Laudációk 1997

A Bethlen Alapítvány díjazottjai 1997-ben

 

Bethlen Gábor-díjasok

FÜLÖP G. DÉNES ÉS FELESÉGE, SUBA ILONA

A Püski házaspár együttes díjazásával a Bethlen Gábor Alapítvány szép és nemes hagyo­mányt teremtett értékeink bemutatásában. Ennek látható jele volt tavaly a Bécsben élő Szépfalusi házaspár, az idén pedig a Marosvásárhelyt munkálkodó Fülöp házaspár közösségszolgálatának elismerése.

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc iránti szolidaritásáért tizenegy évre elítélt, a Duna-deltát és a romániai börtönök poklát megjárt ifjú lelkész mellé – szabadulását követően – méltó párt rendelt az Úr. Az alsósófalvi és a gegesi székely földműves ősök mintha bennük akarnák felvirágoztatni legjobb képességeiket és erényeiket a családteremtésben és közösségépítésben. A mindenki felé jóindulattal forduló keresztény lelkiség adott erőt, bátorságot és kitartást az ifjú párnak az egyház- és magyarellenes soviniszta önkényuralom időszakában négy gyermekük vállalására, fölnevelésére, a gegesi, a hármasfalui és a szászrégeni református gyülekezet Újjáélesztésére, a tágabb haza, Erdély és a magyarság sorsa iránti elkötelezett felelősségvállalásra. Amíg Dénes főként a templomban adott reményt, szellemi-lelki tápot székely atyafiainak, addig Ila teremtő buzgalommal mutatott példát asszony társainak mások Ügyeinek vállalására, a féltő családszeretetre, a gondoskodásra. Egymás hűséges társaiként álltak helyt Isten, a család és a gyülekezet szolgálatában a legmostohább években is, mindig készen a segítségre, a szerető befogadásra, minden jó ügy felkarolására. Dénes már ez idő tájt elkezdte az ökumenizmus jegyében fogant, sokakat megnyerő, nagy hatású prédikációit. Ila pedig – munkateremtő szándékkal – asszonyokat tanított a szövés-fonás-hímzés tudományára, a legszebb népművészeti hagyományok ápolására. Hatévi kitartó, áldozatos munkával, híveket és támogatókat megnyerve – a műemlékvédő hatóságokat megszégyenítve – szinte önerőből újították fel Marosvásárhelyt Erdély egyik legrégibb és legnagyobb vártemplomát s a hozzáépült kolostort. Rendbe hozták volna oktatási célokra a vár többi épületét is a változások után, ha a magyar vezetésű városi önkormányzat és a román hatalom nem oly szűkkeblű a magyar felsőoktatási kezdeményezésekkel és egyházakkal szemben. Fülöpék ennek ellenére törvény hiányában is vállalták az iskolaszervezést, a közügyek szolgálatát. Ennek tulajdonítható az a széles. körű bizalom, amely a romániai változások egyik jeles robotosává, a magyarországi és a külföldi segélyszállítmányok talán legnagyobb fogadójává és elosztójává tette a Fülöp házaspárt Marosvásárhelyt, illetve a Székelyföldön. Alázattal, tisztességgel és közmegelégedésre végezték terhes feladatukat akkor is, amikor sovén indulatok, ördögi uszítások nyomán magyarellenes pogromot terjesztettek a régi rend hatalomféltő urai.

A szégyenletes eseményekre nemes válaszként rövidesen megszületett a történelmi Vártemplom lelkészének és gyülekezetének Lazarenum Alapítványa, árvagyermek-nevelője, öregotthona, amelyeknek patrónája és fő ügyintézője Fülöpné Suba Ilona, míg a nagycsaládosok összeírása és támogatásának megszervezése a lelkész úr feladata.

Az ötszáz éves Vártemplom évfordulója jó alkalomnak kínálkozott – anyaországi támogatással. Károli Gáspár Református Egyetem kihelyezett tagozataként – a magyar nyelvű főiskolai tanító- és tanárképzés újraindítására, amely a régió szakképzett tanítókkal és tanárokkal való ellátását, a Magyarországon tanuló erdélyi diákok visszahívását hivatott elősegíteni, csakúgy, mint az idegen nyelvi képzést, a nyelvoktatást, az Európai Uniós felkészülést szolgáló CALEPINUS népfőiskola megalapítása. Ez utóbbi több mint hatszáz érettségizett, de egyetemi fölvételt nem nyert fiatal számára ad lehetőséget és reményt a továbbtanulásra, életpályájának formálására. Románia és a város szégyene, hogy az egyház jogos tulajdonát képező, de vissza még nem adott épület igen költséges bérlésével oldják meg a főiskola és a népfőiskola működtetését.

Tesszik, mert igény és szükség van rá, csakúgy, mint arra, hogy holland, ír, skót, angol, amerikai, valamint anyaországi és külhoni magyar támogatók adományait elnyerve működtetni tudják a helyi önszerveződéssel, állami támogatás nélkül létrehozott gyarapodó intézményegyüttest.

A századunk önkényuralmai által szétvert és meggyötört, majd az önelvűen liberális “vadkeleti” kapitalizmus által kifosztott, idegen elnyomással vívódó, pusztuló magyar közösségek számára példaként mutatjuk fel Fülöp G. Dénes és élete párja nemzetépítő munkálkodását, ami szűkebb és tágabb gyülekezet természetes vezetőivé teszi őket. A korunkban oly háttérbe szorított értékek, mint az igazság, az erkölcs, a szolidaritás, a szorgalom és a türelem, amelyek ég éltető elemei, meghatározói a Fülöp házaspár közéleti munkájának. Ez az értékrend ad számukra erőt és kitartást a mezőségi magyar szórványok és a szegény családok körében végzett diakonisszaszolgálatra és művészetpártolásukra is. Ez irányú tevékenységükben kiemelt helyet foglal el a pártfogásukkal működő négy énekkar, amelyek nemcsak a régióban, külföldön is népszerűek: elismerést szerzett a Birtalan József zeneszerző vezetésével működő Cantemus leánykar, a Birtalan Judit vezette Psalmus énekkar, főleg a gregorián dalokat éneklő Musica Humana és a Csiki Csaba orgonaművész vezényletével működő vártemplomi férfikar.

A legjobb erdélyi hagyományok ápolásának letéteményesei ként Fülöp G. Dénes lelkész és Suba Ilona méltán nyerte el a kuratórium bizalmát és a Bethlen Gábor-díjat.

BAKOS ISTVÁN

 

VOJTECH KONDRÓT

 

Ahoj Vojto!

Ez az “ahoj Vojto” hozzávetőlegesen annyit jelent magyarul, hogy “szervusz, Béla”. Tisztában vagyok azzal, hogy az efféle hányaveti üdvözlés nem a legalkalmasabb egy igen szép és igen rangos díjátadás pillanatában, ám nekem azzal a fiatal matematikatanárral, akit Vojtech Kondrótként ismert meg a szűkebb magyar és az ugyancsak szűk, egyre szűkülő, ránk figyelő szlovák értelmiség, ez az “ahoj Vojto” legalább harminc éve a találkozások s a közös munka mindenkori kezdetét jelentette. Mindezzel együtt, akik ma itt vagyunk, valahányan tudjuk, hogy ez a három évtized nem csupán harminc évet jelent, hanem harminc olyan évet, amely a szlovák-magyar vagy magyar-szlovák kapcsolatok történetében sok-sok rejtélyt és feltáratlan mélységet takar, még akkor is, ha ezt kimondani ma sincs elegendő bátorságunk. Holott volna néhány évre szóló munka mindkét oldalon. S nemcsak a nagypolitika által lerombolt hidak üszkösödő-rozsdásodó pillérei felett, hanem egyéb létező butasághalmazok feltáratlan labirintusában is. Mindezt azért merem ilyen direkt módon állítani, mert – annak ellenére vagy éppen annak okán, hogy a magyar-szlovák kapcsolatok régebben sem voltak felhőtlenek – a gondolkodó elmék mindkét oldalon tudták, látták és felismerték azt a kicsiséget, hogy itt, e kies-ligetes Kárpát-medencében élni, megmaradni, jövőt építeni egymás ellenére nem lehet, sőt: nem is érdemes. Hadd tegyem hozzá gyorsan, hogy én Vojto barátomat rég közéjük sorolom már, azok közé, akik mindig tisztában voltak azzal, hogy legalább azt a történelmi tudásminimumot kell magunkban s magunknak ismerni, miszerint létezésünk, előrehaladásunk, holnapunk egymás megértése alapján állhat meg és teljesedhet ki az időben. Más esély, más út és lehetőség nincs.

A mai ünnepi alkalom, amikor Vojtech Kondrót fordítói munkáját a Bethlen Gábor-díjjal, becsüljük meg, szinte kínálja a visszapillantást, valami olyan összegzését közös tör időnknek, amely nemcsak igazolja egymás értékeinek vállalását, átvételét és/vagy befogadását, de a mai meglevő, mesterségesen gerjesztett ellentéteket és görcsöket is feloldja vagy feloldhatja. A feltételes toldalék nem a véletlen műve; abból fakad, hogy történelmünk több mint ezer esztendeje közös, ám azon belül megértésre való szándék és törekvés csak ritkán mutatkozik. Holott a közösen megélt történelemből kellene következnie annak a természetes állapotnak, amelyet általában empátiának, barátságnak mondanak. Sajnálatos, ám tény. Hogy a század- és ezredvég nem ezt hozta meg. Pedig – ugye, Vojto – ezt vártuk! A megértést s a megismerés holnapra szóló esélyét.

Így aztán az olyan alkotói vállalások, mint amilyen Vojtech Kondróté, szinte eretnekszámba mennek. Mert – s ez is együttélésünk egyik abszurditása – ahogy Milan Pišut írta a Most cez Dunaj (Híd a Dunán) című antológia előszavában, “a távoliak néha közelebb vannak, s a közeliek távol”. Persze, ez sem igaz egészen, mert voltak a régebbi időkben olyan jeles szlovák költők és írók, akik tudták a “közeliek” értékeit, s azokat nemcsak ismerték, de feladatuknak szabták megismertetni mindezt a szlovákság egészével is. Példának mondanám Štefan Krčméryt, aki Adyt kora egyik legnagyobb költőjének tartotta, s jó néhány versét lefordította nyelvre. Hasonló munkát végzett P. O. Hviezdoslav, a szlovákok legnagyobb költője, Aranyt, Petőfit, Madáchot tolmácsolva. Vagy Valentin Beniak s Emil Boleslav Lukáč. Nemkülönben Ján Smrek, akinek Petőfi- és József Attila-fordításai csodálni valóan szépek. De hadd említsem még Ctibor Štitnickyt, Az ember tragédiája fordítóját… Íme, az egymást követő nagy nemzedékek – bár a névsor korántsem teljes –, amelyek a magyar irodalmat, a magyar kultúrát magukénak tudták, befogadták s fordításaik révén befogadtatták, a szlovák irodalom és kultúra részévé tették.

Ezt a hagyományt s ezt a munkát 1945 után sokféle tényező gátolta. Folytatásához pedig csak a hatvanas évek közepén láthatott hozzá az a fiatal nemzedék, amely felismerte az előbb említett klasszikusok munkájának értékeit. A már említett Smrek, Lukáč és Štitnicky mögé akkor sorakozott fel Vojtech Kondrót és Karol Vlachovskỳ, majd később Haugová. És ezzel a kör be is zárult. Holott soha nem volt még Szlovákiában annyi két nyelvet beszélő ember, mint napjainkban.

Vojtech Kondrót három évtizedes fordítói munkásságát, annak igazi értékeit valójában az imént elmondottak összefüggésében érthetjük csak meg igazán. Harminc éven át szemben az árral, ostoba előítéletekkel, ideológiákkal, a nacionalizmus rákfenéjével s még a történelemmel vállalni és így értékeket teremteni: ez, ennyi a kondróti példa! Így születhetett meg Weöres Sándor szlovák kötete, így Kassák Lajosé, Babits Mihályé, Illyés Gyuláé, Kosztolányié, Nagy Lászlóé, hogy csak a legfontosabbakat említsem. De – s ezt külön is szeretném kiemelni hallhattam Vojto barátomtól alig egy bő esztendővel ezelőtt Himnuszunkat ís az ő előadásában szlovákul…

S ha mostanában “zeng az ég, s a Tátrán villámok cikáznak”, a szlovák himnusz zárósorában „szebb napok virradnak”, mint ahogy Kölcsey is a “balsors” után a “hozz rá víg esztendőt” sort tette a holnap üzenetévé.

Ezen a szép novemberi napon, Vojto, amikor azt a megtisztelő feladatot mérte rám az idő, hogy fordítói munkásságodat méltassam, az előretekintés hitével, himnuszaink egybecsengő bizodalmával köszönöm meg eddigi munkádat, s a még előtted levőkhöz derűt és bölcs kitartást kívánok.

GÁL SÁNDOR

 

SZERVÁTIUSZ TIBOR

 

Tragédiás századunkban egyik hatalmas vigaszunk és megmentőnk, hogy minden akadályon átbukdácsolva, minden lehetetlenséget és méltatlanságot zárójelbe téve kiküzdetnek életművek, melyek nem csupán és nem is elsősorban alkotójukról szólnak, hanem rólunk: erről a sokunk által győztesnek remélt, most mégis megalázott és megtöretett nemzetről. Hatalmas vigaszunk és megmentőnk, hogy az önmegvalósítás és önkiteljesítés arcátlan hazugságai közepette akadnak még alázatosak, akik nem felejtik – és nekünk sem engedik elfelejteni –, hogy mit köszönhetnek annak a közösségnek, amelyből vétettek, vétettünk. Akik arra emlékeztetnek, hogy Dózsa csontjáról miattunk, értünk égett le a hús, és a tüzes trón fagyott fémállapotában is ég alattunk. Az elesett Petőfi égbe meredő hajának egyetlen szálával is megtarthat bennünket. Sikítanunk kellene, ordítanunk, mert tárgyi bizonyítékait láthatjuk magunk előtt Vörösmarty rémlátomásainak. Valóban megőszült a föld.

De nem sikítunk, nem ordítunk, hanem tudomásul vesszük, hogy teremtő legnagyobbjainkat a kisemmizettségről, a mindenhonnan való kibuktatásról. a kétségbevonásokról ismerhetjük fel. Onnan, hogy általában nincsenek ott, ahol kitüntetéseket és nagy megrendeléseket osztogatnak. Épp ez a hiányuk jelzi a nagyságukat. És jelzi ennek a napnak az ünnepi fényességét. Annak a nemzeti emlékkönyvbe iktatását, hogy mégiscsak vannak a mai Magyarországon néhányan, akik fontosnak tartják azokat a közülünk valókat, a valódi teremtőket, akik az illyési Haza  a magasban példájára fából, kőből, bronzból határolnak el számunkra egy lakható hazát. Farkaslakától Pápáig. Kőbányától Csongrádig. A Nemzeti Galériától a beláthatatlan nemzeti végtelenig.

Bár a kulcsszó Kolozsvár, két évtizede már a mi szemünk, az anyaországiak szeme előtt teljesedik ki egy életmű és egy élet. Erdély is kulcsfogalom. Hiszen tudjuk, hogy onnan jövet – bármilyen történelmi batyuval terhelkezett is az érkező – előtte sokszor megcsavarodhattak az utak. Nehéz volt megmaradni Tamási Áronnak. Nehéz volt erdélyi jelképpé válni a bezárkózás, a kicsinyesség, az oktalan igazodni vágyás megvertsége nélkül. A határon átlopott szobrok mondhatnák el különös utazásuk és utaztatójuk történetét. Azt, hogy – mint az író Tamásinál – a szobrász jelképiségében is az egyetemes magyarság erejébe vetett hit az erdélyiség értelme. A magyar ökumené.

A szobrok, persze, hallgatnak; miként azt fejedelmi halkszavúságot választó és vállaló alkotójuktól tanulták. Helyettük tehát nekünk kell kimondanunk: ennek az alkotói teremtésnek a legfőbb értéke, hogy az életmű egybeesik az élettel. A megélt élet hitelesíti a művek igazságát, s teszi számunkra is átélhetővé a történelem erejét, mely benne lüktet a holtnak vélt kőben, fában, fémben.

Ezt köszönjük ma este is Szervátiusz Tibornak. Azt, hogy álságos mutatványok helyett öntudatra ébreszt. Olyan művekkel alakítja körülöttünk a világot, amelyekben legjobb, vágyott önmagunkra ismerünk. A küzdelmet vállaló, az élni magyarként akaró magyarokra. Ezt csak az cselekedheti meg, aki tudja a mélységet és a magasságot; aki egy kenyéren, egy szalonnán élt apjával, és egy gondon a reménységgel. Köszönjük, Szervátiusz Tibor! Köszönjük, Tibor, hogy ezt teszed értünk.

PÁLFY G. ISTVÁN

 

Tamási Áron-díjas

GÖRÖMBEI ANDRÁS

 

Nem három évvel ezelőtti, hanem minapi esemény – olvasom az újságban –, hogy “szavazott a társadalom”: ki az a száz magyar közéleti ember, akiket a leghitelesebb személyiségként tart számon? Nem Görömbei András neve az, melynek olvastán “szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik”. Az ő esetében nem a kitüntetés fedezetét: az életművét latolgatnám, esetleg azt a tanácsot kérném, hogyan kerülhetném el jó messzire a Százak Tanácsa egynémely tagjának társaságát.

Nem így a mai alkalommal, amikorra különböző társadalmi és kulturális szervezetek helyett két testület döntött: a Tamási Áron és a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriuma ismeri el díjával a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem intézetigazgató és tanszékvezető professzorának, a Helsinki és a Bécsi Egyetem volt vendégtanárának munkásságát. Az utóbbi tényt az idegen nyelvek – az orosz, az angol, a német – tudásának és gyakorlásának bizonyságául is érdemes hangsúlyozni. Hiszen ezzel általában büszkélkedni, sőt hivalkodni szokás: mihelyt gagyog, máris ragyog. Mégis inkább annak okából említem, amit ritka személyes írásainak egyikében, a Tűnődés nagy út után című vallomásában mond: szinte teljességgel hiányzik belőle az idegen látványok iránti érzékenység, és sajnos – teszi hozzá – a kíváncsiság is. Két hónapos amerikai előadókörútjának alapélményére tekint vissza így – azaz ha nem is a jutalmazotthoz, de a díj névadójához illően egy szusszanásra átcsúsznánk a tréfa területére “végigcsiklandozni” e minutákat, akkor úgy láthatnánk (Szakállas) Ábel nyomában (Görömbei) Andort Amerikában, mint akit a szellem kalandja helyett a megismerés feladata, kötelességének teljesítése indított útnak, ám idegenkedését legyőzve “egy magasabb szellemi-erkölcsi minőségű Magyarország” megteremtésének, a veszteségek nyereségbe fordításának, erőforrásokként való használatának reményével tért haza.

A szomszédos országokbeli magyarok kultúrája, a nemzetiségi magyar irodalmak iránt tanúsított figyelme ezáltal úgy terjedt ki, hogy belső motivációi csak gazdagodhattak. Erősödhetett benne a magyarság összetartozásának tudata, s jó oka lett arra is, hogy tágabban értelmezze a hűséget, megbecsülve azokat, akik szerte a nagyvilágban helytállnak bármely körülmények között, és ragaszkodnak a nemzeti kultúrájukhoz, ha már a szülőföldtől messze vetette is őket a sors. Talán ezek után látta igazolva – mint ezt a Sokféleség és egységtudat az egyetemes magyar irodalomban című dolgozata summázza – Tamási Áronnak Kovács Imréhez küldött szavait is: “Akármelyik dombon áll is a pásztor, ugyanazon a nyájon a szeme.”

A csehszlovákiai magyar irodalom második világháború utáni történetéről, majd a nemzetiségi magyar irodalmakról írott kézikönyve, a Sinka Istvánról, Sütő Andrásról és Nagy Lászlóról szerzett monográfiái, aztán az alig több mint tíz esztendővel ezelőtt, illetve az újabban megjelent tanulmánykötetei – a “Ki viszi át…?” és A szavak értelme – alapján nyugodtan közhírré tétethetjük: álljon hovatovább három évtizede akár a helsinki, akár a bécsi, akár a debreceni dombon, Görömbei András figyelme töretlen, lankadatlan, s ugyanazon a nyájon pihen a szeme.

Nem tartozik a Németh László emlegette “ólmos magyar természet”-tel megvertek közé, de azok táborába sem, akik a nyájat – nyájszellemtől vezettetve? – mindenáron egy karámba buzgólkodnak terelni. Hogy a tematikai sokféleség, a műfaji változatosság mellett mennyire jellemzi szemléletének elfogulatlansága és ítéleteinek határozottsága, arra az Illyés Gyula és a Németh László drámáiról szóló tanulmányai mellett – az előbbi pásztorhasonlatoknál maradva – elegendő talán a Szabó Zoltántól kölcsönzött gondolatát idézni. Eszerint a vezérkedésbe emelkedő Veres Péter ahhoz a vezérürühöz volt hasonlatos, amely/aki “nyakában kolomppal vezérel, míg öt terelik”. Az egyenes beszédnek, a nyílt állásfoglalásnak efféle példáiból bőséggel lehetne még citálni – legfeljebb enyhécske sajnálkozással, mert róla csak térfás kedvünk állíthatná Tamási Áronnal, hogy “melléje felel” a szavaknak, “körbegurítja gondolatát”. vagy “mókába rejtett bizalmatlansággal” fogadná például tudományága új módszereit és eredményeit.

Dehogyis lenne ő a – Rákos Péter elnevezte – “metodokrácia” híve: dehogyis igézte meg a természettudományok rohamos fejlődése, hogy ennek nyomán szívesebben keressen a kecsegtetőbb módszerhez témát, mint a megoldandó kérdéshez módszert – némileg az anekdotikus figurához hasonlatosan, aki az utcalámpa alatt kereste a kulcsot, holott jóval távolabb, valamely sötét sikátorban veszítette el. Tanulmányainak legutóbbi gyűjteményében a ciklusok elé emeli, tehát mintegy bevezetőnek szánja a címadó esszét (A szavak értelme), világosan és egyértelműen megjelölve a nagyon következetesen követett eszményét. Eszerint a “szó meggyalázása” idején, az irodalom és általában a kultúra devalválódásának korában egyrészt roppant lényegesnek tartja az esztétikai értékbe mintegy belefoglalni az ismeretelméleti és az eszmét sugárzó, etikai mértéket, továbbá az emotív, a lelki értéken túl a konstrukciós jellegűt is. Az egymást feltételező, sőt életre hívó értékek szerepét azért is hangsúlyozza folyton, mert így véli elkerülhetőnek az irodalom “hasadását”. Azt, hogy egyes kifejezésmódok, ízlések, felfogások kizárólagos előnyre egyenek szert. Vagy ellenkezőleg: gúny, lebecsülés tárgya legyen – a legkülönfélébb, divatos teóriákkal alátámasztva – például a közösségi gondot vállaló irodalom. Az egymástól eltérő szemléletmódú művek kiegészítik, gazdagítják egymást – hangoztatja, és szánalmasnak nevez minden kirekesztést. Pedagógiai érzékenységgel és tapasztalattal hivatkozík – ugyancsak Németh László nyomán – a Nyugat példájára: ahány egyéniség, annyi egymás számára lefordíthatatlan esztétikai rendszer. Ám ha összebékíthetetlen is az alkotás céljáról, értelméről vallott felfogásuk – az olvasói tudatban már összebékültek.

Így erősödhetett Görömbei András meggyőződése, amelyet nem mástól, mint Márai Sándortól eredeztet: az irodalommal foglalkozó embernek szakadatlanul arra kell törekednie, hogy az emberi létezésnek “értelmet és rangot” adjon. Hogy abban az értelemben, amely szerint az emberiség örök erkölcsi törvényeinek szembesítése a jelenkor valóságával politizálást jelent, igenis, politizáljon az író! Mert “a valóság megismeréséből következő erkölcsi magatartás” ahhoz a felismeréshez juttathatja el az alkotót, hogy “nincs meddő remekmű”.

Az irodalom feladata és küldetése ilyenformán a történelmi sors alakítására alkalmas és méltó erkölcsiség kiformálása és kisugárzása. A közösségi érdekli, ám a függetlenségét belső szuverenitásából nyerő magatartás elfogadása és elfogadtatása. Az individuumra, a személyiség méltóságára, az emberi mélységre és jelentőségre is figyel tehát. Babitscsal együtt vallja: rossz irodalommal semmiféle jó célt szolgálni nem lehet. Ugyanide vágóan idézi Németh Lászlót: “Nincs rosszabb magyar, mint aki csak magyar, s hazai kátyúkban akarja prófétává cuppogni magát.” Hogy eszményként jelenik meg az elképzelésekben élő nemesebb emberlétért való töretlen, hivatásszerű munkálkodás, az még nem vonja maga után azt, hogy csak a közösségi képviseletű, szociális érzékenységű művészi cselekvés iránt érdeklődne. Kétségtelen ugyan, hogy az értékőrző, értéktanúsító tágasság a jellemzője, ám ebbe belefér az a kíváncsiság is, ami a kísérletező irodalom jelenségei felé vonzza. És beletartozik a virtuózjátékosságnak, szemléleti derűnek, életörömnek az az igenlése is, amelyet túlságosan komor, sorsproblémás, tragikus hangú líránkban Dsida Jenő költészetéről szólva emel ki. Ám a humorra mint az egyéniség méltóságát védő eszközre és módszerre, valamint a hős eszméinek megnyilatkozási terepére lelt csaknem negyedszázad dal ezelőtt is, “az ábeli létforma titkai”-t kutatva. Ugyanennek a tanulmánynak a nyitó gondolatával zárhatjuk laudációnkat, kölcsön szavakat híva segitségül, talán a díjazottat is jellemezve: “Mindenen okulva tanít, és az élethez holtig gyűjti a kedvet.” Máskülönben, ha volna bátorságunk magának Tamásinak, például a Rendes feltámadás szerzőjének az ösztönzésére szentet profánnal elegyíteni, akkor egyszerűen csak így köszöntenénk a volt győri bencés diákot: Laudetur, Görömbei András!

MÁRKUS BÉLA

 

Márton Áron-emlékérmesek*

LADOCSI GÁSPÁR

 

Márton Áron nevének hallatán hitre, elkötelezettségre, a magyarságért való hősies helytállásra gondolok. Azt hiszem, nem lehet véletlen, ha valakinek a neve együtt említtetik a boldog emlékű gyulafehérvári püspökével. Ladocsi Gáspár katolikus tábori püspök nevét hallva találkozásokra emlékezem.

Jó néhány esztendeje annak, hogy a győri bencés rendház lépcsőfordulóján ismerősnek tetsző atyával találtam szembe magam. Ez azon a helyen nem meglepő, ám sehogyan sem jutott eszembe az ismeretségünk eredete. Ő viszont a nevemen szólítva köszöntött. Ruttmayer Ince volt, aki talán egy évet töltött Pannonhalmán, amikor én harmadikos gimnazista voltam. Aztán visszakerült Győrbe, osztályfőnök prefektus lett. Az akkori osztályának volt diákja Ladocsi Gáspár. Már püspökként így emlékezett egykori tanárára: “Tőle tanultuk meg, mi a rend.”

1994 nyarának elején Nagybajcson jártam. A Győrhöz közeli, Duna-parti településen falunapot tartottak, vagy ezer ünneplő ruhás ember várta a futballpályán, tűző naptól izzadva a szentmise kezdetét. Lelkesedésük, vasárnapi díszük nemcsak az ünnepnek, hanem a miséző papnak is szólt. Ladocsi Gáspár frissen fölszentelt tábori püspök, Nagybajcs szülötte akkor mutatta be az őt lelkesen ünneplő földijeinek körében az első tábori miséjét.

Egy kedves barátom. négy gyermek édesanyja, lapszerkesztő és teológus, egyszer elmesélte, hogyan értette, szerette meg a teológiát, a korábban száraznak és fölfoghatatlannak vélt tudományt. Úgy, hogy Ladocsi Gáspár volt a tanára. “Felkészült, jó humorú, vidám ember, életté váltak előadásainak szavai” – mondta róla.

Ritkán járok katonai intézményekben, másfél évvel ezelőtt mégis egy ilyen helyre beszéltem meg találkozót. Az elfogódottságom hamar feloldódott, amikor megéreztem, hogy az egyszerű, civil papi viseletű férfi, akivel szemben ülök, nem a hatalomban, nem az erőszakban, hanem az egyház és a nemzet szolgálatában, az eléje állított feladat felelősségteljes megoldásában látja a tábori püspökség lényegét. A tábori lelkészi szolgálatról szólva arról beszélt, hogy számára a “vitéz”, a “bajtárs” szavaink fejezik ki legjobban a katonai szolgálat értelmét, hogy a magyar katona soha nem volt janicsár, hanem honvéd.

Ladocsi Gáspár bencés diák volt, kispapként sorkatonai szolgálatot teljesített, majd pap lett, teológiai tanár. Lelkipásztori szolgálatot elsősorban ifjúsági közösségekben végzett. Amikor felkérték, vállalta a tábori püspökséget, Szent Ágostonnal szólva: “Hogy az egyház szolgálata elé semmi ne kerüljön.” Sorkatonaként, az ókori egyházatyák művének tudós tanulmányozója­ként, egyetemi tanárként, ifjúsági lelkipásztorként, magas katonai rendfokozatot viselő főpásztorként tudatosan szolgálta és szolgálja az egyházat és a nemzetet.

Adja Isten és segítse őt a Márton Áron-emlékérem is abban, hogy a magyar katonák főpásztora a szó teljes értelmében mindig és minden tettében továbbra is honvéd lehessen.

SZIKORA JÓZSEF

 

MAJNEK ANTAL

 

Amikor 1988-ban egy moszkvai kormány tisztviselő Budapestre látogatott. többek között elkallauzolták Esztergomba is, ahol találkozott Paskai László bíborossal. A szívélyes eszmecsere során a bíboros úr szóvá tette, hogy szeretné meglátogatni a kárpátaljai katolikus egyházat. A kérés meghallgatásra talált, és 1989-ben a helyi vezetők nagy bosszúságára a bíboros úr személyesen győződhetett meg róla, hogy a kárpátaljai katolikus egyház végső tartalékait éli fel.

A katolikus közösség rendkívüli örömmel fogadta a hírt, hiszen utoljára 1945-ben járt magyarországi egyházfő Kárpátalján, a szatmári püspök személyében. Ez időtől fogva leállt a helyi papi utánpótlás, ami arra vezetett, hogy 1989-re a mintegy ötven egyházközség szolgálatát mindössze nyolc, hetven éven felüli pap látta el. Sok hitközösség templomát elvették, raktárnak, tornateremnek használták, a közösségeket csupán néhány idős ember tartotta életben. A pusztulás várt Kárpátalja egyik legnagyobb templomára, a nagyszőlősire is.

A bíboros, látva a súlyos gondokat, intézkedett: első lépésként öt papot küldött az egyház megsegítésére, akik közül három a ferences rendhez tartozott. Vezetőjük Zatykó László volt, közöttük volt Majnek Jenő, azaz Antal atya is.

   A Nagyszőlősön megtelepedő ferencesek felosztották egymás között az egyházközségeket. Antal atyára várt a körülbelül ötven kilométeres körzetben található katolikus diaszpórának, huszti, viski, bustyaházai, técsői és kerekhegyi híveknek a szolgálata.

   Ami. ezután következett, az maga volt a csoda. Közösségek éledtek a semmiből, tömegek lepték el a templomokat, lett gyermekmise, hittan oktatás, és létrejött a cserkészet. Sok helyen fiatalabb nemzedék olyan közel jutott a nyelvcsere állapotához, hogy a hittanoktatást csak magyar nyelv oktatásával együtt lehetett megoldani. A katolikus közösségek feléledése egyet jelentett a helyi magyarság újraéledésével. Gyönyörű példája ennek, hogy ötvenévnyi szünet tán újra megnyílt Huszton a magyar iskola.

   1991-től Zatykó Lászlót áthelyezték Szegedre, és a ferences misszió vezetését Majnek Antal vette át, megtartva a csodálatos éledés lendületét.

A ferencesek olyan történelmi pillanatban hozták magukkal és terjesztették a szeretet, a szelídség gondolatát, az ökumenizmus eszmeiségét, amikor Kárpátalján a görög katolikus és pravoszláv hívők nemritkán komoly sérülésekkel járó verekedésekkel próbálták eldönteni, melyik felekezetet illeti meg egyik vagy másik templom.

Soha nem tudjuk meg, mivé fajult volna ez a felekezetek közötti nagyon kemény háború, ha nem terjednek futótűzként az ellenségeskedők között a ferences atyák cselekedetei. A magyarok pedig – mert eleinte így hívták őket – egyértelművé tették, hogy mindenkit szeretettel látnak a katolikus templomban, s maguk is elmennek mindenhova, ahová meghívják őket. Ez olyan lecke volt krisztusi magatartásból, hogy a két egyház közötti harci láz fokozatosan alábbhagyott.

Ha valaki papi hivatást vállal, tudatában kell lennie, hogy Isten szolgálata valójában az emberek szolgálatán keresztül valósítható meg. Aki a szerzetesi rend mellett dönt, a munka és tanítás mellett valószínűleg a kolostorra gondol, és nagyon sok csendes együttlétre az Úrral. Majnek Jenő, Antal atya is sokféleképpen képzelte szolgálatát, de püspöki süvegre nem gondolt. Ezért eleinte megpróbálta elhárítani a hatalmas feladatot és felelősséget jelentő megbízatást, majd meghajtva fejét feljebbvalói és az Úr akarata előtt, az egyház alázatos szolgájához méltón vállalta a mérhetetlenül sok munkát. S irányításával püspökség létesült, ami rendkívül nagy horderejű történelmi eseménynek számít Kárpátalján. Őrá hárult az a nagy körültekintést, előrelátást igénylő munka, hogy megalkossa az egyházmegye szellemiségét e sokvallású, soknemzetiségű térségben. Áldásos tevékenységének köszönhetően a kárpátaljai katolikus egyház szerteágazó, céltudatos munkája és karitatív tevékenysége folytán – már ma is nagyobb tekintélynek örvend, mint az híveinek száma és társadalmi súlya alapján várható volna.

A kárpátaljai és az egész magyarság nevében köszönjük Majnek Antal püspök Úrnak eddigi munkáját. Emlékeztesse e nap Márton Áron püspökre, és az ő példája adjon erőt a további :!adatokhoz.

MILOVÁN SÁNDOR

 

Egy ausztráliai hetilap, a MAGYAR ÉLET

 

A Magyar Élet az Ausztráliában és Új-Zélandon élő mintegy negyven-negyvenötezer magyar hetilapja. Az immár harminckilenc évfolyamot megért újság húsz-huszonnégy oldalon jelenik meg, körülbelül négy-ötezer példányban. Független lap, soha állami vagy bármilyen máshonnan jövő támogatásban nem részesült. Önálló és önfenntartó, mert kizárólag az előfizetők és a hirdetők adják hozzá a pénzt. Világnézetileg hűen tükrözi és képviseli az ausztráliai magyarság nézeteit, s ennek megfelelően a keresztény, konzervatív értékrend hirdetője.

Az ausztráliai magyarság többsége politikai menekült, a diktatúrák áldozata. Összetételében három fő csoportja van: a második világháború, az 1956-os forradalom és szabadságharc, valamint az elszakított területek menekültjei és csak kis létszámban a 70-es és 80-as évek jobb megélhetést kereső gazdasági kivándorlói. Ennek megfelelően a lap határozottan antikommunista, nemzeti és keresztény beállítottságú. Sokat foglalkozik Magyarország kül- és belpolitikájával s annak értékelésével, valamint az országot körbefogó utódállamok magyarságának sanyarú sorsával, a trianoni kényszerbékével és a két világháborút követ ö országcsonkítások méltánytalanságával.

Ausztrália és a nagyvilág eseményeinek ismertetésén túl bemutatja a helyi magyar szervezetek, intézmények és egyének életét, a Magyarok Világszövetsége működését, valamint irodalommal, humorral és sporteseményekkel is szolgál. Ebből adódik népszerűsége, s az, hogy a többi magyar lappal szemben életképes maradt. Ez a déli félteke egyetlen magyar nyelvű hetilapja.

A Magyar Életet Melbourne-ben és Sydneyben szerkesztik modern, internetes kapcsolattartással. Négyen látják el a lappal kapcsolatos összes teendőt, beleértve a lap nyomdakész összeállítását és kiadóhivatali munkáit. Pénteken van lapzárta, hétvégén állítják össze a lapot, hétfőn nyomtatják ki és expediálják. A lap belső és külső munkatársai nem kapnak munkájukért fizetést, dolgukat hazafias kötelességből végzik.

A lap főszerkesztője Csapó Endre. Az utóbbi időben fél évet tölt Budapesten, s innen küldi írásait interneten a melbourne-i szerkesztőségnek. Márffy Attila a lap szerkesztője és kiadója. Őrá hárul a lap összes gondja-baja. Ő állítja össze a lapot számítógépes eljárással egy állandó munkatárs közreműködésével. A sydneyi szerkesztő Józsa Erika, a közismert, Erdélybö! származó újságíró.

A lap kiadása mellett esetenként ismeretterjesztő füzeteket és tanulmányokat is megjelentetnek. Ilyen Csapó Endre két, a közelmúltban kiadott tanulmánya, az Erdély viharos történelme és az Egy a nemzet című nemzet stratégiai munkája.

KARDOS BÉLA

 

 

* Az emlékérem Szervátiusz Tibor műve.