Életéből

Marosillyén született 1580-ban. Apja Bethlen Farkas, Báthori Zsigmond híve, anyja Lázár Fruzsina. Szárhegyen nevelkedik nagybátyjánál Lázár Andrásnál. Báthori Gábor fejedelemsége idején Hunyad megye főispánja, tanácsos, az udvari hadak kapitánya. 1613-ban a kolozsvári országgyűlés fejedelemmé választotta. Első felesége Károlyi Zsuzsanna, akinek 1622-ben történt halála után a brandenburgi választófejedelem leányát Brandenburgi Katalint választja hitveséül 1626-ban. 1629-ben hunyt el Gyulafehérvárott. Felesége, akit a gyulafehérvári országgyűlés utódlási joggal ruházott fel, férje halála után csak néhány hétig ült a fejedelmi székben.

A gyermek Bethlent ezután Bocskai István és Lázár András ajánlására Báthori Zsigmond fogadta be a fejedelmi apródok sorába, ahol teljesen hétköznapi, néha alantasnak tűnő feladatokat végeztek, mint például levelek, üzenetek közvetítése. De az erdélyi állam központjában sokat láttak-hallottak, tapasztaltak. Itt vette Bethlen Gábor az első leckéit államkormányzásból, diplomáciai bölcsesség, az emberekkel való bánásmódból. Megismerte a hadimesterség elemeit, a kardforgatást csakúgy, mint a lőfegyverek kezelését, betekinthetett a diplomácia kulisszái mögé, idegen követek és hazai tudósok szavait figyelhette, zenészek és táncmesterek tudományait leshette. Egyszóval ezek voltak a tanulóévek voltak.

Ifjúkori hűséges szolgálata játszhatott szerepet abban, hogy 1599-ben visszakapta atyai örökségét, majd 1602-ben Székely Mózes oldalán harcolt, akihez szoros katonabarátság fűzte, Basta német zsoldosai ellen ahol a túlerőn nem tudtak felülkerekedni és a Maroson át elmenekült. Ekkora már önálló politikai és csapatvezéri feladatok jutottak Bethlennek.

1605-ben részt vett a szerencsi országgyűlésén, amikor Bocskai Istvánt Erdély fejedelemmé választották. Ugyanebben az évben magánéletében is nagy fordulat állt be, ugyanis augusztusban Kolozsváron, házasságot kötött Károlyi Zsuzsannával egy előkelő és vagyonos szatmári birtokos lányával, kinek személyében bizalmas lelki társra és barátra lelt. A házassággal jelentős vagyonra tett szert, ezen felül felesége családjának kiterjedt és befolyásos rokoni-baráti kapcsolatai voltak a királyi Magyarországon. Két gyermekük –István és Katalin- született, de mindketten korán meghaltak.

Az országgyűlés 1613. október 23-i ülésén a rendek a fejedelem választás kérdésére tértek. A választás igen sürgető volt, mert csak így lehetett az országot a benn tartózkodó török hadaktól megszabadítani. Két jelölt között Bethlen Gábor felé dőlt a mérleg, mivel korai ifjúsága óta a haza javára fordította érdemeit. „Egy szívvel s egy akarattal ” fejedelemmé választották azt a férfiút, akit a körülmények szerint meg kellett választaniuk.

Másnap a beiktatásán Bethlen kortársainak szavaiból és ecsetvonásaiból egyértelműen kirajzolódik előttünk a „nagy fejedelem”. „Ölös termetű, de bámulatosan arányos testalkatú férfiú volt melle és háta széles dereka karcsú.” Széles merészen domborodó és sima homloka alól komoly, szinte szigorú „oroszlán tekintetű ” szemei ragyogtak. Hosszúkás sápadt arcát magyaros, hosszú, fekete szakáll kerekített. Fejét dús, sötét, nyírott haja borította. Dús fekete bajuszát kissé pödörten viselte.

Feljegyezték róla, hogy rendkívüli módon ülte meg a lovat és igen jeles táncos volt.

„Bethlen Gáborban hatalmas alkotó energiák feszültek.” – jellemezte egyik értékelője. A terv és megvalósítási szándék és tett, a teremtő fantázia keveredett a nagy élettapasztalattal, kitartással és politikai és katonai ravaszsággal. Nem mindennapi ambíciójáról sokat elárul, hogy példaképei Nagy Sándor és Mátyás király voltak.

Intelligens, széles, de hiányokkal csorbított műveltségű, aki hiányait halálig tartó tudásszomjjal, tanulással pótolta. Anyanyelvén kívül beszélt latinul, törökül és németül is tanult. Szervezőerő és alkalmazkodóképesség éppúgy jellemzik, mint a bámulatos lélekjelenléte. Rendkívül fogékony a realitások iránt. Józanul bölcs és számítóan okos, aki mérsékelt és önmérséklő. Óriási munkabírással  és bőséges tapasztalattal, kiváló emberismerettel megáldott vezető, akinek erős akarata győz az akadályokon többnyire ésszel és csak végszükségben erőszakkal.

Miután első felesége a sokak által kedvelt, kedves és egyszerű Károlyi Zsuzsanna 1622-ben meghalt, Bethlen Gábor már egy „diplomáciai” házasság gondolatával foglalkozott. Először II. Ferdinánd 13(!) éves lányát Cecília Renátát kérte feleségül. Még a katolikus hitre is áttért volna, ám mivel Bécsben valami fortélyt sejtettek a dolog mögött ezért 1626-ban kikosarazták. Emiatt „ugyanazzal a lendülettel” utazott Berlinbe, ahol viszont megkapta amit szerette volna, a választófejedelem húgát, Brandenburgi Katalint. Bethlen egyetlen előnye a házassággal az volt, hogy legyen, az osztrákokon kívül, más Európai családi kapcsolata. Házassága azonban semmilyen szempontból nem vált be. Elsősorban korkülönbség volt túl, másodsorban a beszéd is nehézkes volt, mivel a feleség csak németül tudott, de Gábor fejedelem éppen ezt a nyelvet nem szeretette. Az asszony viszont nem tudott latinul.

1629-ben már sokat betegeskedett, fulladt és vesebaja is volt. Halála Gyulafehérváron érte . Kemény János feljegyzése: 1629. november 15-én egy csütörtöki napon, délelőtt 10 óra tájában csendesen és gyorsan „meghala ez nagy fejedelem, kihez hasonló magyar Mátyás királytól fogva és István királyon kívül nem hallatott, nem is remélhetni” Végső órájában „kére téntát, papirost, pennát, melyeket eleiben adván íra két rendet szépen: „Ha Isten velünk kicsoda ellenünk? senki nincsen bizonyára, bizonyára nincsen”

A jó gazda és az Erdélyi Fejedelemség gazdálkodása

Uralkodása első éveiben szinte egyedül irányította Erdély gazdaságát, fáradhatatlanul utasított. Tudatosan kereste és találta meg azokat a módszereket, amelyek révén hamarosan megtöltötte a fejedelmi tárházat. Bethlen igen hamar, a jó gazda ösztönével ismerte fel: a virágzó kereskedelem lendíti föl egy ország gazdaságát, és sok pénzt hozhat a kincstárba is. Bethlen kincstárának legnagyobb jövedelme az állam kereskedelmi monopóliumából származott. Az uralkodó első és legfontosabb teendője természetesen a gazdaság felvirágoztatása és a kincstár feltöltése volt, amit többek között a merkantilista szemlélet átvételével és a Nyugat-Európában üldözött protestánsok – elsősorban anabaptisták, vagy más néven habánok – betelepítésével alapozott meg. Bethlen a szász tiltakozás dacára komoly hangsúlyt fektetett a magyar kézműipar fejlesztésére, külföldi szakembereket hívott az erdélyi bányakincsek kiaknázására, és fellendítette a kereskedelmet is. Bethlen szívesen látta az idegeneket: a német földről érkező bányászokat és pénzveréshez értő szakembereket, vagy a morvaországi anabaptista habánokat, akik míves kerámiatárgyaikkal színesítették az erdélyi vásárokat. Egy alkalommal, 1623-ban arra utasította portai követét, Tholdalagi Mihályt, hogy ha Konstantinápolyból zsidó kereskedők akarnának Erdélybe jönni, adjon számukra biztonságukat szavatoló menlevelet, és nyugtassa meg őket, hogyha nekik is megfelelnek az erdélyi körülmények és itt akarnának maradni, a fejedelem maga fog gondoskodni jólétükről, és bízhatnak abban is, hogy lesz, aki megveszi drága áruikat is. A fejedelem e korai merkantil politika mellett saját kezelésében tartotta az uralkodói felségjogon is őt illető regále-jövedelmeket köztük a komoly bevételt hozó bányaművelést, a nemesfém-előállítást, a pénzverést. Erdély elhanyagolt bányászatát németországi bányászok betelepítésével próbálta fellendíteni. A pénzverőkamarát a Nagyszebennel kialakult konfliktus miatt még 1614-ben Kolozsvárra helyezte, Gyulafehérváron pedig új pénzverőt állíttatott föl. Bethlen híresen pompakedvelő uralkodó volt, rengeteg luxuscikket vásároltatott magának, és talán még többet második feleségének, Brandenburgi Katalinnak, Velence és Konstantinápoly, Pozsony és Bécs piacain. Udvartartása különösen fényűzővé vált ezekben az esztendőkben.

Hadjáratai

Országa belső helyzetének rendezése után Bethlen Gábor elérkezettnek látta az időt, hogy megkísérelje szeretett hazájának, Magyarországnak az újraegyesítését. Noha Bethlen török segítséggel került trónra, azonban szemei előtt mindig a legfőbb cél, bármi áron (akár a törökök ellenében) való megvalósítása lebegett: a magyar nemzet pusztulásának megállítása, a háromfelé szakított ország újraegyesítése és az országot gúzsba kötő, kettős (Oszmán és Habsburg) fenyegetettség megszüntetése. Bethlen különben is kedvelte a problémák katonai úton történő megoldását (egyesek szerint már a Bocskai-szabadságharcot is ő robbantotta ki, közvetve, 1604-ben), a cselekvésre pedig kiváló alkalom nyílott, amikor 1618-ban kitört az első igazi összeurópai háború, az úgynevezett harmincéves háború.

Amikor a csehek júliusban Bethlen segítségét kérték az erőszakos ellenreformációt és központosítást folytató Habsburg-dinasztia ellen, Bethlen rövid fontolgatás után készséggel biztosította őket támogatásáról. Bethlen a magyarság érdekeinek, a vallásszabadságnak, az 1606-os bécsi béke eredményeinek megőrzése és a cseh törekvések támogatásának céljából hirdette meg hadjáratát, melyet 1619 augusztusában indított meg, és ami során számított a felső-magyarországi főurak támogatására is. Hadjáratának első fő eredményét valóban az egyik legnagyobb kelet-magyarországi főúr, Bethlen híve, Rákóczi György érte el: elfoglalta Kassát; ahol így a bevonuló fejedelemnek immár mint „elöljárójuknak és fő gondviselőjüknek” hódoltak az ott összegyűlt magyarországi rendek. Bethlen Gábor bő húszezer főnyi hada innen két hadoszlopban nyomult tovább nyugat felé, a Felvidéken keresztül. Az északi hadoszlopot maga Bethlen vezette, Lőcse és a többi szepességi városon át, Rózsahegy és Turócszentmárton irányába, onnan délnyugat, tehát Bajmóc, majd Nagyszombat irányába fordulva. A déli hadoszlop pedig Bethlen hadvezéreinek vezetése alatt, a Felvidék déli részén haladt. A Királyi Magyarország jóformán harc nélkül került Bethlen csapatainak kezére, a lakosság, a várak és városok szinte mind felszabadítójukként üdvözölték a fejedelem hadait. Októberben sikerült elfoglalni a korabeli magyar koronázóvárost, Pozsonyt is, és ezzel együtt a Szent Korona is Bethlen kezébe került.

A magyar területek felszabadítása után azonban a helyzet megfordult. A csehek katonai helyzete – a Bethlen által nyújtott jelentős katonai támogatás ellenére – egyre rosszabbra fordult, és a fejedelemnek ígért pénzsegélyt sem tudták megfizetni. Közben Dampierre és Buquoy császári tábornokok is felsorakoztatták seregeik Bécs védelmére. Ráadásul, a felvidéki vármegyék, Bethlen Gábor többszöri kérése és felszólítása, valamint saját korábbi ígéreteik dacára sem voltak képesek semmiféle katonai segítséget nyújtani; így a fejedelem már csak igen kis létszámú erdélyi seregére számíthatott. A magyar-cseh szövetség Bécs ostromára készülődött; Európa szeme egyszeriben kíváncsian fordult Bethlen serege felé, mivel úgy gondolták, hogy elég csupán két hétig táborozniuk a város körül és kiéheztetni Bécset, ami akár a véres európai háborúnak is véget vethetett volna. Mikor azonban elkészült a felvonuláshoz szükséges Duna-híd, akkor november 21-én Homonnai György lengyel zsoldosaival, északkeletről betört Zemplén vármegyébe és megverte Rákóczi György csapatait. A hátország és az utánpótlási vonalak ilyen módon történő veszélybe kerülése Bethlent Bécs ostromának feladására késztette. A további támadásokat a magyar területek ellen ugyan sikerült kivédeni és visszaverni, azonban az egyedülálló lehetőséget Bécs elfoglalására elszalasztották. A döntő győzelem elmaradása ellenére, a Pozsonyba összehívott országgyűlés 1620 januárjában Magyarország fejedelmévé választotta Bethlen Gábort, az augusztusi besztercebányai országgyűlés pedig egyenesen Magyarország királyának kiáltotta ki. „Gábor király” azonban – bár lehetősége lett volna rá – soha nem koronáztatta meg magát, és ténylegesen sosem vált magyar királlyá. Ennek két fő oka volt. Az egyik, hogy a magyar rendek, akik az áldozatvállalásban nem voltak túl lelkesek (enyhén szólva), Bethlen királlyá választásának viszont annál durvább feltételeket szabtak. A másik, fő ok, (ami már Bocskai ország egyesítő terveit is megbuktatta) hogy a török szultán nem engedte, hogy Bethlen királysága alatt egyesüljön az Erdélyi Fejedelemség és a Királyi Magyarország, illetve Bethlen tisztában volt vele, hogy sikerei arányában, a szultán mindig több és több áldozat vállalását, a függetlenség mind nagyobb feladását követeli tőle. A nagy célt ő sem érhette el, a történelmi helyzet nem tette ezt számára lehetővé; és ennek felismerése alighanem szörnyű következményektől mentette meg a nemzetet. 1620 végén a csehek katasztrofális vereséget szenvedtek a Habsburg-hadaktól, az ezt követő cseh nemzeti tragédia pedig Magyarországon is pánikot keltett és sokakat elpártolásra késztetett Bethlen oldaláról. Emellett, a csehek legyőzése után most már a teljes császári haderő Bethlen ellen fordulhatott. Még ősszel, Dampierre vereséget mért Bethlen egyik seregére, azonban Pozsonyt nem tudta bevenni. Az 1620 végén–1621 elején meginduló császári támadás azonban már Bethlent is meghátrálásra kényszerítette. Buquoy tábornok húszezres serege a mindössze háromezer fő által védett Érsekújvár ellen vonult, ahol a várkapitány elpártolását csupán az ottmaradt erdélyi őrség tudta megakadályozni. Bethlen Gábor minden maradék erejét összegyűjtve indított új támadást, és szétverte Buquoy ostromló seregét Érsekújvár alatt; maga a császári tábornok is a harcban esett el. Bethlen újból megkísérelt támadást indítani az országhatárokon túlra is, azonban ezek nem vezettek eredményre. Mikor pedig a német területeken kiújultak a protestánsokkal vívott harcok, akkor a bécsi udvar is jobbnak látta, ha békét köt a keleti hadszíntéren. Bethlen Gábor kihasználta, hogy a kedvező katonai helyzetben előnyösebb békét köthet, ezért ő is hajlott a megállapodásra. Így jött létre 1621–1622 fordulóján Bethlen Gábor és II. Ferdinánd császár közt a nikolsburgi béke. A béke értelmében Bethlen lemondott magyar királyi címéről és kivonult Alsó-Magyarországról, cserébe pedig kapott két sziléziai hercegséget, valamint élete végéig hét vármegyét (Abaúj, Borsod, Zemplén, Szabolcs, Bereg, Szatmár és Ugocsa), melyek bár közigazgatásilag nem tartozhattak Erdélyhez, azonban jövedelmeik és a birtokadományozás joga a fejedelmet illette meg. Ezen kívül megerősítették a bécsi béke pontjait, valamint Ferdinánd amnesztiát adott a Bethlen mellett harcolóknak. Második Habsburg-ellenes hadjáratával, 1624-ben újabb eredményt nem ért el,1624. május 8-án a bécsi békében lemondott sziléziai birtokairól. Ezután kísérletet tett a bécsi udvarhoz való közeledésre, török elleni szövetséget ajánlott II. Ferdinándnak, ha az ország kormányzását és feleségül kapja a 13 éves Cecília Renáta Habsburg osztrák főhercegnőt (első felesége 1622-ben meghalt.) Ajánlatát azonban elutasítják. Ezután széles Habsburg-ellenes nemzetközi koalíciót próbált létrehozni. 1626-ban belépett a protestáns hatalmak westminsteri szövetségébe. Ugyanebben az évben Ferdinánd elleni hadjáratában kiszorította Magyarországról Wallenstein seregét, de a külföldi segítség elmaradása miatt meg kellett kötnie a pozsonyi békeszerződést, amely lényegében korábbi békekötéseket erősítette meg.

Bethlen Gábor valláspolitikájáról

Bethlen „ifjú korában megtanulta, hogy a csatasorban vagy a tanácsi padokon küzdő bajtársaknak nem a vallása, hanem a karja, kardja, bölcsessége és jó szándéka jő számításba: mint fejedelem is elsősorban a hazafit, a honpolgárt nézte, nem pedig annak vallását” írja Pokoly József értékelésében.

Már uralkodásának kezdetében kibontakozik átgondolt türelmes valláspolitikája, mely fejedelemségének egész időszakát jellemzi. Visszaengedte a művelődés szempontjából sokra becsült jezsuitákat és gondoskodott a katolikus egyház intézményes vezetéséről.

Türelmes vallás programjában nem rekesztette ki az erdélyi alkotmány szerint nem-bevett vallásnak számító ortodox vallást sem. Támogatta a teljes Biblia román nyelvre fordítását. Ahogy a kálvinista Bethlen kezdettől fogva a vallási türelmesség állapotát képviselte, az a szubjektív szempont is szerepet játszhatott, hogy édesanyja is más vallásúnak (katolikusnak) született.

Ha elsősorban a kálvinista iskolákat gyámolította, a katolikus és unitárius tanintézetek működését is támogatta.

A királyi országrész szellemi vezetőivel, kiemelkedő világi és egyházi személyiségeivel mindig igyekezett a jó viszony fenntartani. Eszterházy Miklós nádorral és Pázmány Péter esztergomi érsekkel egyaránt állandó kapcsolatban tartott fenn. Levelek és küldöncök révén szinte minden fontosabb eseményről véleményt cserélni. Noha nézeteik többnyire ellentétesek voltak, Bethlen nagy figyelemmel kísérte állásfoglalásukat, kereste a megegyezés lehetőségét. Államvallássá természetesen a református vallást igyekezett tenni, de a többi felekezet számára is szabad működést biztosított.

A Bethlen által pártfogolt prédikátorok, írók és tudósok közül Szenczi Molnár Albert a legjelesebb, aki a korabeli protestáns művelődésért kortársai közül a legtöbbet tette. Szenczi kitűnő magyar-latin és latin-magyar szótáráról, magyar nyelvtankönyvéről és művészi zsoltárfordításairól volt híres. Patrónusát, azaz a fejedelmet Kálvin János főművének – az Institutio – magyar fordításával ajándékozta meg. Az ajánlást Bethlen Gábornak a „jó keresztényi fejedelmemnek” szól aki „mindenképpen előmozdította” a fordítás megjelenését.

Az oktatásügy patrónusa

„Scólákat építtetni, azokban a deák széptudományokat taníttatni; az belgiumi, angliai académiákban tudós ifjakat nagy költséggel szakadatlanul feljáratni és taníttatni, a hazát tudós keresztény tanítókkal, tudók professzorokkal megékesíteni fő gondja volt” – jegyezte meg az egykorú krónikás, Szalárdi János a fejedelemről. A korabeli feljegyzések arról tanúskodtak, hogy számos iskola – így többek között a kassai, debreceni, nagyváradi, dési, huszti, nagybányai, kolozsvári, marosvásárhelyi, székelyudvarhelyi és nagyenyedi – élvezte bőkezű támogatását.

Bethlen felismerte azt, hogy a kis országnak különösen fontos a műveltség minél magasabb színvonalra emelése, hogy tudással, szakértelemmel sokszor pótolni lehet a belső erőforrásokat, a hiányzó anyagi eszközöket. Arra törekedett, hogy minél több erdélyi ifjú tanulhasson, mégpedig nem csupán a nemesek, hanem a jobbágyok családjaiból is. Ezért hozott rendeletet, amely megtiltotta a jobbágyfiúk iskoláztatásának akadályozását, lehetővé tette számukra akár a külföldi egyetemeken való továbbtanulást is. Az iskolákra oly nagy gondot fordító Bethlen pótolhatatlan segítőtársai voltak a külföldi egyetemekről hazaérkező, korszerű műveltséggel és tág látókörrel rendelkező értelmiségiek, ezért áldozott oly sokat a taníttatásukra. Noha sok rátermett fiatalt taníttatott külföldön, a hazai felsőoktatási intézmény hiányának káros hatásait is pontosan látta. Világos volt előtte, hogy az előbbi oktatási forma számos előnyével együtt sem pótolhatja az utóbbit. Bármily nagy volt is e téren Bethlen bőkezűsége, a nyugat-európai taníttatás igen magas költségeit ő is csak korlátozott számú tanulóra tudta vállalni. Ezért hamarosan arra z elhatározásra jutott, hogy hazai földön is lére kell hozni egy olyan főiskolát, amely a megnövekedett igényeknek az oktatás terén eleget tud tenni. A hadjáratok közötti – meglehetősen rövid – békés időszakban szinte lázas szervező munkát végzett a műveltség terjesztése érdekében. Iskolákat alapított, tanárokat támogatott, adománybirtokokat kötött le a fenntartási költségek fedezésére. Munkájának eredményeként nyitotta meg kapuit 1622-ben a gyulafehérvári főiskola, amely az ottani középfokú tanintézet fokozatos bővítése révén emelkedett akadémiai rangra. Különösen féltő gonddal építette ki a fejedelem a kollégium működéséhez elengedhetetlenül szükséges anyagi bázist. Ekkoriban egyes birtoktestek jövedelmének lekötése jelentett állandó, folyamatos anyagi biztonságot a tanárok és tanulók közössége számára, ezért rendelkezett így a fejedelem: „A mi Enyed városunkat, csonkítatlan egészségben, mindenféle adóival, taksáival, dézsmáival és minden más bármilyen néven nevezett jövedelmeivel, hasonlóképpen a miriszlói, felenyedi, murczinai és s hidasi birtokokat teljes egészükben, nemkülönben (…) a décsei részjószágokat mindenféle hasznukkal és tartozékaikkal, mindenféle területeikkel (…) az általunk alapított (…) kollégiumnak adtuk és adományoztuk.” A nagyenyedi birtokegyüttest még további városi adók, kamatok és kereskedelmi bevételek egészítették ki, az egész adózást pedig megkoronázta a fejedelmi végrendelet, mely 200 aranyat hagyott a kollégium háztartásainak céljaira. Ezt a tőkét egyes városok jótállása mellett 10 százalékos kamat fejében kölcsön lehetett venni, a visszafizetés azonban az országgyűlés szavatolta.

A kollégium egészéről történő gondoskodást mellett számos ösztöndíj szolgálta az egyes diákok eltartásának biztosítását. A fejedelmi költségvetésből eltartott tanulók évente öltözetet, negyedévenként pénzsegélyt és napi élelmet kaptak. Bethlen arról is rendelkezett, hogy ha „némelyek (…) jobbágyok gyermekeit is a scholátul megfogák, sőt ha scholában volnának is, ki akarnák őket hozni” 1000 forint büntetést fizessenek.

A diákok életét szigorú,de ésszerű előírások szabályozták. Nemcsak az iskolai, hanem az azon kívüli magatartásról is szóltak a rendelkezések. A színvonal biztosítása érdekében Bethlen neves külföldi professzorokat hívatott meg előadónak, így az 1622/23-as tanévre Martin Opitzot, a híres német költőt és tudóst, aki Erdély római kori felirataira,műemlékeire hívta fel a tudósok figyelmét. Később, 1629-ben három herborni tudóst sikerült meghívnia, akik a német és a francia példák nyomán dolgozták ki a tanterveket. Közülük Alstedius hatalmas méretű enciklopédiában foglalta össze kora tudományának valamennyi ágát, ezenkívül számos tankönyvet is közreadott. Fiatalabb társa, Bisterfeld olyan hírnévre tett szert, hogy többször is meghívták Gyulafehérvárról a híres leydeni egyetemre. A harmadik professzor, Piscator főként kitűnő poétikatankönyvének köszönhette hírnevét. A három professzor működése nyomán a főiskola színvonala közel került a hasonló jellegű nyugat-európai intézményekéhez, tananyaga is azokat követte: a filozófia, a latin, görög és héber nyelv, valamint a teológia kapta benne a legfontosabb szerepet.

A Bethlen-kollégium a fejedelem legmaradandóbb alkotásai egyikévé vált, mert még Erdély 1658–60 közötti pusztulását is átvészelte. Az intézményt ugyan az 1622-ben felégetett Gyulafehérvárról át kellett telepíteni Nagyenyedre, a Bethlen-féle birtokadomány azonban a megváltozott, nehezebb körülmények között továbbra is biztosította a kollégium létét. Az alapító szándékát és szellemiségét a diákság itt is, továbbra is megőrizte, s a következő évszázadokban falai közül olyan tudósok kerültek ki, mint Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Miklós, az Európai-hírű nyomdász, s az első magyar írói lexikon szerzője, Bod Péter. A nagyenyedi Bethlen-kollégium évszázadokig az erdélyi magyar értelmiség egyik legfontosabb nevelő intézménye, a magyar művelődés fellegvára maradt, szerepe méltó emléke és bizonyítéka az alapító szellemi nagyságának.

Ezek a példák jellemzőek Bethlen uralkodói magatartására. Jól tudta, hogy az ország építő céljai megvalósításához minden erőt egyesítenie kell, csakis úgy remélhet eredményt. A sokvallású és soknyelvű erdélyi fejedelemség így lett az ő uralkodásának tizenhat éve alatt a békesség hona, a pezsgő szellemi életnek és kulturális értékek teremtésének hazája s egyben az önálló magyar állam megmaradásának záloga. (Bitskey István: Így élt Bethlen Gábor)

Építkezései

Régi századok uralkodóinak nagyságát csupán hadisikerekkel, hódításaik méreteivel, csatatéren szerzett babérjaikkal mérni – úgy gondoljuk, igencsak egyoldalú szemléletre vallana. Nem csupán a harci diadalokra tekintett Kemény János sem,aki Bethlen nagyságának fokmérőjévé az országépítő munkát,a gazdasági és szellemi erő fejlesztését,nem utolsó sorban a kulturális gyarapodást tette meg. Igaz, hogy a fejedelem nem kis büszkeséggel s nem kevés önérzettel emlegette katonai sikereit, máig ható példává mégsem ezek magasztosítják alakját. Sokkal inkább országa belső rendjének és békéjének megteremtése, Erdély oly sok háborúskodást szenvedett földjén a társadalmi és kulturális fejlődés feltételeinek biztosítása miatt írhatjuk be nevét történelmünk legfényesebb lapjaira. Sok jeles hadvezért tart számon a történelem, de közülük csak kevesen voltak egy személyben nagy építtetők, művészetpártoló mecénások és szellemi életet szerező egyéniségek is. Márpedig Bethlen Gábor személyiségében mindez együttesen volt jelen. Kétségtelen, hogy a kortársak legalább annyira magasztalták Bethlent a művelődés ügyének fellendítéséért, mint hadászati sikereiért. A források egybehangzó véleménye szerint az újonnan öntött ágyúk csöveinek csillogása vagy a frissen rakott bástyafalak szilárdsága ugyanúgy gyönyörködtette, mint a szépen kötött, arannyal díszített könyv, a logikusan szerkesztett szónoklat, az újonnan emelt templom és iskola. Ezen a téren legtöbbet Hunyadi Mátyástól tanult, akit tudatosan vallott nagy elődjének, s mind hadászati, és gazdaságpolitikai, mint pedig kulturális törekvéseiben kitapintható példájának hatása. Maga Bethlen Gábor tudománykedvelő, művészetpárti volt.

A fejedelmi udvar fényei

Bethlennek szinte a szó szoros értelmében nem volt hová lehajtania a fejét, amikor Erdély trónjára lépett. Szinte mindent a romokból kellett újjáépítenie. Intézkedett, szervezett, követelt ennek érdekében. A szász városoktól-kiváltságaik biztosítása fejében- azt kívánta, önerőből építsék fel városaikat. Nagyszeben polgárházai, a hajdani pékek, fazekasok, csizmadiák, kádárok, fegyverkovácsok, szűcsök, szűrszabók és kereskedők utcái, a város falai, bástyái, templomai újjászülettek ebben az időben. Medgyes kaputornyai, Segesvár falai,a fogarasi vár, Kolozsvárott a Bethlen-bástya, Marosvásárhely körítő fala mind-mind újjáépültek az alatt, amíg Bethlen a királyi Magyarország nyugati határán hadakozott. Vajdahunyad várát Hunyadi Mátyás király építkezési óta ő hozatta először rendbe,mintegy ezzel is jelképezve, hogy a nagy király országépítő művét kívánja folytatni. A debreceni református Nagytemplom építését a város adójának elengedésével és külön adományokkal támogatta. Egyházi vezetőkkel, nemesurakkal jellegzetes sarokbástyás kastélyokat, erődöket emeltetett, melyek egyszerre jelentettek katonai védelmet és tekintélyt is, hatalmat is. A kultúrának otthont, keretet biztosítottak ezek az épületek, Bethlen pedig maga adta az ösztönzést, a példát az építkezésekre. Saját birtokain mindent rendbe hozatta, csinosította házait, így alvinci kastélyát és Déván a palotáját, a kései reneszánsz stílusú Magma Curiát. Elsősorban azonban a fejedelmi székhely újjáépítéséről és uralkodóhoz méltó, pazar berendezkedésről gondoskodott. A régi, romokban heverő vár helyén pártázatos reneszánsz stílusban emelte az új palotát, amely a kortársak szerint “nagy friss és pompás épület” volt,széles, boltozatos kapubejáróval, faragott ajtókeretekkel és kandallókkal, színes üvegablakokkal. Ha ilyesmiről volt szó, Bethlen sohasem garasoskodott. Semmi pénzt nem sajnált akkor, ha lakhelyét európai színvonalúvá, nyugati és keleti uralkodókéhoz mérhetővé tehette. Alighanem ekkor ragyogtak a legfényesebben az udvari élet fényei Erdélyországban.

(Bitskey István: Így élt Bethlen Gábor)