjenceslav Novak regényére gondolok, Az utolsó Stipancicokra), Fabriónak magától értetődőek c sokszínű világ etnikai-nyelvi összeolvadásai és szétválásai.

Egyik méltatója azt írta róla: “múlttal megigézett író”; lehet-e másképpen foglalkozni a szavakkal Közép-Európában? Amikor ott vannak gesztusainkban, reflexeinkben a szörnyű tapasztalatok bénító következményei, és képtelenek vagyunk mai valóságunkat megérteni a tegnap nélkül. Másképpen nem lehet túllépni a történelmen, csak ha tisztáztuk, hol és hogyan szedett rá bennünket újra és újra. Ebben segít bennünket a horvát író. Igazi felelős értelmiségként; aki tudja, a szavakból megteremtett világ nemegyszer hitelesebb az érzékszervekkel megtapasztalhatónál.

     Nem kis dolog ez manapság, amikor a politika változó szellői annyi szerény képességű Írót-költőt röptetnek előttünk a hatalmi magasságokban.

     Nedjeljko Fabrio nem tartozik közéjük, ő a szellem embere, a minőségé, a gondolaté, a szóé.

     Ennek jegyében köszöntöm őt.

     Cestitam, iskreno, od srdca cestitam.

KISS GY. CSABA

 

“… az igazság csak értékáldozat árán teljesedhet… “

NAGY ÁRPÁDNÉ DR. PAKSY ÁGNESRŐL

Mondókámat messziről kezdem.

Éppen negyedszázada annak, hogy filmet készítettünk Dózsa Györgyről. A korabeli hatalom gyanakodva figyelte minden mozdulatunkat. A szó szoros értelmében figyelte.

Valamelyik budapesti egyetemen vetítették a filmünket, és a vetítés utáni ankéton hátul, a bal sarokban ült egy kopaszodó elvtárs. A teremben több százan voltak, de egyedül ő viselt ballonkabátot. Lerítt róla, hogy tégla – mai szóhasználattal: afféle három per hármas ügynök. Árgus szemekkel fürkészett, szimatolt, jegyzetelt… Tette a dolgát a téglák normája szerint.

És persze mi is tettük a dolgunkat. 1968 után már nem voltak illúzióink. A hatalom és az igazság ellentéte végképp lemeztelenedett. Kár lett volna az időnket árnyalatokra vesztegetni – nyíltan és nyersen fogalmaztunk. Szinte minden mondatunk tabukba ütközött.

Forradalom… vérbetiprás… magyarság… megmaradás… Kárpát medence… a trianoni trancsírozás… Erdély… Felvidék… az itt élő népek tragikus egymásrautaltsága és egymásra uszítottsága… az önkényuralmak természetrajza… a néphatalom álma… a tüzes trón… Dózsa szelleme, emberi tartása, hűsége népéhez, nemzetéhez, önmagához és a forradalomhoz… elégetése, fölfalatása, évszázadokon átsugárzó példája mind-mind a tiltott fogalmak körébe tartozott.

De mint említettem, akkoribaI1 mi már végképp elszánódtunk: átláttunk a rendszeren, mint pók a klozetajtón – így hát olyan önfeledten emlegettük ezeket a fogalmakat Csoóri Sanyival, mintha nem is sejtenénk, hogy tilalmas mezőkre merészkedtünk. A hatalom, pontosabban a maffia főnöke, a központi AGY torkig volt velünk, tajtékzott, de nem tudta eldönteni, melyik kezét harapja meg: tűrjön-e vagy tiltson?

     Hivatalosan fölöttébb kínos lett volna betiltani a filmünket, hiszen Dózsát a sztálini és poszt-sztálini propagandagépezet megtévesztésül a zászlajára tűzte, képét rányomtatták a 20 forintosra, sőt még a rendőrség több tucat futballcsapatát is róla nevezték el országszerte… Így állt elő az a sokszorosan agyficamos helyzet, hogy a hatalmi maffia Dózsával a zászlaján figyeltetett minket egy titkos dózsással, mi pedig Dózsa kései unokájaként törtük a borsot az orruk alá.

Jártuk az országot, cikáztunk egyik városból a másikba, és mondtuk a magunkét. Emlékszem, Szegedre mentünk, és a József Attila Tudományegyetem nagy előadótermében találkozunk az egyetem hallgatóival. A hatalmas terem zsúfolásig megtelt, de amint körülnéztünk, fölfedeztük, hogy a bal hátsó sarokban ugyanaz a ballonkabátos, kopaszodó férfiú ül, aki már előző nap Pesten is megtisztelte ankétunkat. Már nem tudom, Sándornak-é vagy nekem, de ördögi ötletünk támadt: fennhangon köszöntöttük őt, amiért ilyen kivételes érdeklődést tanúsít a forradalmi eszmék, valamint a filmművészet iránt. Az egyetemisták értették, miről van szó, és tapsolni kezdtek. Tégla elvtárs viszont annyira zavarba jött, hogy felállt és ügyefogyott hajlongással megköszönte a tapsot. Dilettáns konspirálása láttán zengett a terem a röhögéstől…

Filmünket nemsokára a Kőszegi Filmszemlén vetítették… És mit tesz Isten, amint körülnéztünk a vár lovagtermében, megpillantottuk a hűséges ismerőst… Szokott helyén ült a bal hátsó sarokban, szokásos ballonkabátjában, ám okulva a kínos szegedi lebukástól, ezúttal napszemüveggel álcázta magát, akár a primitív krimikben a mesterdetektívek… Talán mondanom sem kell, mi ismét köszöntöttük őt, amiért ilyen kitartóan érdeklődik a forradalmi eszmék és a filmművészet iránt, és ilyen kitartó hűséggel követ bennünket, akárhová megyünk. Tégla elvtárs nem akart felállni, de mi mondtuk neki: ne szerénykedjen, álljon fel, mutatkozzon be és mesélje el, mi járatban van… Ő azonban komor arccal, összeszorított álkapcsokkal szinte bebetonozta magát a székébe… Mindenesetre a hallgatóság itt is megértette, hogy a film utáni beszélgetés élesben történik, tehát mindaz, ami ma elhangzik, holnap már jelentés formájában a teljhatalmú központi AGY – azaz A. GY. – asztalára kerül, aki pedig akkoriban élet-halál ura volt: egyetlen szavával bárkit elnémíthatott.

Mivel nekünk már nem volt veszítenivalónk, Kőszegen is keményen fogalmaztunk a mindenkori Dózsákról, a mindenkori Zápolyákról és Werbőczykről egyaránt. Kimondtuk a rideg tényt: a románok Gheorghe-ra, a szlovákok Juraj-ra változtatták Dózsa keresztnevét; sőt, Werbőczy István kivételével filmünk valamennyi szereplőjének nevét átszinkronizálták román és szlovák nevekre, mégpedig a budapesti hivatalos hatalmasságok internacionalista jóváhagyásával. Egyalázatos összekacsintást történelemhamisításnak és hazaárulásnak neveztük. A magunk és a magyarság szorongatott helyzetében nem láttunk más kitörési esélyt, minthogy mindent nevén nevezzünk – nyersen, nyíltan, késedelem nélkül.

Elnézést a látszólagos kitérőért, mindezt csupán azért említettem, mert érzékeltetni próbáltam, milyen is volt az a történelmi légkör és az a konkrét agyficamos helyzet, amikor a kőszegi vár lovagtermében fölállt egy halk szavú tanárnő és beszélni kezdett.

Mindenekelőtt nyugodt és tárgyilagos hangnemben műfajilag határozta meg a körülöttünk örvénylő és a filmünkbe is behatoló politikai körülmények lényegét. Szó szerint már nem tudok visszaemlékezni, de valami olyasmit mondott, hogy az erkölcs és filozófia nélküli politika szükségképpen önmaga paródiájává züllik… S mivel nálunk és a térségünkben mindez nyilvánvalóan bekövetkezett – kár az időnket vesztegetni: a paródia mint műfaj szóra sem érdemes. Beszéljünk inkább a látott filmről mint műalkotásról. Vizsgáljuk meg az esztétikai beteljesülés szempontjából; vajon megfelel-e minden tekintetben az önmaga által támasztott követelményeknek?.. Ezután a tanárnő vizsgálni kezdte teremtett művünk minőségét. Tárgyilagosan végigelemezte a film esztétikai, etikai és gondolati értékeit, majd szinte hihetetlen pontossággal tapintott rá filmünk gyöngéire és fogyatékosságaira: a dramaturgiai szerkezet mélyén meghúzódó aránytalanságokra, a rejtett ritmikai vétségekre, műfaji következetlenségeinkre. Érzékeny szavaiból szelídség sugárzott, de letisztult ítéleteiben nem volt semmiféle irgalom.

Magyarán szólva: mértéket támasztott velünk szemben. Emberként, nézőként, pedagógusként. Azzal tisztelt meg bennünket, hogy ezt a mértéket a lehető legmaga­sabbra helyezte.

Istenem – gondoltam magamban – mégiscsak van remény: végre valahára a sors nem azért ver minket, mert az igazság fölismerésében és kimondásában túlságosan messzire mentünk. Akad valaki, aki azt veti a szemünkre, hogy az általunk választott úton még nem mentünk el a végsőkig. Egy ember, aki többet vár tőlünk, mint amire képesek vagyunk. Azt várja, hogy a mélynél mélyebbre lássunk, a pontosnál pontosabban gondolkodjunk, legyünk szabadabbak, igazabbak és teremtsünk minőségileg maradandóbb műveket… Egyszóval azt tanácsolja nekünk: egyetlen pillanatra se feledjük, hogy aszó legegyetemesebb értelmében embernek születtünk és nem csupán akármilyen élőlénynek.

Rögtönzött hozzászólása végén amúgy mellékesen megjegyezte: mivel a kezdetektől a mai napig és még az általunk belátható időkig az igazság csak értékáldozat árán tejesedhet, nincs más választásunk, minthogy értéket teremtsünk. Az emberréválás végtelen folyamatában a minőségre vonatkozó követelmény-rendszerek megkerülhetetlenek: minél mostohábbak az adott körülmények – annál inkább megkerülhetetlenek.

     Tán mondanom sem kell: a tanárnő, akivel hajdanán Kőszegen találkoztunk, Nagy Árpádné dr. Paksy Ágnes volt.

     Azóta tudunk egymásról.

     Az elmúlt 25 év során számtalanszor meggyőződhettem arról, hogy azt a minőségi követelmény rendszert, amelyről Kőszegen szólt, elsősorban önmaga elé támasztja. S mint pedagógus, hivatásából eredően beoltja tanítványaiba is. Jártamban-keltemben a legkülönfélébb közösségekben találkoztam önálló ítélő erővel rendelkező, az érték és minőség iránt elkötelezett fiatalemberekkel. Szokásommá vált, hogy megkérdezzem tőlük, honnét jöttek. Főként a Dunántúlon legtöbbször azt a választ kaptam: Szombathely… Ágnes… Ági néni.

Egy pedagógusi életmű hajtásai ők.

“Lámpás szép fejek” – ahogyan Ady mondaná, csak éppen nem hullanak a porba. Nem tehetik, mert nem az önfeladásra, hanem a helytállásra lettek beoltva… Az egyik ilyen tanítvány Nagy Gáspár költő, aki itt van köztünk.

Kedves Barátaim!

     Szólni szeretnék még egy könyvről, ami elválaszthatatlanul hozzátartozik Nagy Árpádné életművéhez. Annál is inkább szólnom kell róla, mert ez a könyv nem jelent meg; én is csak kéziratban olvastam néhány évvel ezelőtt.

A könyv címe: ELVONT FORMA ÉS JELENTÉS A GÖRÖG TRAGÉDIA SZERKEZETÉBEN. Alcíme: KÍSÉRLET A GÖRÖG TRAGÉDIA SZERKEZETI RITMUSÁNAK VIZSGÁLATÁRA.

Gyanítom, mindazok számára, akik nem foglalkoznak ismeretelmélettel vagy művészet-filozófiával, ez a kettős cím talán túlságosan elvontnak és nehézkesnek hangzik. Megvallom, a címmel én sem tudtam megbarátkozni, de rögtön hozzátenném: mindaz, ami a könyvben le van írva, lenyűgözött és hatalmába ejtett. Miközben olvastam, egy évezredeken áthatoló, nagy ívű szellemi fölfedezés részesének érezhettem magam… (hasonló érzése lehetett Kolumbusz akármelyik tengerészének).

Miről is szól ez a különös könyv?

Amint azt József Attila Bartókról írott téziseiből tudjuk, a költő a bartóki életmű felől közelítve értette meg igazi mélységében Bach életművét.

Nos, Nagy Árpádné a könyvében azt a benső vezérlésű, szélesen hömpölygő szellemi folyamatot írja le, amint József Attila életműve, esztétikai és költői világképe alapján közeledett Arisztotelész életművéhez, valamint a klasszikus görög költészet összegző erejű remekműveihez: a görög tragédiákhoz, illetve a tragédiák mélyén meghúzódó törvényszerűségekhez.

Ha rajtam állna, ezt a könyvet azonnal megjelentetném. Nem akarnék belekotnye­leskedni sem a szerző, sem az elméleti szakemberek dolgába, de más címet javasolnék: “Az igazság szépsége” – ez lenne a javaslatom. Úgy érzem, ez a cím tömörségében is jelezné, hogy ebben a műben a klasszikus görög és az újkori magyar költészet szellemi-erkölcsi rokonságáról esik szó. (Ami igaz – az szép… vallja Petőfi. Arisztotelész pedig a Nikomakhoszi etikában az igazság szépségét az Esthajna1csillaghoz hasonlítja.)

Persze, nem gondolom, hogy a címváltoztatás kérdésében sürgősen kellene dönteni. A gyors kiadás veszélye sajnos ezt a könyvet nem fenyegeti. Olyan világban élünk, amelyben nemcsak a minőség van örökös harcra ítélve a hatalmak ellen, hanem a hatalmak is vívják a maguk vég nélküli háborúit a minőség ellen.

Sokan vagyunk a hazában, akik a rendszerváltástól egyebek közt azt reméltünk, hogy ez a diktatúrákból öröklött áldatlan hadiállapot végre-valahára enyhüljön, és az emberi-szellemi minőséget tisztelet illesse… De ahogy így elnézem ezt a szabadpiacinak nevezett aki-bírja-marja paródiát – a reményeim lassacskán szertefoszlanak… A régi ragadozó izmusok helyébe törekvő újsütetű izmusok hamar kimutatták a foguk fehérjét, hovatovább éppoly hatalom- és haszonéhesek, mint elődeik voltak. Márpedig ha a politikát nem bírja féken tartani az erkölcs, és nem képes vezérelni a minőségi gondolat – ismét csak tök lesz a tromf, akár az ánti időkben. És mi kezdhetjük ismét fölfelé gurítani a köveket…

Nem akarnék a reménytelenség vétkébe esni, de hiába is tagadnám, baljós jeleket látok. Ezekben a mostani nyakatekert és nyaktekerő izmusokban nem sok bizodalmam van. Nehezen tudom elképzelni, hogy a torgyanizmus, az orbanizmus, a landeszmannizmus, a tudom is én milyen izmus fejet hajt majdan az igazság szépsége és fegyvertelen hatalma előtt.

Adja az Ég, hogy ne az én balsejtelmeimet igazolja az idő!

     Végül megemlíteném: Nagy Árpádné mostanában éjt nappallá téve egy vadonatúj egyetem létrehozásán fáradozik. Vállalkozása jelképes: a hajdan volt szombathelyi huszár laktanyából… a későbbi szovjet laktanyából… Apáczai Csere János hagyatéka szerint magyar és egyetemes szellemi műhelyt akar teremteni. Lovászok és tankisták helyett kiművelt emberfőket. Ismerem az építészeti terveket és a szívet-lelket melengető pedagógia elképzeléseket. És van némi fogalmam az egyetlen ember erejét meghaladó. küzdelemről is, amit Ágnes az utóbbi időkben magára vállalt. Ehhez a küzdelemhez kívánok további hitet, türelmet, elszántságot és hű társakat.

KÓSA FERENC

 

“Rejtett repülőterek az erdőkben”

SZŐCS GÉZÁRÓL

1990 tavaszán, kevéssel a marosvásárhelyi vérengzések után Szőcs Géza telefonált, hogy felszalad hozzánk az este Margittal, a feleségével. Ekkor a Szabad Európa Rádió budapesti szerkesztőségében dolgozott; én. meg egyre mélyebben gabalyodtam abba a munkába, amely – akkor még nem sejtettem – a kormányállás felé vezetett: egy irdatlanul és sejthetetlenül megpróbáló vállalkozás felé. Ika összekapott gyorsan valami vendégnek valót. Szőcsék – szokás szerint késtek. Beszélgetésünk – szokás szerint – látszólag nem arról szólt, ami fontos, csak a hullámok, sugárzások jártak ide-oda köztünk. Egyszerre csak azt mondta Géza: “Azt hiszem, hamarost visszamegyünk”. Annyira megdöbbentünk, hogy nem tudtunk úgy tenni, mintha nem értenénk. Kifejezéstelen arccal kérdeztem: “Kolozsvárra?” “Kolozsvárra vagy Marosvásárhelyre, még nem tudom.” Akkor este a szokottnál több érzelemmel búcsúztunk egymástól el. És, szerencsére, azóta talán gyakrabban találkozunk egymással itt vagy Erdélyben, mint annak előtte.

Tudjuk, hogy az utak inkább elfelé vezetnek Erdélyből, Magyarországra és Nyugatra, s nem innen oda; mint az édesanyámé, akinek fele családja ott maradt, fele átjött már régen, a harmincas években, Budapestre. Nem tudom, melyik a nehezebb sors a huszadik században, ott maradni, és a szülőföldön lenni magyarnak – vagy Magyarországon lenni erdélyinek.

Szőcs Gézának, aki talán mindenkinél nyilvánvalóbban teremtette meg a maga szabadságát a Ceauşescu-Romániában, a lehetőség, a kényszer és a műveltség ritka választási esélyek sorát kínálta föl arra nézve, hogy hol éljen, hol legyen erdélyi magyar. Mára világos, hogy mit választott: a visszajövetelt Svájcból, a visszamenetelt Budapestről, Apáczai és Misztótfalusi útját – de, reméljük, nem a sorsukat.

Az autonómiát és a hitelességet hirdette minden költői és közemberi mozdulata kezdettól fogva. Nyilvánvaló volt, hogy csak idő kérdése, mikor kerül nyílt összeütközésbe a tó1e abszurdan idegen politikai rendszerrel. Már első nagy nyugati útjáról, Sütő András Herder-ösztöndíjasaként, ma ismert szellemi arculatának teljes birtokában tért vissza. Bécs nyoma ez avagy Kanadáé? Alig, bár e helyek segíthették a kibontakozást. De tudnivaló, hogy a magyar középosztály, amelyből Szőcs Géza származik, sehol sem teremtett, már évszázadokkal ezelőtt, olyan európai hagyományt, mint Erdélyben s különösen Kolozsvárott. A magyar és az európai, a helyi és a kozmopolita, a költő és a közember már az első Szőcs-kötetekben szétválaszthatatlanul és természetes eleganciával lép föl. Amikor harsány, akkor sem erőltetett ez a szellem. Játékosan komoly, komolyan játékos – mert folyton, önkéntelenül az ellentétek kozmikus kiegyenlítésére törekszik önmaga világán belül.

1979-es könyve címével, Párbaj – akkor még kevesen sejtik – Szőcs Géza formálisan is hadat üzen a Ceauseşcu-rendszernek. Három évvel később, barátaival létrehozza az Ellenpontokat, az első romániai földalatti folyóiratot; 1982 szeptemberében az Ellenpontokban megjelenik a madridi konferenciához intézett Memorandum és Programjavaslat a romániai magyarság helyzetéről, Tóth Károly Attila, Tóth Ilona, Ara Kovács Attila és Szőcs Géza fogalmazásában. A Memorandum eljut a konferencia résztvevőihez, akik a helsinki egyezmény áttekintésére és gyakorlati megvalósításának ellenőrzésére jönnek össze; s nem marad eredmény nélkül. De eljut a Securitatéhoz is. Novemberben házkutatások, kihallgatások, letartóztatások következnek. Majd házi őrizet, mert a nemzetközi visszhang miatt a szerzőket kénytelenek szabadon engedni. Ara Kovács Attilát háromnegyed év múlva egy sporttáskányi ingósággal zsuppolják át a határon, s hasonlóan érkezik Magyarországra gyermekestől az azóta Svédországba emigrált Tóth házaspár is. Szőcs Géza nem akar eljönni: csaknem négyéves idegölő küzdelem kezdődik ezután.

A Securitate állandó lelki hadviselést folytat Szőcs Géza ellen, akitól elkobozzák kéziratait, levelezését, író gépét. Rendszeresen kihallgatják és házkutatásokat folytatnak nála. Nem tudom, hányan tudták volna közülünk így végigcsinálni ezt a hadviselést ép ésszel, higgadtan és egyre harcosabban. Miközben Szőcs körül a félelem teremt egyre nagyobb űrt Kolozsvárt, ő marad és ír. Újabb verseket, leveleket és újabb és egyre fontosabb kisebbségpolitikai tervezeteket készít. Ezeket rendre sikerül kicsempésztetnie; eljutnak az emberjogi világszervezetekhez és az amerikai kongresszushoz. Helyzete és tevékenysége újra és újra újsághírt röppent fel Nyugaton, s ügyében fellép az Amnesty International is. Ekkor ismertem meg én is őt személyesen – telefonon. Sok más akció után, felhívom őt ismeretlenül Budapestről, bemutatkozom jó érthetően, és biztosítom róla, hogy sokan odafigyelnek sorsára.

1986-ban az egyre kellemetlenebbé váló Szőcs a saját feltételei szerint távozhat Ceauşescu Romániájából. Budapesten át Svájcba, majd 1989-ben, a magyar változások hírére Budapestre jön.

Az események sora így, nagyon szikáran és tényszerűen leírva is hosszúnak tűnhet. De nem kerülhettem őket meg. Nemcsak rendkívüliségük miatt, hanem azért sem, mert a maguk idejében Magyarországon nem voltak elmondhatók; s amióta elmondhatók, nem jutott rá alkalom, hogy elmondjam, s nem tudom, megtette-e más. Most mindnyájan rohanunk, teszünk – vagy reméljük, hogy teszünk –, s nem írunk, kiváltképp pedig nem emlékezünk. Pedig, mint látható, volna mire.

Ilyen pálya hitelesíti tehát az alig negyvenéves költő művét – s ezek után nem meglepő Szőcs Géza nagy politikai karrierje Romániában, hazatérése után, főtitkári, majd alelnöki tisztség az RMDSZ-ben, szenátorság a bukaresti parlamentben. Szőcs Gézának oroszlánrésze, hároméves fáradhatatlan munkája van abban, hogy az RMDSZ-t – első román tagként – az idén nyáron felvették az Európai Demokrata Unióba, a kereszténydemokrata és néppártok közösségébe. Beszédek, tárgyalások, meggyőzés, sajtómunka, és tíz- meg tízezer kilométer úton, főként autóban, főként éjszaka, alvás helyett. A második szenátori turnust már nem vállalta. Életet, helyet követel magának a költő is benne, s ehhez némi béke kellene, némi csend. És ott van az igazi, író-politikusnak való feladat: részt venni az erdélyi magyar szellemi élet újjáépítésében. Intézményeket kell teremteni az oktatásnak és a művelődésnek, ki kell nevelni az új értelmiséget.

Nem tudom, feltegyem-e az ilyenkor szokásos újságírói kérdést, legalább a provokálás, a tréfa kedvéért: hogyan fér meg ez az életpálya a költészettel? Durvábban kimondva: van-e Szőcs Gézának tudathasadása?

Ez a kérdés olyan fejekben született, akik gyümölcsöt csak rekeszben látnak, szétválogatva – s az ilyen fő, hála az ipari civilizációnak, ma nem ritkaság. A kertben viszont a teremtés megannyi csodája virul egymás mellett, még ha egy fán csak egyféle is a gyümölcs. A személyiség egyszeri és sokarcú, mint a kristály, amely hol ezt, hol azt az arcát fordítja a fény felé. Nem szólva az ide nem tartozó mozgalmár-írókról, és nem szólva az ismert magyar elődökről és társakról, a Szőcs Géza-i mutatvány Cervantestó1 Octavia Pazig egy sor írónak és költőnek sikerült – ami természetesen nem jelenti azt, hogy nincs ugyanannyi kudarcot vallott politikus a költők, mint a tanárok vagy a jogászok között.

Igaz, Szőcs Géza 1992-es gyűjteményes verskötetének borítóján a cím alatt ezt olvashatjuk: “Sz. G. utolsó verseskönyve “, ezt a kijelentést idézőjelek vonják kétségbe, s mindenképpen az irónia világába. Hiszem, hogy még sok új Szőcs-verset olvashatunk és prózát is, ha ad rájuk időt neki az élet.

Szőcs Géza költészetének bonyolultsága látszólagos: az igazi modernség érett, természetes gazdagsága nyilvánul benne meg. Költőnk, még mielőtt publikálni kezdett – mert zsengéit nem tette közzé –, végigjárta az összes utat, amelyet a modernség kapui a század eleje óta felnyitottak; tudja, hogy a képzelet és a költészet világa az üveghegyeken és az Óperenciás tengeren is túl tágabbra nyílik, s ő lehet sors adta személyisége szerint, de a szabadság biztonságával bármi, hol Fanyűvő, hol Erős János, hol hétsingnyi szakállú manó. Vagyis Szőcs számára nem védjegy a modernség vagy a posztmodernség, s nem korlátozó szabvány, hanem a századunkban teljességét visszanyeli ember jelenlétének lenyomata, az énen túllépő személyességgel hitelesített lenyomat.

Írhat tehát népdalformában és írhat prózaverset; és komponálhat a papírra modern kalligráfusként szív görbét és agyhullámdiagrammot. Ezt mind szabad, mert személyessé lesz a lénye által, és ezért értjük és élvezzük és szeretjük. A bonyolult, hosszúsoros Szőcs-versek s a prózaversek sem nehezek annak, aki hajlandó olvasni – csak hagynunk kell, hogy magával invitáljon jellegzetes, ellenállhatatlan bájuk. És persze valamennyi affinitásunk kell, legyen világához, ehhez a forgószínpadhoz, amelyen a magyar jelen és múlt és az európai kultúra jelenetei és mozdulatai vonulnak, cikáznak szüntelenül egy incselkedő, de komoly játékban. Egy kétségtelen: az egykori cenzorok affinitásánál és türelménél valamivel többre van szükségünk, hiszen ők zöld utat adtak a huszonhét éves költő olyan verseinek, mint a Délkelet vagy a Párbaj címtelen levele. Éppen erről a két rejtelmes, bájos és elegáns szövegről szeretnék szólni; talán nem véletlen, hogy éppen rájuk nyitottam most a könyvet, az 1992-es gyűjteményes kötetet.

A Délkelet jellegzetesen sűrű és szellős vers. A Szőcs Géza-vers mindig felröppent bennünket, szelek és fény járnak benne, mint tölgyes ligetben, ahol sűrűn tenyészik a természet, szemünk elé is színes, libbenő függönyöket von, de a fej, a szív szabadon kóborol benne. A Délkeletnek olyan rokonai vannak, mint a “Lemez-zene közben” és a “Haza a magasban” – még ha a módszer más is, s a hang oldottabb az illyésinél. Rejtezkedő, reménytelen és reménykedő költemény ez.

Nem lehet kétséges előttünk, hogy Erdély és Kolozsvár veszéséről szól itt Szőcs Géza 1979-ben; a magyar-román megbékélés elveszettnek látszó esélyéről, a drága mezők és fák, öreg házak emlékére döngölt blokkházakról és a beléjük terelt, távolról ideszállított arctalan proletártömegről, amely a Marx és Lenin utakon csoszog és lohol a nehezen megszerezhető kenyér után. Mint a kolozsmonostori apátság romja e blokkházak közé zárva, úgy él itt az igazi haza, a szabad és hűséges képzelet ligeteiben, ahogy ő maga írja: “rejtett repülőterek az erdőkben, ahonnan a reménykedés fehér és türkiz repülőgépei emelkednek a magasba, mint a korsók”.

Ez az Erdély, ez a város “oldalára dőlt, megrepedt fekete márványdömper valamilyen elhagyott határátkelőhelyen”, írja. Felrémlik az elveszett Buda képe: “És a kisherceggel vajon mi lett? A kormány… Itt vagy ott, csak van kormányunk, azt hiszem”. A költő dacos szalmakalapjában, a bozótba menekül vissza, magányos táncát járni, ahol elfeledett nyelvű könyvre akad, s a felütött könyvet idézni kezdi. Persze, a könyv magyar, s az idézett mondatok, egy prózaversből, egy megalázott, förtelmes városról szólnak, ahol a baráti szobákat összekötő gondolat útja vezet csak vissza a rejtett, igazi városhoz.

Az idézet, mellesleg, egy amerikai kortárs, Robert Duncan verséből való, s hadd tegyem hozzá jóleső büszkeséggel: az én fordításomban, egy olyan időről, amikor Szőcs Gézát én személyesen még nem ismertem.

A következő prózaversben, amely szerelmes levélnek készült, természetfeletti je­lenésként egy gyönyörű jövőbeli esemény tanúi leszünk: “a sínek közül láttam, hogy az egyik vonatablakban ott áll egymással szemben egy fiú és egy lány, és szótlanul nézik egymást. Én pedig hallatlanul meglepődtem, mert a fiú egészen olyan volt, mint én, a lány viszont ismeretlennek tűnt. Ám nem sokkal később meg ismerkedtem azzal a lánnyal, és ez te voltál”.

     S ugyanebben a prózavers-levélben kapjuk meg a Párbaj című kötet címének teljes magyarázatát is.

“Délutánonként nap mint nap célba lövök: készülök a párbajba. Sokat gondolok rád. Tudom, hogy őrültségnek tartod ezt a párbajt. Azért, mert olyan ez, mintha a százfejű sárkányt hívnám ki. Én egyedül vagyok, úgyszólván fegyvertelenül; ók pedig?

       Ők pedig sokan vannak, erősek, sok a fegyverük, gátlástalanak és arcátlanok,

pökhendiek és gonoszak, és az idő nekik dolgozik.

     Annak, hogy kihívtam őket, semmi értelme.”

Ma, tizennégy évvel kés6bb, úgy tetszik, a párbajra hívásnak mégiscsak volt értelme. A Bethlen Gábor Alapítvány díját sorra odaítélte azoknak a Kuratórium, akik az elmúlt másfél évtizedben a kett6s elnyomatásban hallatták hangjukat szabadon, példaként. Janics Kálmán, Király Károly, Duray Miklós, Sütő András és Tókés László sorába méltón kívánkozik Sz6cs Géza neve, egyben egyik legjelent6sebb költőkortársunké.

Végső érvül hadd zárjam egy másik Szőcs Géza-idézettel, egy 1985, októberi levélből, amelyet a Budapesti Kulturális Fórum nem hivatalos – avagy földalatti – rendezvényéhez írt Kolozsvárról:

“A zsidóknak akkor is volt hazájuk, több ezer éven át, mikor országuk már nem (és még nem) – s azt, hogy ma országuk is van, csak a haza több ezer éves gondolata tette lehetővé. (…) bármekkora s bármilyen gazdag legyen egy ország, ez csak másodlagos kérdés ahhoz képest: mekkora és milyen gazdag a haza azok tudatában, akik hordozzák és alkotják. Ez jelenti a haza fogalmának eszme voltát; márpedig egy eszmének nem lehet megváltoztatni a határait, nem vehető el és nem osztható föl. A haza, a “haza a magasban” és 36 betűs lelke, megmaradnak mindig meg kell maradniuk egészben; elfoglalni e hazát nem lehet, de föladni igen.

Ezt jelenti számomra az »összmagyar országgyűlés« fogalma, valamint az az idézet, mely így szól: az a hazám, ahogyan élek”,

KODOLÁNYI GYULA

 

“Emlékezőnek, igazat szólónak szegődtem”

ANNUS JÓZSEFRŐL

Ha a díj névadójához illő módon akarnánk itt megmutatkozni, a kitüntetendő s jómagam, talán úgy kellene cselekednünk – nem tévesztve méreteket és arányokat –, ahogy Móricz Zsigmond és Tamási tette az Egy csevegés történetében megörökített híres találkozásuk alkalmából: mint régi jó ismerősök ülnénk itt meghitt egyetértésben, csendben, szótlanul, halvány és távoli mosollyal a szájunk szegletében, mint akik ismerik egymás titkait; s abból, ahogy hallgatótársam szemében a játszi ravaszság előbbre bújna, következtetni tudnék tán, élete, pályája melyik szakaszánál időz el egy pillanatra az emlékezete. A mában jár-e, a parlamenti padsorok között, az írói és a politikai lelkiismeret különbségein vívódva, vagy szép írói terveit veszi számba, netán a folyóirat-szerkesztők ösztönével ugrásra készen figyeli, kinek a kéziratára csaphat le, kiből sajtolhat ki ígéretet. De ha már mint szivarszippantás után a füstöt, e néma laudáció gondolatát elhessegetjük is, annyi köszöntő se tetszene alkalmatlannak ide, amennyivel Tamási nagyprépost nagybátyja foglalta egyszer össze a Hegyi beszédet, mely tudvalevőleg azt taglalja, ki mindenki nyerheti el a mennyek országát. “Légy jó, s eredj bé!” – hangzott a summázat, és ennél többet mondani szószaporítás lehet most is.

Mert akit köszöntünk, elegendő volna bebocsátani őt a kitüntetettek sorába ezzel az útravalóval: eredj bé közéjük, méltó vagy rá! Csodagyereknek tartották-e, vagy pedig csak a Kortárs magyar írók kislexikon a lapszusa, hogy már a tizennégy éves korú gyermeket tanítóképző főiskolába járatja – ezen ugyan egy szerkesztő korrektúrához szokott szeme fennakadhat, de arra álmélkodva tekinthet vissza, ahogy Piíspökleléról, a csanádi püspök birtokáról, a Sándor-major béreseinek és cselédeinek szánni való gyülekezetéből a fakó kisgyerek országos hírre vergődött. Most, hogy olyan időket élünk – posztmoderneket –, amikor az irodalmi élet iránti előzékenységből néha kezdő írónak érezheti magát Ő is, hátrafelé tekintve, a Pányván, a Hűsvéthétfő; az Esti üzenetek elbeszéléseinek, a gyerekkönyveknek és az ifjúsági regényeknek a fedezékéból – egyik regényének címével szólva – a megharcolt békebeli csaták talán már derülésre alkalmas ütközeteknek tűnnek föl. Hiszen tudnia kellett, tudta is, hogy amikor első írásai az irodalom csipkebokrába döntötték, mintha virágzó csalánba feküdt volna bele. És bármennyire elborították e csalános csípések, Ő – mint a Dallam a vízen című elbeszélésének megalázott klarinétosa – ha fojtogató remegéssel, ha mellkast szorító félelemmel is, de fújta, fújta kettétört, csonka hangszerét, és végül, ha elragadták tője ezt is, dúdolni kezdte, jól hallhatóan, a szétrúgott dallamot.

     Ez hallatszott ki abból a vallomásából, amely bár divatjamúltnak állította a pátoszt és a prófétaságot, mert mégis szemben haladni a divatos felfogások árjaival: “Emlékezőnek, igazat szólónak szegődtem …a nagy családhoz, amely a népem. Szegődtem, mondom, szolgálatra tehát, miként az ősök valamikor”. S hogy mit jelent ez a szolgálat, arról a Bocskai István és Lippai Balázs egyenlőtlen küzdelmét megjelenítő folyóiratban közölt, ám színpadi deszkákhoz nem jutott drámájának, A meztelen kard elbeszélésváltozata, A kapitány tarisznyája beszélt. “Az istennek az lenne a kedve szerint való, ha az emberiség mindig újraosztaná a tarisznyákat, mindenki olyat kapjon, amilyet érdemel. A maga embersége okán, s ne a reája szállott tarisznyából…” A szociális igazság eszményi jele csillan itt meg, és bizonyos, hogy ma sem tudna aggodalom nélkül válaszolni arra a kérdésre, megnyugtatónak tartja-e a népiség gyakorlati s eszmei alakulását. Hangzavar zsivajlását hallhatja; láthat az eszme rügyező fajához vásári lovakat kikötve. Nincs ez másként a másik eszményi jel, él nemzeti gondolat esetében sem.

Hogy az utóbbi húsz esztendőben, a hetvenes és a nyolcvanas években, amikor az írott és hivatalos táblákon a zsarnok védelmezőt jelentett, a képmutató őszintét, a szabad szolgát, vagyis a függetlenség a megkötözést, a hűség az árulást és a győzelem a vesztést – hogy e sok becstelen közepette, a szellemi világot is megzavaró időben sikerült megmenteni az irodalom becsületét, ez mindenekelőtt annak a folyóiratnak köszönhető — a Tiszatájnak –, amelynek legújabb történetében a fő fejezetet díjazottunk szerkesztői s szervezői munkájáról kell majd írni. Tejtestvériség, Híd, Magyarságismeret, Közép-európai néző, Nemzetiségi magyar irodalmak, Klasszikusok ébren tartása egy-két alfejezet címe.

Különösen 1986 és 1987 betűi süthetnek; melegíthetik fel az emlékezetet. Az a periódus ez, amikor egy vers közlése – a Nagy Gáspáré – a szocializmus legeslegvégső szakaszában azzal kecsegtetett, hogy ha már olvasó néppé nem lehettünk, legalább olvasó pártbizottságok országává legyünk – s ehhez az új mozgalomhoz olyan alázat, tapintat szükségeltetett, mint kipenderítettve a Tiszatájtól, visszavonulni az írószövetség választmányából is, lemondani titkári tisztjéről a személye iránt felmerült aggályok miatt, a kibontakozást el6segítendő – s válni a szegedi Móra Ferenc Múzeumban gyűjteménykezelővé. Hiába tudta mindenki: aminek a kezelésére igazán hivatott, az élőirodalom gyűjteménye az, alkotásoké s az alkotóké egyben. Szegedtől Marosvásárhelyig, Londontól Dunaszerdahelyig.

Az irodalmi életnek is megvan a maga szellemi rendje. És ezen a renden sem népszerűség, sem mellőztetés nem tud változtatni. E rend törvényének engedelmeskedtek, akik Annus Józsefet Tamási Áron-díjra jelölték. Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, aminek tisztaságában és igazságában nem kételkedik – ezzel a bölcsességgel, mint a korábbi szabad idézetekkel is, Farkaslaka szülöttének jégtörő gondolatait elevenítették föl, velük méltatva az érdemeset. Azon morfondírozva közben, vajon nem vetnénk-e el nagyon a sulykot, ha az ünnepeltet a díj névadójának szellemét követve újabb irodalmunk Jégtörő Mátyásának neveznénk a keresztnév adta bizonyos asszociációk köréből magunkat kivágva, meghagyva azonban a közös köszöntés és ünneplés örömét.

MÁRKUS BÉLA