Laudációk 2000

A Bethlen Gábor Alapítvány díjazottai 2000-ben

Bethlen Gábor-díjasok

SAVA BABIĆ

Nagyon nem szerettük, ha a titói érában hídnak nevezték a nemzetiségekké ütött kisebbségieket, köztük minket, délvidéki magyarokat. Hiszen a hídon mindenféle népek kímélet nélkül gázolnak át. Azóta, lám, azt is megéltük, hogy a hidakat lebombázták. (De hát ezt már a Nobel-díjas Ivo Andrić is pontosan tudta, s maradandóan fogalmazta meg számunkra.)

Sava Babić három és fél évtizedes munkálkodására mégsem találok jobb kifejezést, mint a hídépítés. Állhatatos, következetes hídépítés két kultúra, két nép, két világ között. Eddig megjelent tizennégy eredeti műve közül jó néhány foglalkozik a magyar kultúrával, irodalommal, több száz fordításának, fordításelméleti írásának, esszéjének pedig szinte mindegyike. 1996-ban, a nagyszerb nacionalizmus tetőzésekor, a másságot és a kisebbségeket semmibe vevő miloševići diktatúra delelőjén könyvet jelentet meg Belgrádban a magyar civilizációról. 1993-ban a jugoszláv fővárosban, a bölcsészettudományi karon megalakítja a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéket, amelyet a szerb kormány 1998-ban megszüntetett, majd 1999-ben visszaállított. Falai közül a magyar kultúra iránt élénken érdeklődő fiatal szerb értelmiségiek kerülnek ki, akik folytathatják a professzoruk által elkezdett hídépítést. Sava Babić állhatatossága és felkészültsége a huszadik század szerb kultúrájában példa nélkül való műfordító tevékenység és művelődésközvetítő szerep kibontakozását tette lehetővé.

Egy 1990-ben vele készült interjúban a kérdező (Vasa Dedić) így kezdi a beszélgetést: “Babić, ráadásul még Sava is, s mégis a magyar irodalommal foglalkozik. Vannak a vérében magyar gének?”

“Ah, vér és gének! – válaszolja Babić a rá oly jellemző módon. – Nagy szavak.” S aztán elsorolja, hogy szülei telepesként Hercegovinából kerültek Észak-Bácskába, Kosztolányi és Csáth Géza Palicsára, s ő az első gyermek, aki 1934. január 27-én, Szent Száva napján már itt született. Mesélhetne most romantikus történeteket ősei magyar kapcsolatairól, de ebből mindössze annyi lenne igaz, hogy apja a magyar hadseregben tanult ugyan valamit magyarul, de mindig nehezen beszélt. S akárcsak apjáét, az ő magyar nyelvtudását is kényszerűség szülte: a magyar katonaság bejövetelével Palicson megszűnt a szerb nyelvű oktatás, így az általános iskola második, harmadik és negyedik osztályát kénytelen volt magyarul végezni.

“Horthy kényszerített rá – mondja –, hogy megtanuljak magyarul.” S hozzáteszi még, hogy mert úgy erőszakolták rá. Csak akkor beszélt magyarul, ha nagyon muszáj volt, s nem is olvasott ezen a nyelven. A gimnázium befejezése után pedig annak rendje és módja szerint a belgrádi bölcsészettudományi karra iratkozott, természetesen délszláv irodalomra, s esszéket jelentetett meg a szerb írókról és a szerb irodalomról.

Ekkor valami váratlan dolog történt: Budapesten megnyílt a szerb lektorátus, és őt fölküldték. Itt aktivizálta csak szerény magyarnyelv-tudását, kezdett el magyarul olvasni, s nemsokára már fordítani is. Elsőként 1966-ban Cseres Tibor Hideg napok című regényét fordította le, aztán következtek a jugoszláviai magyar írók, Sáfrány Imre, Kopeczky László, Gál László, Majtényi Mihály, Pap József, Tolnai Ottó, később a magyarországiak: Örkény István, Hubay Miklós, Illyés Gyula, Déry Tibor.

Több könyvének bevezetőjében, borítóján is büszkén vallja, hogy ő született olvasó (“egy született olvasó feljegyzései”), s első kritikusai is hasonlóképpen vélekednek: Tomán László Egy “született” olvasó címmel ír róla recenziót az újvidéki Magyar Szóban, ugyanekkor Lévay Endre Igazi olvasó címmel a szabadkai Üzenetben.

“Valóban olvasónak tartom magam – vallja egy jóval későbbi interjúban –, aki foglalkozásszerűen űzi az olvasást. Minden, amit eddig csináltam, levezethető ebből a szenvedélyből. Legszívesebben örökké olvasnék, egyidejűleg több könyvet is. Néha úgy érzem, kirekesztettem magam a »valóságos« életből, hogy sokkal nagyobb biztonságban mozgok a könyvek között, mint az emberek között. A szövegek véglegesek, és minden bennük van.”

Az olvasás mellett Sava Babić szerencsére rengeteget ír is. Nem “csupán” fordít, hanem értekezik a lefordított művekről és szerzőkről: azon nagyon ritka fordítók közé tartozik, akik elmélyednek az eredeti mű és a fordítás rejtelmeiben, akik behatóan foglalkoznak a műfordítás elméletével és gyakorlatával. Sohasem megrendelésre, mindig a saját ízlése szerint, a saját felfedezései alapján végzi munkáját, így talán nem is kell nagyon csodálkoznunk azon, hogy műfordításainak a fele még kiadatlan.

1982-ben Petőfi Sándor verseinek szerbhorvát fordítása című dolgozatával doktorált, rengeteg jeles magyar írótól fordított valamit, jelenleg Krúdy Gyula Szindbádján, Márai Sándor Naplóján, Esterházy Péter és Oravecz Imre művein dolgozik, viszont egész életre szóló nagy kaland számára Hamvas Béla életműve – a hozzánk eljutó visszajelzések szerint fordításai által a szerb irodalom és kultúra számára is.

Sava Babić megszállott Hamvas-rajongó. “Eleddig Hamvas Béla ötvenhárom művét fordítottam le – írja első magyarul megjelent könyvében, a tavaly Veszprémben kiadott Hamvas hárs címűben –, kevesebb mint a fele megjelent. A Hamvas recepciójáról szóló első könyvem (A határok szétfoszlanak, nemde?) 1999-ben látott napvilágot; vélhetően megjelenik a többi is.” 2000. március 22-én, Hamvas Béla 103. születésnapján a tiszteletére hársfát ültetett a balatonfüredi Tagore sétányon.

A Hamvas hárs (Egy műfordító feljegyzéseiből) darabjai Jugoszlávia bombázása idején a balatonfüredi Magyar Fordítóházban születtek, s megbízható képet nyújtanak mindarról, ami Sava Babićot az utóbbi időben foglalkoztatja, s amivel hatvanhat esztendősen is lankadatlan hévvel foglalkozik. A szellemi hódítóút lelkesültségét, a kapcsolatteremtés humanista öntudatát érhetjük tetten könyvében, újabb magyarországi íróbarátságok kötésének lehetünk tanúi – mindez nagyszerű fordítások ígéretét hordozza magában. Annak a valós esélyét, hogy a Hamvas recepciójáról szóló könyvének címéből – a Határok szétfoszlanak, nemde? – eltűnjön a kérdőjel és a kérdőszócska.

A rangos kitüntetést, a Bethlen Gábor-díjat most átvevő dr. Sava Babićnak pedig a szerb és a magyar kultúra, a szerb és a magyar nép és mindannyiunk jól felfogott érdekében a további jó egészség és sok értékes mű mellett azt kívánjuk, hogy minél előbb átértékelhesse egyik első könyvének címébe foglalt állítását (Neuspeo pokušaj da se tarabe obore – Sikertelen kísérlet a válaszfalak ledöntésére). Mert épp dr. Sava Babić állhatatos munkájának is hála ezekben a hónapokban, években a kedvezőre forduló körülményeket bölcsen kihasználva együtt végre sikeres kísérleteket tehetünk arra, hogy a válaszfalakat ledöntsük, a határokat meg szétfoszlassuk. Nemde?

DUDÁS KÁROLY

BENKŐ SAMU

Ártatlan laudátor nagyjából két esetben kényszerül nehéz feladat megoldására: 1. ha a díjazott túlságosan közismert, 2. ha igencsak nagy az életműve. Első esetben a méltatás ismert tényekre szorítkozik, másodikban az idő rövidsége teszi lehetetlenné az érdemi méltatást. Benkő Samu esetében mindkét nehézség egymást fokozó hatásával kell szembenézni. Nem is próbálkozom hát a lehetetlen megkísértésével; idézek inkább Egyed Ákosnak Művelődéstörténet-írásunk útjai címmel a Korunk 1978. évi 3. számában megjelent tanulmányából. Már az magában sokatmondó, hogy a nyolc és fél oldalas tanulmányból kerek négy oldal kizárólag Benkő Samu munkásságának a bemutatásával foglalkozik, elhelyezve nemcsak az erdélyi, hanem az egész modern, Annales-inspirációjú történetírás kereteiben is.

Egyed Ákos máig érvényes elemzéséből most csak a bevezető mondatomat aláhúzó inkább, mintsem igazoló passzust idézném: “Benkő nem fordul sem a kvantitatív kifejezés formuláihoz (a művelődéstörténetben talán nem is nagyon válik be ez a módszer), sem strukturalista módszerekhez (amelyek viszont a modellalkotásnál mégis felhasználhatónak bizonyulnak). Tanulmányaiban következetesen halad a történetiség, történelmi elemzés útján, s kifejezési formáját illetően a tudományos-irodalmi műformát, az értekező prózát műveli.

Világos, szabatos, célirányos (néha azonban egy-egy mondata a keresettség, modorosság jeleit is mutatja), alkativá vált írásrendszere pontosan képes közvetíteni (hadd szúrom közbe: néha épp a »keresettség jelei«-vel, azaz az alkalomhoz keresett ritka kifejezéssel) a mondanivalót. Benkő történetírása (témaválasztás, kutatás, értelmezés, kifejezés, közzétevés) a történettudomány és az irodalom határterületein mozog. Még pontosabban: a tudományos mondanivalót igyekszik író módjára megkomponálni. Ez egyik magyarázata lehetne sikerességének is. […] Benkő valóban azon szerencsés, de kisszámú történészek egyike, akikhez a történetírói siker fehér hollója is társul szegődött. Írásainak, köteteinek »publicitása« viszonylag tág körű. Ezért lenne szerencsés? Sorsformáló értelem című kötetével kapcsolatban már leírtam: Benkő inkább azért mondható szerencsésnek, mert »nem megy el a szerencséje mellett«. Meglátja, s »tudván tudja« – hogy egyik kedvelt kifejezését ismételjem –, mit kell írni, minek van önsúlya. Választott témáit pedig a Kelemen Lajos-iskolára jellemző mívességgel kimunkálja. Így nemcsak a történettudomány szabályait tartja szem előtt, hanem az olvasóközönségre is tekintettel van. Mindezekért és mindezek által »szerencsés«, »sikeres« történetíró Benkő Samu. S azért, mert élete nehéz óráiban – voltak ilyenek is – sem hagyta abba a kutatást.”

A szerencsést és a sikerest idézőjelben használja Egyed Ákos; én, kivált a sikerest kétszer is idézőjelbe tenném: a szó utóbbi újra-kapitalista és hajrá-kapitalista évtizedünkben erősen profitorientált konnotációt nyert íze – vagy ízetlensége? – miatt. De mégsem teszem, mert Egyed Ákos régi, de ma is érvényes, sőt, ma tán inkább, mint valaha érvényes megfogalmazásában valami nagyon fontosra, valami történetíráson túli jelentésre és jelentőségre utal. Arra ugyanis, hogy a kutatót (és általában az értelmiségit) valamilyen formában többnyire mégiscsak sarkalló siker kedvéért nem föltétlenül szükséges odahagyni a szülőföldet. Lehet valaki otthon is, sőt – horribile dictu – domidoctus-ként is “sikeres”. De persze csak az, aki »nem megy el a szerencséje mellett«. De hogy aztán mi az a “szerencse”, azt csak a jóisten vagy még az se tudja.

Nem kutatom hát; befejezésül felidézem inkább első személyes találkozásunkat Benkő Samuval. Kőrösi József – aki évtizedekkel mai nagy divatja előtt törődött a “magyar–magyar kapcsolatokkal” – bízott meg 1968-ban a frissen megjelent Bolyai János vallomásai recenzeálásával. Akkor én már Bolyai-ügyekben kiérdemeltem párszor a szakma rosszallását: de tán épp ezért választott engem Kőrösi. A recenzió hamarosan meg is jelent a Valóságban, a repertóriumból látom, hogy az 1969. évi áprilisi számban. Pontosan egy évre rá – ezt meg a szép zöld tintával írt dedikációból látom – megjelent Benkő Samu az Akadémiai Könyvtárban a könyv egy példányával, “hálásan köszönve” a recenziót. Azazhogy szebben írta. Úgy írta: “hálásan köszönve szép szavait”. Persze a szép szavak többségét tőle idéztem; amint őt is Bolyai János szép szavai bűvölhették el elsősorban, hiszen azért idézte őket sorra, abbahagyhatatlanul, XIX. századi szép irodalmunk (és nem “szépirodalmunk”) nagyon nagy műveinek egyikét hámozva ki Bolyai János bajosan kiolvasható, szétszórt kézirataiból; amelyhez hasonlóra csak napjainkban csodálkozhattunk rá újra, amikor Kiss Elemér Bolyai János – korát olykor egy egész évszázaddal megelőző – számelméleti felfedezéseit és levezetéseit fedezte fel a kéziratokban.

A Bolyai János vallomásai filológusi és írói munka tökéletes harmóniává szőtt-szövődő remeklése; a szó legtisztább értelmében vett irodalom és a legkomolyabb értelmében vett tudomány. Későbbi írásainak ismeretében visszatekintve jellegzetes és félreismerhetetlen Benkő Samu-i próza; az a varázslatosan tárgyilagos és személyes stílus, amely műveit – Egyed Ákos szavával – sikerre ítélte. Akkor azonban még nem tudtam ezt, pont ezt nem tudtam, és arra sem emlékszem, hogy miről beszélgettünk. A Bolyaiakról és az Annalesről bizonyosan, hisz közös szerelmeink voltak: de az idő nagy része azzal telt, hogy kerestünk egy olcsó vendéglőt, ahol Samu megebédelhet, s mire találtunk, valahol a külső Váci utca és a Veress Pálné utca – akkoriban eléggé lerobbant – környékén, addigra a nem túlságosan langyos áprilisi esőben Samu esernyője alatt jócskán eláztunk. A nem éppen eurokonform ernyőt nem csekély küszködéssel sikerült összecsukni a pár lépcsőt rejtő ajtóban, de hogy mit ettünk, arra már nem emlékszem. Talán pacalpörköltet; de lehet, hogy ez a konstans, rendszerektől és kormányoktól független, becsületes, magyar értelmiségi menü egy másik hurbanovói magyar–magyar találkozás minapi szép emlékének a rávetülése a komáromi vár megett meghúzódó kicsi vendéglőből az évtizedekkel azelőtti találkozásra.

VEKERDI LÁSZLÓ

HERCZEGH GÉZA

Herczegh Géza egyike azoknak az alkotó szellemeknek, akik előtt új teret nyitott a rendszerváltozás. Pedig hatodik évtizedének vége felé járt már akkor, sokat tett le az asztalra, és elismerésben sem volt fukar hozzá a sors. 1985-ben az Akadémia levelező tagja lesz, 1990-ben rendes tag, s ugyanebben az évben díszdoktorrá választja a marburgi egyetem.

Mégis, a nyolcvanas évek végén új szólam tűnik fel a nemzetközi jog tudósának munkásságában, a közíróé és a közéleti emberé. Kivirágzik esszéírói tehetsége, melynek egyik emlékezetes darabja az 1988–90-es, rendszerváltoztató Hitelbe írt gondolatmenet a népi mozgalom polgári karakteréről. Az átalakulás idején Herczegh az elsők közt mondja ki a magyar demokratikus gondolat egységét a polgár szó ege alatt. 1995-ben, a témához visszatérve, Bibó szavaival jellemzi a népi mozgalmat: “valami emberit akartak”. Végső értékelése pedig így szól a Bibó–Illyés–Németh László-konstellációról: “Munkásságuk a magyar polgárság értékes öröksége, a magyar demokrácia aranytartaléka, amelyen belül az állam- és társadalomelméleti igazságok megfogalmazása Bibó István személyére szabott volt.”

Herczegh Géza esetében nem túlzás az elkoptatott mondat, hogy ő negyven évig ezért a történelmi pillanatért élt. A közössége sorsával zsigereiben azonosult tudós szívósan és türelemmel várt a pillanatra, amikor majd kimondhatja három nemzedék elhallgatott gondolatait. A magyar értelmiségnek a békés forradalmat végbevivő elitje a magáénak tudta őt, s így természetes, hogy ő lesz az első Alkotmánybíróság alelnöke, s ő az, akit a magyar kormány 1993-ban Magyarország bírónak jelöl az ENSZ Nemzetközi Bíróságába, Hágában. Meg is választják, nem kisebb személyiség ellenében, mint az európai tekintélyű lengyel külügyminiszter, Skubiszewski. Ma is ezt a tisztet tölti be, az első magyarként ennek a fontos testületnek a történetében.

Ilyenkor természetesen a személyiség forrásvidékeit keressük. Keressük a választ arra, hogy a nyilvánvalóan kiváló genetikai örökségen túl mi adott Herczegh Gézának erőt és tartást ahhoz, hogy kényszerpályákra szorulva oly kiválót alkothasson a nehéz évtizedekben, hogy egyetlenegyszer se legyen hűtlen önmagához és hagyományához. Bizonyára éppen ez utóbbi, az ő személyes hagyománya a válasz, a titok nyitja.

Ebbe a hagyományba beletartozik a korán elhunyt járásbíró édesapa, aki a jog és a történelem kettős csillagzatát egész életére kijelölte barátunk, teljes nevén Herczegh Géza Gábor fölé. Beletartozik nevelőapja, megözvegyült édesanyjának második férje, Tóth László egyetemi tanár, történész, a Szentszék és Magyarország kapcsolatainak jeles kutatója, akit Nagy Ferenc miniszterelnök küld különleges megbízottként a Vatikánba, a diplomáciai kapcsolatok helyreállítására. Aztán beletartozik Tóth László fia, Herczegh Géza diákmentora, a diplomata Tóth Miklós László, akit 1951-ben, harmincévesen kémként végeztet ki az ÁVH. Aztán Bibó István, akinek speciálkollégiumát hallgatja a szegedi egyetemen, az utolsó olyan tanévben, 1947–48-ban, amikor ez a nagy szellem katedrára juthatott Magyarországon. S végül a kiváló jogtudós, a szegedi professzor, Buza László.

Bíró, jogtudós, történész, diplomata jelöli ki tehát a személyiség szellemi irányait. És tegyük hozzá: beteljesületlen pályájú emberek. A rövid életű apa. A könyvtárossá lefokozott, elnémított nevelőapa. A ragyogó tehetségű, kivégzett mostohatestvér. A börtönt megjáró, az életműve javát az asztalfióknak író Bibó István. Szellemi irányokat hagyományoztak ezek a férfiak, de világérzést is adtak Herczegh Gézának, meg átélt, végigélt erkölcsöt. És, felteszem, azt a titkos küldetést is, hogy meg kell maradni, ki kell tartani, a tehetséget ki kell teljesíteni, s nem akárhogy, hanem az ő igényeik szintjén. Tőlük kapja azt a titkos küldetést, hogy legyen majd ő a száj a befogott, a halálba fullasztott szájak helyett, írjon az írástól eltiltottak helyett, szóljon majd a félretett nemzedékek nevében, őrizze meg a magyar szellem legjobb értékeinek folyamatosságát.

Ezzel a családtörténettel, ezzel az életprogrammal megmaradni az egyetemen, nehéz próba, kegyetlen beavatás volt a Rákosi-éra fénykorában. Amikor 1951-ben jogi diplomát szerez, egyetlen tisztességes és aránylag veszélytelen lehetőség adódik Herczegh előtt: tudóssá lenni, nagyon megtanulni egy olyan tudományt, amely ártalmatlanul ezoterikus a proletárdiktatúra éber ideológiai rendőrei szemében, de amiből könnyű és természetes az átjárás a kedvenc, de egyelőre művelhetetlen stúdiumokba. A nemzetközi jog volt ez az ezoterikus tudomány, melynek tanulmányozására az akkor alakult Jog- és Államtudományi Intézetben nyílt lehetőség Budapesten. Nem véletlen, hogy a nemzetközi jog oly sok túlélőnek lesz menedéke és érvényesülési területe ezekben az évtizedekben: elég itt említenünk Mádl Ferenc, a fiatalabbak közül Sólyom László nevét. Olyan menedék ez, ahol megmaradtak a régi iskola egyes mesterei, s ahol sokoldalú tudást kellett elsajátítani az idegen nyelvek ismeretétől a jogtörténeten át a nemzetközi kapcsolatok szokásrendszeréig.

Herczegh Géza – otthoni indíttatásai folytán – elsősorban a kisebbségi jogban látott olyan korszerű, vitális problémákat, amelyek elevenbe vágtak, amelyekkel foglalkozni akart, de ez akkor tilos tevékenység volt, ezzel még évtizedekig kellett várnia. Így hát a gyarmati kérdések jogi vetületei felé fordult. 1963-ban végre megalakulhatott a nemzetközi kapcsolatok tanszéke a Marx Károly Közgazdasági Egyetemen, és Herczegh Gézát itt a diplomáciatörténet tanításával bízzák meg. Ekkor kezdődik az a munka, amelynek leggazdagabb kiteljesedése a nagyszerű könyv lesz: A szarajevói merénylettől a potsdami konferenciáig.

A megbízás szerint ő nem a magyar, hanem általában az európai diplomácia történetét kapja oktatási és kutatási területként. Megnyílnak előtte a könyvtárak zárt gyűjteményei, és hozzájut a XX. század politikatörténetének gyarapodó nyugati irodalmához. Egyetemi jegyzeteket ír, lektorokkal hadakozik, és felismeri, hogy még messze az idő, amikor kutatásának eredményeit könyv formájában is megjelentetheti. A munkát 1967-től Pécsett folytatja, ahol nemzetközi jogot tanít, már tanszékvezetőként. 1971-től kormányszakértőnek kérik fel – az úgynevezett genfi jogot, a háború áldozatainak védelmét kiegészítő és erősítő diplomáciai tárgyalásokon vesz részt. Majd vendégelőadóként nyugati egyetemekre utazhat. Miközben egyetemi tankönyvet készít a nemzetközi jogról, lassanként megérik a terv a magyar diplomácia teljes történetének megírására is. Herczegh Géza a 896-tól 1919-ig terjedő időszakot kéri és kapja meg. 1983-ra elkészül az egyetemi tankönyv, s mire a Kossuth Kiadó is kiadja A magyar külpolitika története című első önálló kötetét, 1987-et mutat a naptár. Ekkor már foszladozik, szakadozik a Kádár-rendszer hálója, és az ezer év magyar külkapcsolatait meg lehet úgy írni, hogy szinte már semmit sem kényszerül elhallgatni a szerző.

Ettől a nagy sikerű könyvtől egyenes út vezet a másikig, a folytatásig, amely 1999 őszén jelent meg, hadd mondjam büszkén, a Magyar Szemle kiadásában. Ezzel a könyvvel vitatkozni lehet, de szellemi igényességét s részletelemzéseinek hitelét senki sem vonja kétségbe. Ebben teljes szabadságban és érettségben bontakozik ki az a szemlélet, az az írásmód, amely Herczegh Géza rangját megteremtette mai közgondolkodásunkban.

Egyenes út, mondom – de inkább mélyáramot kellene mondanom. Hiszen itt lép be a történelem, Magyarország történetének első jó fordulata a XX. században. Az első nagy fordulat a nagy reményeket cserbenhagyó kis fordulatok, 1945 és 1956 után. A nagy fordulat, amely nélkül a mélyáram mélyáram maradt volna, ki tudja, meddig. A nyolcvanas években Herczegh Géza úgy látta, hogy a két világháború s a közötte feszülő idő magyar és európai történetét még nem lehet úgy mondani el, ahogyan ő szeretné, s ahogyan ő tudná. Tehát várni kell tovább, ismét várni, hogy megírhassa azt a könyvet, amely az ő legszemélyesebb történetét mondja el az esszéíró igényes eleganciájával és a történész tárgyilagosságával.

1990-nek kellett eljönnie ahhoz, hogy Magyarország bírát küldhessen Hágába, elsőnek Kelet-Közép-Európából. Ahhoz, hogy ez a bíró Herczegh Géza lehessen. És ahhoz, hogy Herczegh Géza úgy érezhesse, most megírható az a könyv, amely elmondja régiónk nyomorúságos történetét a harminc évig, 1914-től 1945-ig tartó nagy háborúban, melyet a konvencionális gondolkodás első és második világháborúra oszt, s közte a béke csalóka időszakára. Békére, melyben a világtörténelem legszervezettebb diktatúrái tökéletesítik ki az erőszak és ölés gépezetét polgáraik, majd szomszédaik és az egész kontinens ellen. Megformálható végre egy ilyen gondolat az események, eltitkolt összefüggések narratívájában. Meg lehet írni végre magyarul és a nagyvilág számára is azokat a tanulmányokat, amelyek e hosszú háború talán legfontosabb okát és következményét taglalják, a kisebbségi kérdések rendezetlenségét.

A szarajevói merénylettől a potsdami konferenciáig központi gondolatait Herczegh Géza az előszóban, majd az első fejezetben fogalmazza meg, melynek címe: Kelet-Közép-Európa mint történeti régió. Herczegh úgy látja, hogy történelmi sorsunk rossz feltételei egy, a középkorban indult folyamat során alakultak ki. Ennek az a lényege, hogy reménykeltő próbálkozások után kudarcot vallottak a régió önálló arculatra és érdekközösségre alapuló integrációs törekvései, és nem akadt olyan korszerű és messze tekintő nagyhatalom még a térség szomszédságában sem, amely szilárdságot és irányulást adott volna politikai alakulatainak, amely jól képviselte volna a régió különleges érdekeit. A térség ezért egyre jelentéktelenebb lesz a világpolitikában, részei ide-oda csapódnak, nagyobb játszmák mellékes kérdésévé fokozódnak le. Ezért érdeklik oly szenvedélyesen Herczegh Gézát a dunavölgyi konföderációtervek, Batthyányé, Kossuthé. Ezért tartja a Nyugat főbűnének azt, hogy nyereségvágya, tudatlansága és kisszerűsége miatt 1918 után elszalasztotta a kínálkozó lehetőséget, hogy a régióban geopolitikailag szerves, demokratikus, többnemzetségű föderációt hozzon létre. Ez a Közép-Európa-szemlélet nemcsak Herczegh munkásságában kel újra életre, de Antall Józsefében is, amikor éppen az említett középkori példákra hivatkozva, de az új, korszerű követelményeket felismerve gondolja ki a Visegrádi Hármak, majd Négyek együttműködésének gondolatát 1990 végén.

Nem nehéz itt felismerni Herczegh egyik mesterének, Bibó Istvánnak a gondolatvilágát. Amint az 1995-ös, a Magyar Szemlében megjelent Bibó-esszéből kiderül, Herczegh Géza a fő műveket nem a koalíciós időszak sokat idézett aktuálpolitikai tanulmányaiban látja, hanem A kelet-európai kisnemzetek nyomorúsága, de főként Az európai társadalomfejlődés értelme nagy ívű gondolatmeneteiben, amelyeknek továbbvitelével Bibó élete végéig, még halálos ágyán is foglalkozott. És ide sorolja Herczegh A zsidókérdés Magyarországon 1945 után című munkát is, szigorú erkölcsével és önvizsgálatával. Mert Herczegh Géza nem nemzeti apologetikát írt, s a felelőséget soha nem hajlandó egyetlen félre hárítani. Keresi és megmutatja azt is, hogy a rossz nemzetközi adottságok közt a magyar elit illúziói és rossz helyzetértékelései hogyan rontottak tovább helyzetünkön.

Része van e könyv s az előző létrejöttében Tóth Lászlónak is, a nevelőapának, aki azt mondogatta egykor neki: Magyarország történetét egyszer már kívülről nézve, azaz nemzetközi kapcsolatai felől kellene megírni. Ebből a mondatból, a professzor talán maga sem sejtette, életre szóló útmutatás és késztetés lett. Nemcsak száz meg száz oldalnyi könyv született belőle, hanem magasan jegyzett szakközlemények is idegen nyelveken, amelyek meghozták a hágai bírói székhez vezető nemzetközi elismertséget. És megszülettek az említett remek esszék is az elmúlt tíz évben múltról és jelenről – egy gazdag könyvet lehetne összeállítani belőlük.

Ki tudja, mikor, milyen ellopott órákban írta meg ennek a nyolc évnek a termését a hágai perek vaskos köteteit bújó Herczegh Géza? A tehetség, mondta valaki, energia. Herczegh Géza esetében ennek a mondásnak az igazsága elvitathatatlan. A tehetség az ő esetében, és tegyük hozzá, még más is: a nagy horizont átfogásának képessége, szenvedésen szerzett életbölcsesség, s eleven, világos, nyugodt lélegzésű, szép, magyar stílus.

Hetvenedik évén éppen csak túl, kívánjuk, hogy tehetsége, energiája ajándékozzon neki még legalább egy ilyen évtizedet, s aztán még egyet.

KODOLÁNYI GYULA

KOVÁCS ANDOR

Megtiszteltetés számomra, hogy a szülőföld nevében is méltathatom életművét, s eközben nem pusztán “az Értől jutunk az Óceánig”, hanem – ami talán nagyobb próba – vissza, haza a gyökerekig: az Óceántól az Érig is!

Ez életmű az életúton alapul, az Ér Csurgón, a csorgó tiszta forrásánál ered. Kovács Andor 1920 augusztusában Csurgón, jómódú gazdacsaládban született. A helyi református elemi iskola után a Csurgói Református Gimnázium diákja lett, majd tizenhét évesen – kényszerűségből – már átveszi gazdaságuk vezetését. A háború alatt MÁV-alkalmazott, a háború végén mégsem kerülheti el a világháborús kataklizmát: három és fél éves szovjet hadifogság gyötrelmei és tapasztalatai teszik “éberré” a “terror, bűntény és megtorlás” ideológiájával szemben. 1948 októberében kerül haza, s ismét a MÁV-nál helyezkedik el.

1956 októberében a csurgói járás Forradalmi Nemzeti Bizottsága elnökévé választották. 1957. február 19-én a letartóztatása, a biztos megtorlás és halál elől Jugoszláviába menekül, majd Svájcban él.

A rendkívül sokrétű és színes életút szinte felsorolhatatlan eseményben, szervezetben tárul elénk. Rendkívül aktív szerepet vállalt a Bázeli Magyar Egyesület, illetve a svájci Magyar Egyesületek Szövetségében. Meghatározó személyiségévé lett az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem életében: alapító, elnökségi tag, alelnök, majd elnök, később mint titkár és könyvterjesztő vállal szerepet, szolgálatot az egyik legszínesebb és legértékesebb nyugat-európai szervezetben. Mindezek mellett a Magyar Ökumenikus Mozgalomban, a magyar nyelvű könyvkiadásban, a Szabad Európa Rádióban, illetve a Svájci Keresztény Szakszervezetben, a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Körben (SMIKK), a Becsületadó Alapítványban, a Magyarok Világszövetsége elnökségében vállalt missziós küldetést, feladatot az összmagyarság ügyében, a magyar diaszpóra érdekében, elesettekért, “megalázottakért és megszomorítottakért”.

Erről tanúskodnak művei, könyvei: Forradalom Somogyban – Az 1956-os forradalom és előzményei a csurgói járásban (1988); Homokpad (1996); A világ magyarsága. I. kötet (1999); A világ magyarsága. II. kötet (2000); Évezredes ágsorsok Dél-Somogyban. I. kötet (2000).

Kovács Andor józanságával, mértéktartásával, de elkötelezett lelkesültségével támasza volt elnyomásban, próbatételekben és szükségben a kárpát-medencei magyarságnak és földijeinek, szülőföldjének. Nála az ügyek, a gondok, a megoldhatatlanul tornyosuló problémák mindig nyitott fülekre és nyitott szívre találtak, aki azt a képességet, azt a karizmát kapta Istentől, hogy tudott odahallgatni. Tudott odafigyelni! Tudott a szó legnemesebb és legszorosabb értelmében egy-ügyű életet vállalni és élni. Mármost miben rejlik ezen élet “műve”? Mire alapozódik Kovács Andor nemes, egy ügyet vállaló missziója, a magyarság ügyében vállalt sáfársága?

A szétesés, a szétbomlás reménytelen világában és évtizedeiben Kovács Andor életművének első pillére a jóságba vetett rendíthetetlen reménysége. Ady Endre jajkiáltásával jellemezhető a szellemi környezet, a magyar balsors: “Minden egész eltörött, minden rész darabokban, minden láng csak részekben lobban, minden egész eltörött”. S mégis, Bandi bátyánk élete, életútja, mint egy konok “csakazértis”, összeterelő, kanalizáló ereje minden jóságnak. Hogy túl lehet haladnunk a szétesést és a démonikus erőket is. Hogy diadalmaskodhat a jó minden felett, még a rossz és a gonosz felett is. Sőt: a rossz és a gonosz felett csak a jó győzedelmeskedhet. Az egy ügy a jóságnak, a jónak az ügye! A szülőföld csorgójának és a lelki szülőföld csorgójának tiszta forrása, s a Szentírás így igazította lépéseit: “Iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz… Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat jóval! (Római levél 12, 9.21.) Nem erőszak, nem bosszú, hanem a jóság ereje arat győzelmet!

Kovács Andor életútjának második szilárd fundamentuma istenhite. Istenhite, amelyről nem szeretett sohasem beszélni, inkább csak érezhetjük – akik körülvesszük –, akik találkoztak vele, hogy ez az istenhit sugárzik. Ezt a hitet valaki mélyből fakadóan, hitelesen megéli, odaéli a környezete elé. Ez az istenhit tartotta, őrizte “a halál árnyékának völgyét járva” a hadifogság mélységében, a halálfélelmekben, a menekülésben, a kiszolgáltatottságban és reménytelenségben, de ez az istenhit lendítette, mozgósította, tüzesítette a kihívásokban az elesettséget, a szükséget látva, az örömökben, a segítség utáni hálakönnyekben, a kicsiny ügyek sikerében és a nagy történelmi győzelmekben. Miben áll e hit? Talán Áprily Lajos adhatja a legpontosabb megfogalmazást Menedék című versében: “S mikor völgyünkre tört az áradat / s már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen, / egyetlenegy kőszikla megmaradt, / egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten.”

A keresztyén hit kockázatos bizalmának mélysége és magassága egyszerre volt jelen életének útján, amit nagyon kedves református éneke zendít meg: “Istenre bízom magamat, magamban nem bízhatom; / Ő formált s tudja dolgomat, Lelkem ezzel bíztatom. / E világ szép formája az Ő keze munkája. / Mit félek? – mondom merészen: Istenem és Atyám lészen!” (Református énekeskönyv, 269. dicséret 1. verse)

De “a hit cselekedetek nélkül halott” (Jakab apostol). Kovács Andor istenhite mások számára “sóvá és kovásszá” lett. “Orando et laborando” küldetése együttesen adta a másokért vállalt élet erejét. A hitnek következménye, hűséges válasza a cselekvés: a másik emberért, a másokért: testvérért, magyarságért, barátért, szülőföldért vállalt szolgálatot.

A másokért élt élet. Az életem hasznossá tétele a haza javára, a közjó számára, Bod Péterrel szólva, “Mert valamiképpen a hazának ártani nem szabad, azonképpen annak nem használni, mikor lehetne, nagy vétek.”

Kovács Andor sohasem volt gazdag ember, de sokakat, sokunkat meggazdagított, gazdaggá tett. Mert a jóság mindent legyőző erejével, istenhitének tornyos sziklaszálával és hitéből fakadó hálás cselekedeteivel adta, amit kapott. Jó sáfárnak bizonyult, “márpedig a sáfároktól egyet követelnek, hogy hűségesnek bizonyuljanak.” Ő hű volt a kevésen és hűnek bizonyult a “többön” is!

Végül az életmű negyedik pillére a templom és iskola gondolatának őrzése, építése és megvalósítása. Tanúja lehettem, hogy milyen hittel és milyen biztos jövőlátással fektetett a jövőbe: könyvek és szellem által. Könyvtárak, iskolák, tudományos műhelyek jöttek létre lelkes segítsége és támogatása által. Kis iskolák – mint Beregsomban vagy nagy iskolák – Pápa és Csurgó – virágoztak ki újra. Iskolák, könyvtárak, szakképző intézmények, alapítványok: kicsiny, eldugott településeken, mégis jó talajba hullott magok voltak, melyek mára szárba szöktek, és termőre fordultak!

Nagyon boldog vagyok, hogy Kovács Andor megélhette, hogy Csurgón az ötvenöt évvel ezelőtti templomrobbantás, majd a gimnázium államosítása után: a leépülési, a szétesési folyamat után az elmúlt hét évben újraindulhatott a Csurgói Református Gimnázium, és az elmúlt szombaton felavathattuk az új csurgói templomot. Kovács Andor szívének vágya újra valósággá lett: az ő óriási anyagi és lelki segítségével a Dráva-parti protestáns bástya, a csurgói templom és iskola újra áll! Újra él! S most már az ő ajkán szól felénk a “Reményik Sándor-os” intés: “Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát!”

Ő maga így látta ezt az életutat személyes hitvallásban a 80. születésnapjára hívogató versében: “Sorsomat a Nagy Úr szabta, Fordulóin kezem fogta, / Messze sodort a hazától, A csurgói dombos tájtól, / Utak gödre hasznomra vált, Azzá lettem mire Ő szánt.”

Isten áldása legyen további életén, adjon neki erőt további magyar-missziójához, és kívánom, hogy életútja legyen élő példa a későbbi csurgói és magyar nemzedék előtt.

SZÁSZFALVI LÁSZLÓ

SZŐLLŐSY ÁRPÁD

Szőllősy Árpád sorsa és életútja sokban jellegzetesen magyar, jellegzetesen XX. századi magyar sors és életút. Szülőföldje Erdély, szülővárosa Marosvásárhely, az egykori fiatalember jogi tanulmányainak és nyilván ifjúkori eszmélődésének városa Kolozsvár. Ám 1947-től a Trianon után megmaradt Magyarországon folytatódik – vagy valójában kezdődik – a pálya. Itt számára is – mint oly sok magyar kortársa számára – sorsdöntő az 1956-os esztendő. Szigethy Attila a legközelebbi munkatársa lesz a forradalomban a Győri Forradalmi Tanács és a Dunántúli Nemzeti Tanács működése során, azok tagja és titkáraként. A forradalom leverése után menekülnie kell. Új hazát kell választania kényszerűen, s az új, a befogadó haza Svájc lesz. Merőben új történet kezdődik itt Szőllősy Árpád számára. Nem csak azért, mert annyi társához hasonlóan emigrációban kell újrakezdenie az életet: otthont, egzisztenciát teremteni. Sokkal inkább azért, mert az új élethelyzethez való alkalmazkodás, az új életpálya felépítése mellett, azzal párhuzamosan, indul a visszavétel programja is. Az új hazában az óhaza visszavétele csendes, de szívós, folyamatos munkával. Nem térben, nem földrajzi értelemben természetesen, hanem lélekben, szellemiekben. Magyarország és Erdély az emigráns, a menekült magyar számára elérhetetlen még a közeli Svájcból is. Ám a magyar szellem, az erdélyiség hűséggel és szervezőkészséggel idegenben is őrizhető, és jó társakkal, kisebb körökben továbbépíthető. Erre bizonyság Szőllősy Árpád története, valamint arra, hogy a múló idő nemcsak felőrölheti az embert, de segítheti is azt, aki nem kapkod, nem tétlenkedik és nem mond le eleve a visszavétel lehetőségéről. Szőllősy Árpád Svájcban a nemzetközi adójog szakértője lesz, karriert csinál a bankigazgatóságig. Ezzel létfeltételeket teremt magának, s egyúttal biztonságos hátteret a magyar közösségi tevékenységhez is. Előbb a Svájci Magyar Egyetemi Szövetség titkára lesz, majd néhány társával együtt alapítója az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemnek, mely a nyugati magyar emigráció egyik legeredményesebb és legszínvonalasabb egyesületévé válik, többek között az ő folyamatos szervezőmunkája és elnöki tevékenysége révén. Közben megszervezik a Szabadegyetem könyvkiadói tevékenységét, jelentős munkával és anyagi áldozatvállalással, s köré építik a Könyvbarátok Körét is, melynek vezetője lesz. Ők adják ki először Bibó István összegyűjtött munkáit több kötetben és a Bibó István emlékkönyvet is. (Ez utóbbit a Századvég Kiadóval közösen). Mindez természetesen szellemi kapcsolatépítést is jelent a magyar emigráció erre alkalmas és hajlamos tagjaival, csoportjaival egész Európában és a tengeren túl, de a hazai szellemi élet javával is.

A tudatos és következetes munka beérik úgy is, hogy valóságos szellemi haza épül Nyugaton, de úgy is, hogy mire itthon megtörténnek a rendszerváltás első komoly lépései, Szőllősy Árpád és köre már segítésre készen tud bekapcsolódni, és a visszavétel programja előtt megnyílik immár a hazai tér is. Szőllősy Árpád minden feltűnést és önérvényesítést nélkülöző segítségére, támogatására számíthatnak mindazok a kezdeményezések, amelyek nemzeti kultúrát és magyar demokráciát szolgálnak. Szőllősy Árpád ekkor mát itthon van újra, bár lakóhelye és állampolgársága még svájci. Itthon van az ügyekben: a Magyar Demokrata Fórum, a Hitel, majd később a Magyarok Világszövetsége és mindenekfölött talán a Duna Televízió ügyének szolgálatában, minden tőle telhető erkölcsi és anyagi támogatással és munkával. A rendszerváltás első éveiben méltán lesz tiszteletbeli konzul Bázelben. 1993-ban hazatelepül élete párjával, és a felsőőrsi magaslaton, illatos balatonfelvidéki bort kortyolgatva – még a csalódásokkal, a kudarcokkal is elszámolva – nyugtázhatja magának, hogy győzött: megtörtént a visszavétel.

BÍRÓ ZOLTÁN

Tamási Áron-díjas

  1. NAGY IBOLYA

Ha Tamási Áronhoz felérő varázslattal tudnám szólítani pegazusomat, mint ő tette negyven évvel ezelőtt, londoni és párizsi poroszkálásáról írott beszámolójában, akkor sem idézhetném fel hozzá hasonlatos játékos talányossággal Cs. Nagy Ibolyával való szellemi barátságom idejét. Mert vele kapcsolatban nem a titok és a múlt virágzik, hanem az állandóság emberi és szellemi tényeit vehetjük számba. Neki az Élni és írni igéje, Tamási Áron jegyében, minden időben és feladatok között egyet jelent.

Egy országos szépírói pályázat első helyezettjeként csillagjellel érkezett a debreceni egyetemre. S az akkori politikai és esztétikai hangzavarban szinte megdöbbentő természetességgel mondta ki érvként Illyés Gyula és Csoóri Sándor nevét. És rájuk hivatkozva a vitákban, Cs. Nagy Ibolya kényelmetlen, erkölccsel áthatott érveiben nem ismert engedékenységet és barátságot. Ma is bennem visszhangzik tündökletes kacaja, amint népművelésnek elnevezett szakunk tantárgyait oktató, a pártbizottságról kikopott elvtárs változatos sületlenségein mulat. Azt mondta Cs. Nagy Ibolya: készülni kell a feladatra, s nemzetközi voltunkat érintő kómás politikában nem óhajt boldog álomra szenderülni. Egyedüli volt közöttünk, aki – hogy sorsunk évszázadainak emberi-közösségi természetét megismerje – néprajzi stúdiumokkal is készült a mindennapokra. Kiutazott Erdélybe, mert miközben honunk IBUSZ-utasának melegítő- és tornacipő-vásárlásra Csehszlovákia és a Tátra mutatkozott kedvező terepnek, Cs. Nagy Ibolya Tamási édenét kutatta. Ebben Illyés Gyula gondolata is vezette: aki magyarságát akarja erősíteni, az Erdélybe megy levegőzni. De egy feladat csak úgy gyümölcsözik, ha már az oltványt gondozzuk, s a kisközösségben növeszteni kezdjük. Cs. Nagy Ibolya számára ezért is fontos a város, Debrecen és az Egyetem. Ahová még kollégistaként hívta előadóestre az addig a városból kitiltott Mensáros Lászlót. Hírlapíróként járta a kis falvakat, tanyákat, s a helybeli napilapban igényes riportok, tárcák, jegyzetek százaiban tudósított emberi, szellemi, társadalmi hogylétünkről. Írásai fölött keletkezett megannyi vihar visszhangozta: Cs. Nagy Ibolya engesztelhetetlenül az igazságot mondja. Irodalmunk jelentős műveiről, írói teljesítményekről pedig tanulmányokban adott hírt az Alföldben és a Tiszatájban, az utóbbi években pedig a Hitelben. A politika által betiltott, majd újra engedélyezett Advent a Hargitán előadásának rendkívüli voltát, már a bemutató éjszakáján, elsőként fogalmazta meg érzékeny-láttató elemzésében. Köteteinek sorát kéne most említeni, de nem hivatkozhatom. A szemérmesség is őt jellemzi: írók százainak szerkesztője, s arra nem volt gondja, hogy a maga munkáival törődjön.

A nyolcvanas évek második felében a debreceni Csokonai Kiadó újat hozott a hazai könyvvilágba. Az Erdély című tanulmánykötet közönségsiker lett; Kányádi Sándor Sörény és koponya című versgyűjteménye akkor jelent meg Debrecenben, amikor a költő szülőföldjén már nem közölhetett. A Csokonai jóvoltából, négy évtized múltán, újra Nyirő-mű juthatott el az olvasókhoz – csak jelzésként néhány tény, amely már ma korszakos jelentőséggel dicséri Cs. Nagy Ibolya főszerkesztő komoly és bátor munkáját. Két művet említve még: feladatkörét is meghaladó szívós szeretettel és hajthatatlan szerkesztői szigorral dolgozott Sütő Andrással, hogy a kisebbségi tragédia két fejezete, a diktatúra programját leleplező Heródes napjai és a csőcselék pogromját dokumentáló Szemet szóért megjelenjen. Aztán Cs. Nagy Ibolyának is meg kellett élnie: a tündöklő Jeromosok nemcsak a politikában kufárkodnak, hanem a szellem birodalmán is átgázolnak a privatizáció elnevezésű hadművelettel. Virágvasárnapra pedig nem számíthatott, ezért kellett távoznia, s ment az időközben nevétől megfosztott Kossuth Egyetem kiadójába. Ahol helyzetét újólag feladattá növelte. Gondja van arra, hogy a tankönyvek, szöveggyűjtemények árjában Görömbei András munkájával vagy tanulmánygyűjteménnyel a határon túli magyar irodalomra figyeljen, s hogy Nagy Gáspár 50. Csoóri Sándor 70. születésnapját kötettel köszöntse.

Dércsípte őszi időben méltatva őt, hadd valljak személyesen is: Cs. Nagy Ibolya ma is őrzi gyöngyvirágos fiatalságunkat. Nem érzékenyül el a perc vagy egy párt kedvéért,

mert az igazítás a világon Tamási Áron-i gondolata vezeti. Három gyermek édesanyja; Márkus Béla egyetemi tanár feleségeként változatos kötelezettségei közepette, szabad idejében fáradhatatlanul járja a Duna-medencét, s a Reformátusok Lapjában hetente beszámol hogylétünk dolgairól. Tudat a szatmárcsekei Kölcsey-ünnepről; máskor a kárpátaljai magyarság nyomorúságos helyzetét veszi számba; komor hangú képeslapot küldött a Mezőségről: ez év őszétől nem indult osztály Pusztakamaráson; és perel a bánáti Aracson templomépítésben magára maradt eklézsia megsegítéséért. Egyedül mondta el, hogy a Nemzeti Színház ügye nem süllyedhetne el kormánybiztosi és építészeti akarnokságban. Tamásival vallja: a színház a nemzetnevelés tiszteletre méltó helye, ami most történt a társulattal, az jeromosi hadművelet volt. Egyik írásában Cs. Nagy Ibolya a tavaszi árvízről tudósított, s drámai villanással láttatta, amint Tokajnál, a Tisza víztengerében a kemping fényei a pusztulásnak díszkivilágítást adtak. Emberi-erkölcsi tartásának és írói törekvésének jelképes értelmét is kifejezi a kép: ördögölő józsiási természettel mindig nevén nevezi a bajt, s elűzi a pusztulás démonát, s felmutatja azt az utolsó szalmaszál-reményt, amelyet Nagy Gáspár oly szépen írt meg karácsonyi versében.

Isten tartsa meg Cs. Nagy Ibolyát varázslatos természetében! A nyáron Párizsban találkoztunk. Csoóri Sándor kötetét mutatta be a Magyar Intézetben, szabad idejében pedig a Szent Márton-csatornát követve a Szigeten és a montmartre-i kaptatón Illyés Gyula útját járta. A HŰSÉG csillaga vezeti. A most tíz éve alapított Tamási-díj, amelyért Ágota Asszonyt holtában is éltessük, azt is hirdeti, hogy Cs. Nagy Ibolyának ez a csillag Farkaslaka fölött örökké világít…

ABLONCZY LÁSZLÓ

Márton Áron-emlékérmesek

ATZÉL ENDRE

Olyan, mint egy mai varázsló. Vagy inkább mint egy jótékony tündér. Csakhogy nem mesebeli hős, aki szellők szárnyán érkezik, és ajándékainak elszórása után ugyanúgy távozik, ahogy jött: nyomtalanul. Egyébként a hasonlat nagyon ideillő. Atzél Endre dr. tarsolya mindig tele van ajándékkal, amit a moldvai csángók közé, erdélyi szórványokba, kárpátaljai szegénységbe visz. Ruha, élelmiszer, mindaz, amire az élet peremére szorultaknak a legnagyobb szüksége van. Nem varázscsizmában jár, hanem egy sokat próbált személyautóval, amellyel úgy összenőtt, mint egy versenyző a mogyoródi nyaktörő pályával.

Egész életében ez a bátorság, önbizalom jellemezte: önmagába és másokba vetett hit, bizakodás. A történelem legnehezebb próbáit kellett kiállnia, a legnagyobb mélységekből felemelkednie. Honnan volt ereje Atzél Endrének ahhoz, hogy erdélyi otthonából kiűzve új otthont építsen magának, hogy bárói család sarjaként megvesse lábát az ellenséges társadalmi talajon, és tiszteletet vívjon ki magának mindenki előtt? Testvéreivel együtt olyan példát mutatott emberségből, kitartásból, szorgalomból, hogy ha még lennének császárok, újra bárói rangra emelnék, mint egykoron az őseit.

Ez az erőforrás: a családi otthon, neveltetése, ifjúsága. Erdélyben legendás volt az édesapja, Atzél Ede, aki fiait ugyanúgy járatta, ha kellett, mezítláb, miként a falu parasztgyermekei jártak, ugyanúgy dolgozniuk kellett, mintha másként nem lenne meg az ebédjük és vacsorájuk. Az édesapa nemcsak parancsba adta a szigorú nevelési elveket, de mindenekelőtt példát mutatott fiainak, családjának, az egész erdélyi magyarságnak. Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület előadójaként telente sorra bejárta a székely és mezőségi falvakat, és a modern gazdálkodás módszereit ismertette hallgatósága előtt. Úgy akart minél nagyobb termést kicsikarni a földből, hogy ugyanezt tehessék a kisgazdák tízezrei is. A maga sikereit nem tudta volna elképzelni az egész gazdatársadalom előrejutása nélkül. Falusi kiszállásain nem a kényelmet kereste, hanem az emberek közelségét. Az én szülőfalumban, Uzonban Kuti István bátyám, az egyik mintagazda büszkén emlegette: “Én Atzél bárótól tanultam a gazdálkodást. Ha itt volt, nálam lakott mindig.”

Atzél Endre olyan jogász, ügyvéd, aki a szegények, a kisemmizettek, rászorulók védelmére vállalkozott, élethossziglan. A nyugati tájakról érkező segélyeket viszi el a keleti tájakon élő magyar szegényeknek, Csángóföldre, Kárpátaljára. Mint egyszemélyes segélyszervezet betegeket juttat el kórházakba, életeket ment. A pápalátogatás idején mintegy ezer moldvai csángót hozott el Budapestre, hogy itt átadhassák a Szentatyának könyörgésüket az anyanyelvű miséért, gyónásért. Atzél doktor figyelme kiterjed az élet minden területére, és ott segít mindig, ahol legnagyobb a baj. A megsegítettek lelkébe vésődik egy férfi arca, aki reménységet fakasztott a reménytelenségükben.

Vállalt munkáját nemzeti szolgálatnak tekinti. Ebben is édesapját követi. Atzél Edét, aki vakmerő vállalkozásba indult, mikor már magyar földön dörögtek az orosz fegyverek. Honvéd zászlósként – Horthy Miklós kormányzó bizalmából – ő vezette azt a néhány tagú küldöttséget, amely az harcvonalon átszökve Moszkvába, elsőnek puhatolózott a magyar fegyverszünet lehetőségéről. Nyomukban indulhatott a hivatalos fegyverszüneti küldöttség, Faraghó Gábor vezérezredes vezetésével, amelyik aztán 1944. október 11-én aláírta az előzetes fegyvernyugvási szerződést.

Atzél Edét ezért a bátor tettért a nyilasok halálra keresték. De ő nem törődött a veszéllyel, hazatért Erdélybe, hogy a vezető közéleti férfiakat rávegye: lépjenek fel az önálló Erdély megvalósítása érdekében. Ezek a vezető férfiak azonban elutasították. Majd az 1944-es év végén nem a németek, hanem az oroszok (vagy talán nem is az oroszok) ejtették fogságba, Gödöllőn; itt látták utoljára… Mai magyar ballada írható meg Atzél Ede sorsáról…

Soha nem hallottam, hogy fia, Atzél Endre dr. édesapja méltán legnagyobb elismerést érdemlő tetteiről beszélt volna. És azt sem, hogy neve elé odategye az őseitől örökölt rangot: báró. Pedig manapság hányan hivalkodnak érdemelt vagy érdemtelen rangjaikkal! Emberbaráti, nemzetvédő, önkéntes tevékenységét sem emlegeti. Hányan tudják róla, hogy a máltai lovagrend tagja? Kevés olyan embert ismerek, aki ennyire lélekből végzi szolgálatát.

Wesselényi Miklós újságíró, a Magyar Nemzet belső munkatársa 1942-ben könyvet adott ki Az arisztokrácia válsága és jövője címmel. A Kolozsvárott született Wesselényi, a nagy előd leszármazottja, harmincegy évesen azt kutatta, hogy milyen szerepet tölthet be a magyar történelmi osztály a holnap történelmében. Úgy gondolom, hogy a legrokonszenvesebb választ erre a kérdésre dr. Atzél Endre adja meg, napjainkban.

BEKE GYÖRGY

BEDER TIBOR

Képzeljük el Macarköy falu, vagyis a dél-törökországi Magyarfalu lakóinak meglepetését, amikor bekopogott hozzájuk egy igazi magyar, méghozzá Erdélyországból. Halványuló legendáik elevenedtek meg arról a nemzetről, amelyhez tartoztak, s amelyiktől a török hódítók hadjáratai elszakították őket. Beder Tibor igazi mai Julianus barátként kapcsolta össze újra a szétszakadt szálakat. Sportteljesítménynek is páratlan: 2600 kilométert tett meg gyalog az akkor negyvenkét éves csíkszeredai tanár, útjában háromszázhat települést érintett, és közben szorgalmasan jegyezte élményeit. Ezekből majd másfél évtizeddel később könyv lett, a Gyalogszerrel Törökországban. Rekordokra áhítozó korunkban ez elegendő is lenne egyéni hírnevének megalapozásához. A földrajz tanárát azonban nem a kuriózumok csábították. Pályája kezdetétől – a kolozsvári egyetem diplomájával felvértezve – a magyarság múltbeli és mai történetét kívánta minél alaposabban megismerni és diákjaival, olvasóival megismertetni. Nála a történelem kutatása nem öncél, hanem nélkülözhetetlen eszköz a jelenbeli nemzetépítéshez. Ami Erdélyben egyet jelent a nyelv, az öntudat, a magyarság megmaradásával.

És a megmaradás első munkásai kisebbségben: a papok, tanárok, tanítók. Ne feledjük, hogy a keleti magyarság legnagyobb püspöke, Márton Áron – akinek a nevét a mai kitüntettek emlékérme közénk idézi – egyben a pedagógia avatott művelője volt, a nevelők nevelőjének szerepét magára vállaló Erdélyi Iskola alapítója is.

Beder Tibor nyomot hagyott maga után mindegyik székely faluban, ahol tanított: Nagyajtán, Köpecen, Illyefalván, Korondon. Természetjáróként mintegy ötszáz közleményt ad ki a kezéből, útikalauzt szerkeszt. Igazi tér számára az 1989-es romániai változások után nyílik. Kivívott tekintélye alapján Hargita megye tanári és tanítói közössége megválasztja a megye főtanfelügyelőjének. Tíz éven át számtalanszor próbálták felülről és alulról, minisztériumi emberek vagy éppen pályatársak elmozdítani. Mindeddig nem sikerült. Beder Tibor immár az egyetlen főtanfelügyelő Romániában, akit a szakma emelt tisztségébe.

Ebben a tíz évben főtanfelügyelőnek lenni a Székelyföldön, jelesen Hargita megyében nem csupán szakmai irányítást jelentett, oktatási felügyeletet, hanem kulturális honalapítást. A második világháború sem tépte meg annyira a magyar oktatás életfáját a Székelyföldön, mint a Ceauşescu-diktatúra: iskolák százaiból űzték ki a magyar nyelvet, még előbb a magyar szellemet, nemzetünk történelmét, a megtartó hagyományokat. Színszékely falvakban máshonnan odavezényelt román tanárok próbálták beleoltani a székely fiatalokba a dákoromán folytonosság tételét, a román hazafiságot. Szemérmetlen nyíltsággal orozták el a magyarság pénzéből és áldozatából épült iskolákat, művelődési intézményeket.

Beder Tibornak és jó munkatársainak ezeken a romokon kellett újraépíteniük a magyar iskolákat. Az ezeresztendős magyar oktatás hősi fejezetét írták meg tanárok, tanítók, Beder Tibor irányításával és védelme alatt.

De az erdélyi magyarság szívéből, a tömbszékelység földjéről Beder Tibor tekintete mindig messzire eljárt, gondja átfogta és átfogja egész Erdélyt. Nemcsak Magyarfaluban találta meg a hajdanán elhurcolt magyarok utódait, de megkereste azokat a magyar közösségeket is, amelyeket a mai történelem húz le a szórványok örvényébe. Harcostársaival – elsősorban Gergely István somlyói plébánossal együtt – 1992-ben létrehozta a Julianus Alapítványt. Ennek feladata az erdélyi magyar szórványok sajátos gondjainak számontartása és megoldások keresése. Beletartozik nyilván a szórványok jogi, gazdasági, kulturális védelme, beleértve a moldvai csángómagyarok felkarolása is. Számszerűleg a szórványok jelentik a romániai magyarok többségét. Ezek a kicsiny közösségek a legjobban sebezhetők, és a román nacionalizmus éppen ezért rájuk gyakorolja a legnagyobb nyomást. Ha magukra maradnak, menthetetlenül elvesznek. Beder Tibor felfogásában a Székelyföld az erdélyi szórványok anyaországa, éppen úgy, miként a trianoni csonkaország az egész nemzet életében tölti be ezt a drámaian fontos szerepet. A legjobban szervezett kisebbségi politikai erő sem képes a szórványok hatásos védelmére egymagában, a társadalom segítsége nélkül. Ezt a támogatást ajánlotta fel és nyújtotta azóta is a Julianus Alapítvány. Lármafa találkozóknak nevezett összejöveteleket szervez a székelyek és a szórványmagyarok között, gyermektalálkozókat a Kárpát-medence magyar diákjainak, évente Julianus-díjakat ad, szórványban élő magyar diákok táborozását segíti Magyarországon. Ez az alapítvány állított szobrot II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelemnek a Bethlen szomszédságában fekvő kicsiny faluban, Vicén, emlékoszlopot avatott Cegőtelkén, Beszterce tájain, ott, ahol Szent László legendás csatája zajlott a kun betörőkkel, és ahol az akkori királyfi, a keleti végek védelmének későbbi királya kiszabadította az elrabolt magyar lányt a kun harcos fogságából. Nyilvánvaló, hogy a székely hagyományok ápolása is gondja az alapítványnak: szorgalmazására állítottak szobrot 1998-ban, Csíkszeredán Gál Sándor tábornoknak, a ’48-as székely sereg főparancsnokának.

Gáncs és támadás sűrűn éri Beder Tibort, soha nem fogy ki belőlük. Mert végtelen az emberi irigység, önzés és a népárulás. Éppen mostanság szívszorongva figyeljük azt a támadássorozatot, amelyet a román nacionalista sajtó indított ellene, amiért támogatta Bögöz község lakóinak kívánságát, hogy iskolájukat Wass Albertről nevezzék el. Nemcsak újságcikkek serege szólt ellene, de neve és munkássága a román parlament szószékére került. Amerikai magyar értelmiségiek emelték fel szavukat érte. A Magyar Írószövetség közleménye hangsúlyozza: Várdy Béla egyetemi tanár megállapította, hogy a Wass Albert emléke ellen indított támadás “párhuzamosan halad a Wass Albert-ügyet támogató erdélyi magyar értelmiségiek lejáratásával. Az utóbbiak között első helyen áll Hargita megye főtanfelügyelője, Beder Tibor, aki pillanatnyilag a támadás fő célpontja.” Az Írószövetség is erélyesen tiltakozik a rágalmazás és üldözés ellen. Beder Tibor lett most a lándzsa hegye, amellyel halálos sebet akarnak ejteni az erdélyi magyar kultúrán.

Legyen számára védelmező pajzs a Márton Áron püspök nevét viselő emlékérem, a szelídség és igazság legyőzhetetlenségének jelképe.

BEKE GYÖRGY

CSEH TIBOR

Cseh Tibor a magyar cserkészmozgalom és a Magyar Baráti Közösség egyik legkiemelkedőbb alakja; a szervezés, a tanítás és a lelkesítés megtestesítője. Elkötelezett ember, akit a sors, az isteni akarat és Nagyanyja utolsó kívánsága a magyarság szolgálatába irányított. Sokoldalú, művelt, tág látókörű és fegyelmezett magyar, aki tudását, lelkesedését, élettapasztalatát közösségével, munkatársaival, családjával önzetlenül mindig megosztotta, egy jobb, szebb és értelmesebb jövő reményében. Munkabírását és közösségének szolgálatát még az 1999 nyarán elszenvedett agyvérzése sem törte meg. Bár ez a csapás lebénította jobb oldalát, s azóta tolószékben ülve, bal kézzel pötyögteti a komputer billentyűit, de az általa szerkesztett folyóiratok (Transsylvania, ITT-OTT, Magyar Cserkész) ugyanolyan rendszerességgel jelennek meg mint eddig.

Cseh Tibor Alsócsernátonban, Háromszék megyében született 1925. február 27-én. Székelyföld ekkor már Romániához tartozott a trianoni döntés következtében, de Nagyanyja utolsó kívánsága az volt, hogy Tibort Magyarországon neveltessék. Így került a hatéves kisfiú 1931-ben Budapestre iskolába. Nagybátyja örökbe fogadta őt: magyar állampolgárságot és útlevelet kapott, hogy néha hazalátogathasson a szülői házhoz. Iskoláit Budapesten végezte: a Szent István Gimnáziumban érettségizett, majd 1942-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait. Ezt rövid időre megszakította az 1944-es behívó a magyar légierőhöz, mint annak tudományos munkatársa. A Dunántúlon orosz fogságba került, de Bulgáriában sikerült megszöknie egy Szibéria felé haladó vonatról. Még egyszer elfogták és még egyszer megmenekült, aztán a bulgárok deportálták Romániába. Ott rövid időre visszatért szülőfalujába, Alsócsernátonba, de itt már nem találta családját, mert közben elmenekültek Németországba. Tibor visszatért Budapestre, hogy befejezze egyetemi tanulmányait. A Műegyetemen vegyészmérnöki diplomát szerzett. 1948 végén, mikor megtudta, hogy kommunistaellenes barátait bebörtönözték, átszökött az osztrák–magyar határon. Rövid ideig az osztrákok is őrizetbe vették. Szabadulása után bekapcsolódott a Külföldi Magyar Cserkészmozgalomba, amely ekkortájt kezdett kibontakozni az ausztriai és németországi menekülttáborokban.

Ausztriából 1949-ben vándorolt ki Brazíliába, ahol folytatta a cserkészmunkát. 1949. augusztus 20-án, Rio de Janeiróban negyedmagával megalapították az első magyar cserkészcsapatot Brazíliában. Itt megismerte és 1950-ben feleségül vette Gábor Annát, akivel Săo Paulóban letelepedtek és családot alapítottak. Ott születtek lányaik: Gyöngyvér Enikő (1956) és Tünde Zsuzsanna (1959). A Săo Pauló-i csapatnál is vezető szerepet vállalt a magyar cserkészmunkában. Az ő nevéhez fűződik a regös munka kezdeményezése, mely Săo Paulóban már 1950-ben beindult. Számtalan regöstábort szervezett, ahol a népművészet különböző ágaival aktívan foglalkoztak a résztvevők, a fafaragástól kezdve a népi táncon át a népballadák színjátékszerű bemutatásáig. A regös program ma már szerves része a Cserkészszövetségnek az idősebb korosztály számára szerte a világon. Ezért a munkájáért a Külföldi Magyar Cserkészszövetség 1995-ben az Árpád vezér-díjjal tüntette ki. Több évtizedes munkájának elismeréséül pedig a 2000. Jubileumi Nagytábor alkalmával a Cserkészszövetség legmagasabb kitüntetését, a Teleki Emlékérmet érdemelte ki, és egyúttal megkapta a Szent István Emlékérmet is. (Megtisztelő, hogy az óhazában elsőként a magyar diaszpórára mindig is figyelő Bethlen Alapítvány tünteti ki őt.)

A cserkésznevelő munka mellett Cseh Tibor tíz éven át dékánja, később rektorhelyettese volt a Săo Pauló-i Könyves Kálmán Szabadegyetemnek. Ennek keretén belül több előadást tartott dédelgetett irodalmi témáiról, melyek nagyon népszerűek voltak. Cseh Tibor a brazíliai magyar kulturális élet motorja volt. Hosszú éveken át szervezett különböző programokat, regös hétvégeket, felolvasóesteket, előadásokat, kiállításokat. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a mai dél-amerikai magyarság nagyrészt neki köszönheti magyar értékeinek fennmaradását.

A magyar munkából nem lehetett megélni, bár ez adta Cseh Tibor számára az élet értelmét. A mindennapi megélhetést mint vegyészmérnök kereste meg egy brazíliai plasztikgyárban, amely az óriás Cyanamid amerikai vállalatnak volt a tulajdona. Munkája révén 1963-ban áthelyezték Wayne, New Jersey-be (USA), a Cyanamid ottani központjába. Innen több külföldi kiküldetésre, vállalatszervezésre kapott megbízást. 1964-ben hat hónapra Guadalajarába, Mexikóba utazott, 1965-ben Buenos Airesbe, Argentínába, 1967-ben pedig vissza Brazíliába, Rio de Janeiro varosába. Tibor nyelvtudása, szakértelme és brazíliai ismeretei révén meghatározó és hiánypótló szerepet töltött be vállalatának dél-amerikai fejlesztéseiben, ahonnan 1968-ban tért vissza az USA-ba.

A tevőleges szellemi magyar munka az USA-ban is központi helyet foglalt el életében, az írás, a nevelés, egyre jobban lekötötték. Ezt a munkát a hetvenes évek elejétől kezdve az ITT-OTT folyóirat baráti közösségében is egyik fő feladatának tekintette. A Magyar Baráti Közösségnek a kezdet kezdetétől aktív tagja és szervezője volt: nagyrészt az ő munkája hozta létre az MBK első nyilvános találkozóját 1972 szeptemberében Herefordban, Pennsylvániában. Ettől kezdve majdnem minden közösségi találkozó aktív résztvevője és tanácstagja. 1972 után írásai majdnem minden ITT-OTT számnak a nívóját emelik és tartalmát gazdagítják. De az MBK intézményépítő szerepében is a legmerészebb tervek kezdeményezője. A cserkészetet is, az MBK-t is igyekszik összekapcsolni más magyar szervezetek munkájával; szabadegyetemen ad elő, vendégeket fogad Magyarországról, Erdélyből a Felvidékről. A fiatalságnak új lehetőségeket teremt a magyarrá fejlődésben, a megmaradásban. Folytatja a regös hétvégek hagyományát, s ebből bontakozik ki az USA keleti part egyik legjelentősebb magyar folklór eseménye, a januárban rendezett Kodály Hétvége.

Bár nem minden elképzelését koronázza siker, elegendő támogatás hiányában, ezek megvalósítását talán épp azok a fiatalok fogjak biztosítani, akiknek fontos szellemi útmutatást nyújtott. Merjük hinni, hogy lesznek bátor követői példaadó munkájának, mivel Cseh Tibort választotta az MBK fiatalabb nemzedéke az 1997-es év kitüntetettjének, az akkor megtartott Reménység Bál alkalmából. Ekkor főleg négy teljesítményéért méltatták. Elsősorban: megmentette a Transsylvania című folyóiratot a megszűnéstől, és biztosította ennek minőségi szerkesztéssel való folytatását, hogy ezáltal az erdélyi és a Magyarország szomszédságában sínylődő magyar kisebbségeknek legyen szócsöve a nyugati világban. Másodsorban: tevékenysége a cserkészeten belül és kívül, komoly szerepet játszik a magyar kultúra és irodalom ismertetésében, cserkész tankönyvekben, vezetőképző cikkekben és népszerű ismeretterjesztő munkákban. Harmadsorban: hogy írásaival és szerkesztői munkájával mindig buzdította a csüggedőket, és minőségi munkával gazdagította életüket. Gondos szerkesztési munkája nyomán a magyar nyelvhelyességben és a gondolatok tisztaságában is példamutató. Negyedszer: amikor az még nagyon hálátlan munka volt, ő segítette beindítani a kapcsolattartást a magyar művészet és irodalom nagyjainak körutaztatásával a nyugati végeken. A Püski házaspárral karöltve, már 1971–72-ben megszervezte Jancsó Adrienne, Béres Ferenc, Kecskés András és mások amerikai körútját, amely komoly lehetőséget nyitott a magyar–magyar kapcsolatok ápolására, határokat átszárnyalva, az ideológiai és hatalmi buktatókat megkerülve.

Végezetül még adjuk hozzá a fentiekhez ötödik merész kezdeményezését, amelyet Bodnár Gáborral, a KMCSSZ egykori ügyvezető elnökével terveztek, hogy a nyugati magyarság fiataljait Magyarországra kellene küldeni nyelvi megerősítésre, kulturális vérfrissítésre. Ez a régi elgondolás valósult meg, amikor Cseh Tibor szellemi irányításával 2000 szeptemberében létrejött a Collegium Hungaricum Juventutis Occidentalis programja, és húsz nyugati magyar diák kezdte meg tanulmányait Magyarországon.

Cseh Tibor Midland Park-i otthonát állandó pezsgés jellemzi. A nyugati magyar élet egyik szellemi központjává vált. Kapcsolatot tart a világ más pontjain élő magyarság képviselőivel – szervez, tanít, lelkesít.

Isten áldását kérjük rá, hogy még sokáig adjon neki erőt és egészséget, hogy ez a kemény székely folytassa népe szolgálatát, legyen velünk élő példakép.

LUDÁNYI ANDRÁS

UTASI JENŐ

“Az igaz ember hűségből él” – a délvidéki Tóthfalu plébánosát, Utasi Jenőt ismerve nem érezzük túlzónak Hamvas Béla mondatát. Mert az igaz ember hűsége és hite egyben magatartás is. Hétköznapi cselekvések sora egy olyan világban, amelyben magyarnak és katolikus papnak lenni többszörös hátrányt jelentett az elmúlt évtizedekben. Nemegyszer valódi életveszélyt… S nemcsak az “igazi” háborúban. Tavaly télen álarcos fegyveresek törtek rá pénzt követelve. Nemcsak őt, a papot bántalmazták, hanem törékeny édesanyját és egy munkatársát is. Utasi Jenőt azonban sem szerb szitokszavakkal, sem veréssel, sem késsel nem tudták rábírni, hogy a közösség pénzét átadja. Vérző arccal, sebesülten is volt ereje ahhoz, hogy a támadás után kórházba vigye hozzátartozóit, s hajnalra viszsza is térjen a plébániára – ne maradjon gazda nélkül a templom. Természetesen – mint annyiszor már! – ő vigasztalt bennünket: távolról aggódó barátait.

Utasi Jenő pappá szentelése után két évig szolgált káplánként Óbecsén, 1977 őszén lett Tóthfalu plébánosa. Huszonhárom esztendeje lelkipásztora és védelmezője tehát a rábízottaknak, s nagy öröm számomra, hogy személyes tapasztalataim és élményeim alapján tanúsíthatom: Utasi Jenő a szó legnemesebb értelmében atyáskodik övéi felett.

Csak híveitől, barátaitól, “gyermekeitől” tudom – ragaszkodásuk és szeretetük sokféle jelét látva –, hogy szelíd csöndessége mögött milyen nagy energiák feszülnek. Utasi atya templomot újít fel és nyomdát működtet, könyvtárat, konyhát és lelkigyakorlatos házat épít. Hivatalos segítség nélkül – sőt, inkább annak ellenére – létrehozza a Logos Grafikai Műhelyt: megélhetéshez juttatva a környékbelieket és kiadóhoz a vajdasági, s az onnan elszármazott írókat. A Forrás Médiaközpont megteremtésével a régióban katolikus lapok, vallási műsort sugárzó helyi rádióadók, s ami talán még fontosabb: közösségek születnek! Jenő atya hittant oktat, és a legkülönfélébb továbbképzéseket szervezi. Krisztus igéjét hirdeti kedves templomában: misézik, esket és temet – sajnos, ez utóbbit drámaian többször, mint amennyit keresztelhet! –, s eközben az egyházközség körül gazdaságot működtet. Pályázatokat körmöl, mecénásokat kutat és pénzt “szerez”, üzleteket köt és terveket kovácsol, hajnaltól éjszakáig ül a volán mögött, árut és embert fuvaroz, mesteremberekkel tárgyal, és nyaranta ingyenes táborokat szervez a délvidéki gyerekeknek. Csak aki ismeri az ott élők szűkölködő hétköznapjait, értékeli igazán, mit is jelent az, hogy Utasi atya gyerekei csónakázni, vízibiciklizni tanulnak, lovagolhatnak, s a plébánosnak arra is van gondja, hogy az általa odahozatott sárkányrepülővel minden gyerek legalább egyet fordulhasson a levegőben. Az “Útitárs” nyári táboraiban a legszegényebb gyermeknek is jut fagylalt, gyümölcs – és szerető figyelem!

S ha otthonról hazajönnek – például az anyaországi “Hírvivő” médiatalálkozókra – csakis ő fizetheti a határátlépőt, az üzemanyagot, és a plébánia kis furgonjában elegendő elemózsia is lapul, s némi szíverősítő birsalmapálinka! Ha levelet írok neki, vagy telefonon beszélünk, sohasem mulasztom el “figyelmeztetni” őt: vigyázzon kertje birsalmafáira, legyen mindig elegendő vendégváró kupica!

Mi lenne velünk papjaink nélkül… – jut eszembe mindig, ha rá gondolok. Rá, aki mindig épít. Legújabban ökumenikus kollégiumot a Délvidék tehetséges gyermekeinek. A következő tanévre bizonyosan elkészül az épület, az ifjú magyart szülőföldjén marasztaló, jövőt ígérő iskolával.

Ezüstmiséjén sokan szerettük volna vele énekelni a Te Deumot. Hiába, mert nem juthattunk át a határon: szeptember 24-én, vasárnap zajlott ugyanis náluk az oly nagyon várt elnökválasztás. Soha elfogadhatóbb okot az utazási korlátozásra…!

Utasi Jenő munkálkodását idén, szülőföldjén Aracs-díjjal ismerték el. “A művelt faluért” végzett tevékenysége méltatásakor bizonyosan hangsúlyozták: a kicsiny Tóthfalu egyszerű plébánosa ÉRDEMES ember. Megtiszteltetés számomra, hogy most én is elmondhatom: Utasi atya ÉRDEMES a Márton Áron-emlékéremre – mint a megújuló katolikus egyház, az erősödő lelkiségi mozgalmak kiemelkedő személyisége. Annak a szent életű erdélyi püspöknek szavaival ajánlom őt figyelmükbe, aki életével hitelesítette üzenetét. Márton Áron szavai napjainkban talán érvényesebbek, mint valaha: “a világnak szüksége van arra, hogy ne csak prédikációkat halljon, hanem emberek életén megvalósítva lássa annak a láthatatlan világnak a valóságát, erejét és szépségét, melyet a vallás hirdet”.

Köszönjük, Utasi atya!

JUHÁSZ JUDIT

*

A díjakat 2000. november 3-án Budapesten, a Magyarok Házában adták át.