A tízéves Bethlen Alapítvány 1995. évi díjazottjai

 

Az immár tízéves alapítvány díjait november 2-án. Illyés Gyula születésnapján adták át a Magyarok Világszövetsége székházában. A házigazda Csoóri Sándor – Úgy is, mint az alapítvány egyik első kezdeményezője – fölidézte a nemes gondolat megszületésének történetét. majd a tiltás és késleltetés gyötrelmes és megszégyenítő esztendeit, amikor Illyés Gyula a hozzá csatlakozó neves írók. művészek és tudósok népes társaságával együtt hasztalan kérte a Bethlen Gáborról elnevezett alapítvány engedélyezését. Az alapítvány előtörténete csaknem tíz esztendő, és valósan tíz év az az idő is, amióta legálisan, első bejegyzett alapítványként megkezdhette működését. Erről az időszakról, a megvalósult célokról, eredményekről s az újabban adódó nehézségekről számolt be a kuratórium elnöke, Márton János.

A Bethlen-díjak mellett hatodik alkalommal adták át a Tamási Áron-díjat.

Márton Áron-émlékéremmel – Szervátiusz Tibor alkotásával – ismerték el egyének és közösségek áldozatos munkáját. így részesült most e kitüntetésben Bónis Lajos mezőgazdasági mérnök; Czirják Árpád, a kolozsvári Szent Mihály-templom kanonok-plébánosa. érseki helynök; a kanadai Küföldi Magyar Cserkészszövetség Hunyadi Mátyás Munkaközössége; az argentínai Zrínyi Ifjúsági Kör, valamint a Duna Televízió Közép-európai Magazinja. Méltatásukat Márton János. Szervátiusz Tibor, Bakos István, Zika Klára és Beke György mondta el.

Az alábbiakban a Bethlen Gábor-díjasok – Kiss Ferenc, Lászólffy Aladár, Chiristoph Pan – és a Tamási Áron-díjas Ivánka Csaba laudációit közöljük.

(A szerkesztő)

 

Bethlen Gábor-díj, 1995

 

Máig is kincseket osztogat

 

KISS FERENCRŐL

Kiss Ferenc személyében egy kivételes erkölcsi felelősségű és szakmai felkészültségű irodalomtudós életművét jutalmazza a Bethlen-díj.

A poétikai, esztétikai értékek és a művekben megnyilatkozó emberi minőség iránti igény alkot az ö szemléletében szerves egységet. A szaktudomány elvont kérdéseit is árnyalt szemléletességgel tárgyalja. Elméleti felkészültségének és érzékenységének kitüntető vonása az, hogy rejtetten működik: sohasem nyomorítja meg a művet ráerőltetett, elvont teóriákkal, elemző szempontjait a mű érzékeny, ráhangolódó átvilágításából oly természetes módon eredezteti, hogy gazdag elméleti ismereteit is szinte észrevétlenül kamatoztatja.

Kitűnő műértő. A titokfejtés izgalmával tárja fel egy-egy műalkotás vagy életmű egyedi sajátosságait. Személyes megérintettség és szigorú szakszerűség, intuíció és módszeresség egyszerre jellemzi szemléletét. Dikciója természetes és életszerű. Gondolatvezetése lebilincselően eleven és érdekes.

1957-ben megfosztották tanári állásától, és bebörtönözték. Kiszabadulása után írásaiba mentette át azt a pedagógiai szenvedélyét is, melyet nem kamatoztathatott tovább a debreceni egyetem katedráján. Kiss Ferenc az írás révén vált nagy tanárrá, olyan értékek közvetítőjévé, melyek messziről jönnek és tartós jelenlétre tarthatnak igényt a nemzeti kultúrában.

Éppúgy beavat egy-egy mű, életmű titkaiba, mint a titokkutatás művészetébe. Kosztolányitól tanulta meg, hogy „miképpen lehet ámulni a dolgokon, önmagukért, azért a titokért, a rejtelemért, a csodáért, ami bennük van”.

Ez a csoda áhítat társul Kiss Ferenc szemléletében a közösség, a magyarság sorskérdései iránti fogékonysággal. A magyar nemzeti kultúra értékeinek védelmében szinte folyamatosan harcban állt a legnehezebb időkben is. Magyarságtudatát Ady, Németh László, Illyés Gyula és Bibó István művein iskolázta kritikusan patrióta szellemiségűvé. Egy-egy életműnek a nemzeti kultúrában betöltött szerepére is érzékenyen figyel. Szigorú kritikus, hiszen esztétaérzékenysége tudatosította benne azt, hogy csak remekműképes a jó ügy hatékony képviseletére is.

Írásait olvasva mindig azt érezzük, hogy a jelentős irodalmi mű létérdekű fenomén, benne lényeges emberi ügyek intézöc1nek. Meggyőződése, hogy nincs nagy mű emberi jelentőség nélkül.

Kutatási témáit is a nemzeti irodalom egészére néző érzékenységgel és felelősségtudattal választotta ki.

Előbb Babits Mihály, Juhász Gyula és Kosztolányi Dezső ifjúkori barátságáról írt könyvet, majd az akadémiai irodalomtörténetben ezen alkotók pályaképét rajzolta meg. Művek közelről című tanulmánykötete az irodalomértés iskolája volt nemzedékem számára. Kosztolányiról írt nagymonográfiája kiemelkedő irodalomtudósi teljesítmény, a műfaj egyik legértékesebb alkotása.

Közben a hatvanas-hetvenes években – rendkívül sokirányú kritikusi és irodalomtörténészi munkálkodásának folyamatában – Nagy László művészetének legavatottabb, legmélyebb értelmezőjévé vált. Költészetében ama kor legmagasabb szintű esztétikai kifejezését és erkölcsi megítélését ismerte föl.

A hetvenes évek végén Csoóri Sándor művészetében talált rá irodalomtudósi munkájának újabb centrumára.

Azokkal foglalkozott bensőségesen, akikre figyelnie nemcsak önmagukért, hanem irodalmunk egészéért is kellett. És mindig különleges figyelemmel segítette a kisebbségi magyar irodalom alkotóit és a pályakezdőket, a fiatalokat. Szemléletének tágasságával példát adott arra is, hogy miként lehet valaki ellentétesnek látszó világok legavatottabb értelmezője. Bizonyította azt is, hogy az igazi értékek nem kizárják, hanem feltételezik, megvilágítják és kiegészítik egymást.

Munkássága abban is példamutató, hogy mindenkor nyíltan, egyenesen vállalta véleményét. Következetes volt szigorú értékítéleteiben éppúgy, mint az irodalmi közélet tisztaságáért vívott küzdelmeiben. A „hazug konstrukciók” ártalmassága evidencia volt számára, leleplezésüket mindenkor szakmai kötelességének érezte. Vitacikkeinek nagy része meg sem jelenhetett elkészülésük idején, hiszen az akkori „kultúrpolitika” alapjait kérdőjelezte meg.

Érveit sorra igazolta az azóta eltelt idő. Vitacikkei mégsem évültek el, történeti és erkölcsi értékük mellett érvelésük bátorsága, elevensége, világos okfejtése, nagyobb szakmai és morális összefüggésekre, törvényszerűségekre rámutató megállapításaik ma is élvezetes olvasmányokká teszik azokat.

Irodalomkritikusi hivatását az értékek szolgálatában jelölte meg. Ezért a minőséget tekintette az egyetlen mértéknek, a tisztességesen végzett munkát becsülte.

Börtönviselt, „ellenforradalmár”-nak bélyegzett, ellenségnek nyilvánított ember volt a Kádár-rendszerben, mégis a felelős gazda eltökéltségéve1 próbálta tisztítani a sok kórtól szzenvedő szellemi életet. Meddőnek és züllesztőnek ítélte a szellemeskedést, ha az a lelkiismeretes munkát akarta helyettesíteni.

Alkotópályája éppen összegző korszakába ért, két kitűnő tanulmánygyűjteményt – Interferenciák, „Fölröpülni rajban…” – is megjelentetett 1984-ben. Serényen dolgozott Nagy Lászlóról és Csoóri Sándorról tervezett monográfiáin. 1985 nyarán azonban a kegyetlen betegség némaságra, munkaképtelen szenvedésre kényszerítette. Egykori műhelyéből –miként azt az utóbbi években publikált kötetei (Csoóri Sándor, Írások Nagy Lászlóról, És Szabadka…) mellett hamarosan megjelenő naplója is bizonyítja – máig is kincseket osztogat.

Köszönet mindenért, kedves Ferenc!

GÖRÖMBEI ANDRÁS

 

Egy ezredvégi – végvári – költő

 

LÁSZLÓFFY ALADÁRRÓL

Otólag szoktuk látni, megfogalmazni, hogy mit is kellett, mit is lehetett tennie egy reneszánsz, egy barokk, egy romantikus kor művészének, költőjének. De vajon ezek a korszakok minősítették-e művészeiket, vagy inkább a művészek azok, akik minősítik korukat? Akik nyomán nevet kaptak, számontartást nyertek ezek és más  korok. S hogy is van ez a „kellett” és ez a „lehetett”? Vajon nem arra mondjuk utólag, hogy „kellett”, amiről ők bebizonyították, hogy „lehet”? „Egyszer egy csúnyácska városra / leszállt Firenze” – olvassuk Lászlóffy Aladár egyik kétsorosában.

Ebben a mi mindmáig baljós minősítéseit, nevét kereső korunkban, a mi ezredvégünkön vajon mit „kell” és mit „lehet” tennie az igaz művésznek, költőnek? Tudni véljük, hogy mi a korszerű, de vajon tudjuk-e egyáltalán, milyen maga a kor? Benne élve rálátunk-e? Mit tehet ebben a – biztató kilátásokkal oly kevéssé kecsegtető – próbára tevő időben a költő? Mit tehet, kiváltképp a kisebbségek senki vagy mindenki földjén? Azokon a vidékeken, amelyeken ugyancsak nem kérdéses, hogy pártfogón tekint-e rájuk e század, vagy inkább megszégyenülten (avagy talán még e megszégyenültséggel is adósan). Ahol „a tudás várja a panaszt, de nem ígér magyarázatot. A többi néma csönd, hamleti sápadás, … szélmalomharc, medvetánc”. Lászlóffy Aladár az, aki például így (is) megfogalmazza a szorongató diagnózist. S ő az is, aki erre a szépítetlenül, kíméletlenül látott helyzetre, a legteljesebb tehetetlenségre késztetőre tehetséggel felel. Kiegészítést kíván a fogalom: ő azok közé áll, akik szerint „a tehetség nem kiváltság, hanem kötelesség” (Ibsen). Azaz nála, mint vállalt elődeinél, a tehetség és felelősség, az „emberhez méltó gond” elválaszthatatlan.

E felelősség jegyében, a megszorítottság ellenében pályája kezdetétől megteremti a történelemben, emberiségben gondolkodás hatalmas távlatait. „Az ősztől az űrig s vissza / – az eszmélet tágas parabolája. / Árnyékán pár órás utat / karcol az ember a tájra” – olvassuk és érzékelhetjük képzeletmozdító, lebegő költői vízióként, aminthogy az is. Azért nem csupán az, mert fogantatásában előtte és mögötte egy teljes makacs, egyéni gondolatrendszer áll. Fordítva építkezik, mint a költők általában. Nem az egyes képekből, versekből, kötetekből adódik a költészet egésze, hanem egy szintetikus látomásból adódnak a részletek. Ezt a látomást nevezhetjük „eszméletnek”, amely – értelmezésében – „nemcsak személyes álom”. Egyik oka ez annak, hogy nemcsak a pályakezdő lírikus, hanem még a többedik kötetét megjelentető poéta sem nyújt könnyen követhető olvasmányélményt, versei többségükben előadásra is kevéssé alkalmasak. Az elhangzásnál nagyobb figyelmet kíván a befogadótól. Hiszen olyan különös szimultaneitást teremt, amelyben maga a „tűnődő történelem” – s éppen a megkívánt tűnődés révén – „jelenné mindig visszaválhat”. Világában a jelen pillanat mindig emlékek tornya, múlttal telített. Maga az idő például „mindig derült idő, és mint leányka vállán bárányka bunda, úgy vonulnak benne a telek, szomorúságok, ködök / háborúk – kis gomolyaikban Mozart karácsonyfái, a Für Eliz, / zsidó mártírok élni akarása, s az én mostani gondjaim mennek, / mennek, mennek”.

Ebben a távlatteremtésben aligha választható el egymástól a gondolkodói-etikusi és lírikusi karakter s él megvalósító poétikai vívmány. („…nem a formáit csiszolja, hanema1 gondolatait” – írta találóan Láng Gusztáv; „virtuálisan sokszögű” helyzeteket hoz létre Cs. Gyímesi Éva jellemzése szerint.) Ugyanakkor e szemléletből az következik, hogy megteremti a maga különös, szokatlan „hősét”. Ahogy az idő nála mindig egyszeri és időtlen, mindig pillanatnyi és örök, úgy az ember mindig egyszerre egyes és többes számú. A történelmi időhöz hasonlóan az azt megélő, belérögzített emberöltőjű lény: a személyiség iránt soha nagyobb tisztelet. Tisztelgés Leónidasz, Galilei, Mozart, Erazmus és a többiek előtt. De éppúgy, mint a történetiségnél, soha nagyobb „fittyet hányás” ennek az egyediségnek. Szimbólumok, „összegek” nála az emberek, „megtalált  szabályok”, „példák és tanítások csomópontjai”.

az emberek, az emberek

hang-gyöngysorokban zengenek,

 

…

…Beethovenek, Beethovenek

az űr közepén lengenek…

ebben a merész költői világban. Máskor így ír: „Tízmilliók. Az egyiknek a másik / élő emléke, sorsának darabja.” Ma, amikor maga a „hős” szó is anakronizmusként hat, hiszen antihősök meg papírmasé álhősök közt élünk; mivel „az érdek, mint a gazda, úgy igazgat”, s „könnyebben tenghet laki alattomos” (József Attila); ma, az ezredvégen egész költészetében, eddigi életművében felmutatja az elevenen élő, valódian verhetetlen – mivel láthatatlan – héroszt. Azt az embert, aki emberré válásunktól századokon át, napjainkig, sőt napjainkban is létezik. Azt, aki – ha nem tudja is – önmagában, cselekvő, munkálkodó mivoltában hordozza és továbbadja az elmúlt ezer évek örökségét. Azt az embert, aki névtelenül pattintotta a követ, szikráztatta a tüzet, akinek léte nyomát viseli fényesre koptatott szerszámnyél, „kézzel kalapált kupa” vagy „japán maszk”. Azt, aki önnönmaga az akár öntudatlanul is élő folytonosság.

Persze, ez az Ember (a Lászlóffy Aladár-művek főszereplője, amiközben a humánum felmagasztalása, legutóbbi kötetkompozíciójában „szimfóniája”), miközben szükségképpen jelenik meg hol nagy-, hol kisbetűvel, személyességét és személytelenségét váltogatva, az elrettentő példák csomópontja is. S nemcsak „Negyvennegyedik Tudniillik Frigyes” vagy „Joszif Visszarionovics Adolf” s társaik alakjában. A figyelmeztetésnek abban az értelmében is, amely szerint „Giordano Brunót ugyanazon a tűzön égették meg, amit Prométheusz lopott el nekünk”. Abban az értelemben, ahogy önönmagunk sem vagyunk kivételek, „veszélyesek vagyunk”. Hiszen „…ember vagyok / tehát felfegyverezhető, / ki félelmében / még igazságos és nagyszerű / szellemekre is rálő”. Avagy más vallomása szerint: „tele … feldúlt türelemmel, / torkig az izzó aggodalommal, / rugóra járó fájdalommal, / jelszóra nyíló fegyelemmel – / így bomba minden szelíd ember”. Amiben élünk, az a folyamat, ahogy „az emberiség önpusztítása versenyt kalapál az alkotás kovácsműhelyével”.

Hol a fordulópont? Az életmű adta egyik fénysávban: a „mit tehet?” kérdésnél és az ahhoz tapadó felelősségnél. A mindig személyes és mindig történelmi felelősségnél, amely alól – Lászlóffy Aladár szerint – senki sem menthető fel. Ha helyzeteinkkel szemben kiszolgáltatottak vagyunk, magatartásainkkal szemben nem. Az előbbit nem (mindig) választhatjuk, az utóbbit igen. Viselkedhetünk „kibernetikus majom a fán” módjára, vagy úgy, mint akiknek a személyes érzékenységében „maga a kor, a világ csiszolódik” .

Végezetül, ezután a méltatlanul elnagyolt jellemzés után, legalább jelezni szeretném: lényeges momentuma ennek a pályának az is, hogy az évek során mondókaszerű gyerekverssel éppúgy szolgált, mint temetőmonográfiával, regénnyel, novellával éppúgy, mint „megtartó kedélyt”, majd „megtartó melankóliát” segítő legendával, esszével, saját illusztrációjú kisenciklopédiával, speciális publicisztikával. Azt emelném ki valamennyi esetében, hogy mind egyedi műfajteremtmény, többnyire szét- és egymásba feszíti a szokott műformahatárokat, líra, próza, közírás határmezsgyéit. Egy azonos bennük: az alkotói személyiség egyszeriségének kézjegye.

Ezt a kézjegyet felmutatva s ezt a dióhéjba gyömöszölt gyarló szemlét is összegezve illőnek vélem szavaimat egy olyan Lászlóffy Aladár-szójátékkal lezárni, amely talán esszenciának tekinthető, s egyben alkalmat nyújthat (mint műveinek, szavainak többsége) nagyobb lélegzetű ezredvégi meditációra: „A humánum eminenciája az ember evidenciája.”

SZÉLES KLÁRA

A dél-tiroli modell kidolgozója

 

CHRISTOPH PANRÓL

Az 1995-ös díjak odaítélése úgy hozta, hogy a kincses város után egy kincses tájra kellene kalauzolnom önöket. Dél-Tirol, olasz nevén Alto Adige; mint tudjuk, Olaszorág egyik tartománya. Az első világháború végére pecsétet ütő nagyhatalmi döntés következtében került Itáliához ez a vidék.

Közép-Európának eme szögletében, sajnos, nem jártam, így idegenvezetőnek sem tudok elszegődni. Az a barátságos kép rémlik föl előttem, amelyet a békebeli k. u. k. időkben Bozenben katonáskodó Komáromi János rajzolt erről a tájról, ahol „október közepén is olyan szép idő járt, mint nálunk augusztus végén”. Azután még eszembe jut egy írás a néhány évvel ezelőtti Hitel egyik számából, ebben Lapossa József kertészmérnök a „szóló szőlő, csengő barack, mosolygó alma” földjének nevezte Dél-Tirolt.

Ám bennünket talán jobban érdekelhet az a tény, hogy az utóbbi negyedszázadban e tartományban abszolút és relatív számban is megnőtt a kisebbségiek, a német a anyanyelvűek aránya. Tehát nem szükségképpen a fogyás, a lassú fölolvadás a nemzeti kisebbségek sorsa. Fontos számon tartanunk ezt a tényt, hiszen olyan tudós fejtegetést is olvashattunk magyarul, amely szinte elkerülhetetlennek tartja a nemzetiségek asszimilálódását. Ha a nemzetet kizárólag csak politikai közösségnek tartjuk, hamar eljujhatunk addig az argumentumig, hogy végül is jobb ezeknek a nemzeteknek, ha nyelv is egységessé válnak, bár talán színfoltként maradhatnak kétnyelvű csoportok is.

Dél-Tirol egyértelműen cáfolja ezt a hiedelmet. Félrevezető sokszor, amikor a kisebbségi jogok európai normájáról hallunk. Hiszen ezek a „normák” az Európa Parlament, az Európa Tanács által egyöntetűen elfogadott rendelkezésekre vonatkoznak. Jóval kevesebbet ajánlanak a nemzeti kisebbségeknek, mint egy-két ország gyakorlata, a belgiumi népcsoportok (köztük a mintegy hatvanezres németség) alkotmányosan garantált autonómiáját Vagy éppen Dél-Tirol példáját említve.

Christoph Pan személyében tudós embert és gyakorlati kisebbségpolitikust méltatott díjára a Bethlen Gábor Alapítvány. A dél-tiroli modell egyik jeles elméleti munkását, akinek tevékenységét a nemzetközi szervezetek, a tudósok respublikája is számon tartja. Az első kisebbségi nem magyar név a díjazottak listáján olasz állampolgár, német anyanyelvű és mindenekelőtt tiroli.

1988 októberében volt szerencsém megismerni egy nemzetközi tanácskozáson Bécsben. Szerény, közvetlen ember, alapos tárgyi tudással. Olyan tudós, aki világosan látja – s ez igazán fontos a kisebbségi kérdésben –, hogy az ördög a részletekben, a mindennapi gyakorlatban van elrejtve. Hiába beszélünk az emberi jogokról, arról, hogy közéjük tartozik az anyanyelv használatának a joga, ha nincsenek garanciák például az anyanyelvi iskolák fönntartására, állami támogatására.

Christoph Pan 1938-ban Bozenben (az olaszosok kedvéért: Bolzano) született. 1960-ban a svájci Fribourgban végezte el az egyetemet, közgazdaság- és társadalomtudományból szerzett diplomát, 1964-ben pedig doktori fokozatot. Tudományos pályafutását az innsbrucki egyetemen kezdte. 1982-ben kinevezték az Innsbrucki Egyetem Közjogi és Politikatudományi Intézete rendkívüli egyetemi tanárának. Több nemzetközi szervezetnek is dolgozott, 1994 óta elnöke a flensburgi székhelyű Európai Népcsoportok Föderális Uniójának. Tíz önálló kötetnek a szerzője, ezenkívül mintegy nyolcvan tanulmánya jelent meg különböző kiadványokban, gyűjteményes kötetekben.

1989-90 után fokozott energiával fordult a népcsoportok nemzetközi jogi kérdésegyüttese felé, hogy mindenütt kialakulhasson a nemzeti kisebbségek és a többségiek közötti igazi partneri viszony az anyanyelv jogainak garantálásával. Ebben a munkában méltó partnere volt a közelmúltban elhunyt kitűnő osztrák jogtudósnak, Ermacora professzornak.

Úgy gondolom, nekünk, közép-európai többségieknek és kisebbségieknek sem volna fölösleges alaposabban megismerni e munkásság eredményeit. Bizony, nem ártana, ha beiratkoznának Pan professzor úr iskolájába a mi árvalányhajas kalapban tetszelgő „kisebbségpolitikusaink”, csakúgy, mint a magukat euroatlanti frakkban illegető „szakértőink” . Tanulhatnának tőle józanságot, tárgyismeretet, határozottságot és mérsékletet. Olyan kisebbségpolitikai fölfogást, amely nem eszköznek tekinti a kisebbségeket, nem akadálynak az európai együttműködés útján, hanem világunk olyan magától értetődő, kikerülhetetlen alkotóelemének, amely nem szembeállítja a szomszédokat, hanem egyiket is, másikat is gazdagítani képes.

KISS GY. CSABA

 

Tamási Áron-díj, 1995

 

A Csíksomlyói passiótól  a Tündöklő Jeromosig

 

IVÁNKA CSABÁRÓL

Harangoznak vecsernyére / Gyere pajtás az erdőre / Az új útnak tetejére / Az új útnak tetejére / Testem törött a bokorba / Vérem kihullott a porba / A madarak pásztorolták / Énekszóval virrasztották / Nyisd ki apám a kapudat / Halva hozzák szép fiadat / Sirass anyám ne bízd másra / Most siratsz meg utoljára.

 

Tisztelt elnökség, kedves mindannyian, akik Illyés Gyulára is emlékezve ez ünnepi díjátadó ünnepségen megjelentek!

Bizonyára sokan felidézik magukban e megrendítő színházi pillanatot, amikor a Csíksomlyói passió előadásán a megfeszített Jézus Urához fohászkodik. Magyar voltában is megkínzott embernek e költőiségében felemelő siralmát több mint négyszáz t attól az Ivánka Csabától hallhattuk, akit ma Tamási Áron-dijra ajánlunk. Ha más érdemét és kiválóságát nem említeném, szakmai, színészi tehetsége, művészi tartása folytán már ezért a teljesítményéért is övé lenne kivételes megbecsülésünk.

Mert Ivánka Csabának a Csíksomlyói passió előadását estéről estére ily hosszú sorozatban éltetni nemcsak művészi feladatot jelentett, hanem, ahogyan Tamási Áron is vallott a szellemi hivatásról, erkölcsi tartást is kifejezett. Vagyis a játékosok közösségi együteműségben a nézőkkel közösen megteremteni az igazi, kultikus színházi pillanatot. Csíksomlyói passióban így volt ez több mint egy évtizeden át.

Ivánka Csaba színészi ihletettségét is felhasználta, amikor művészi életét a rendezői hivatással teljesítette ki. Nyugat-Európában, különösképp Franciaországban az válhat rendezővé, aki színészi képességeiből nőtt tovább színházi emberré. Nálunk, e kelet-európai tájon még ritka ez a gyakorlat, holott a színész idegrendszerével dolgozó rendező megvilágító erejű momentumokkal tudja erősíteni az előadást. Ivánka Csaba munkáit – Csokonai-, Határ Győző-, Shakespeare-, Bródy Sándor-bemutatóit – is az jellemzi, hogy rendezőként hívő, gondolkodó együttest teremt azokkal a kollégáival, munkatársul választ.

A Tündöklő Jeromos sikerének egyik vonása is éppen az, hogy maga mellé tudta állítani a színészeket. Fő- és epizódszereplők, idősebbek és fiatalok egyaránt ünnepnek tekintették és tekintik a Tamási-előadást. Ivánka Csaba Tamási-értelmezése is nyomatékos érv abban a vitában, hogy mit is jelent számunkra a Nemzeti Színház. Mert Tamási Áron időszerűségét igazolja, mondván: a hamis próféciák ideig-óráig ámíthatják az embereket, akár egy közösséget is. Ám ahogyan az emberi léleknek és a társadalomnak meg kell szabadulnia az ördögi kísértéstől, hogy bizalommal töltse be a világot, úgy tisztul az ég az előadás fölött is. Bajna Gábor mondja a játék befejezéseként: „Mert vihar után örvendeni akar a szív, és teremni a föld.”

Játékot mondottam, amely Tamási Áron esetében és Ivánka Csaba színpadán élethalálharcot jelent.

Ivánka Csaba egyik érdeme a Tündöklő Jeromossal kapcsolatban az, hogy nem folklorista érdekességű darabot látott Tamási művében, hanem mai érvényű drámát bont ki a Várszínház játékterében. Muzsikás jókedv árad szét a nézőtéren és a színpadon s lassan, észrevétlen belopózkodik közénk és belénk a Rontás, amely démoni természetével mindennapjainkat is áthatja.

A mai ünnepi gyülekezetben talán ülnek olyanok, akik még emlékeznek egykori Nemzeti Színház-beli Tamási-előadásokra, amikor a küllemkedés csaknem érzéstelenítette az író idegbe hatoló gondolatait. A fenyőillat volt inkább az attrakció, nem pedig a sűrű szövetű drámai nyelv, amely a tragikus létkérdéseket nyitja meg előttünk és bennünk. Igen, a nyelv, drága barátaim!

„A színészek úgy beszéltek, mintha lajbijukat gombolták volna ki” – írta egykor Illés Endre éppen a Tündöklő Jeromosról. A kényelmes jovialitástól mentes szigorúság, a feszes lajbi Ivánka Csaba előadásának egyik nagy ereje. Mert bármiféle teóriák születtek is, kedves jelenlevők, a tragédia haláláról, mi itt állunk, mert másként nem létezhetünk, kelet-közép-európai magányunkban, végső veszedelemben, nyelvtörvények inkvizíciós szorításában. Vajon nem végső és mítoszi menedékünk-e az anyanyelv, amely tragikus véghelyzetbe került? S továbbgondolva: nem engedik hozzánk a szavakat, az igazságot, és selypegő riporterek, raccsoló Jeromosok, mondatot befejezni nem tudó politikusok korát éljük, akik esténként milliós hallgató- és nézőtábor előtt monumentális hordónak képzelt rádió- és televíziócsatornákon fejtik ki üdvtanaikat.

Ivánka Csaba a szó és a nyelv életét állítja a középpontba, amely erejéből következően színpadi cselekménnyé formálódik, s erkölcsi, művészi hitellé is magasodik. Színpadi varázslata így nyílik meg és válik misztériumdrámává.

Amikor a Tündöklő Jeromos előadását méltatom, amelyet nálamnál hitelesebben a közönség igazol esténként, szabadjon megemlíteni azt a megejtő szakmai és művészi alázatot, amellyel Ivánka Csaba az előadásra készült. Tamási Áron emberi-erkölcsi igényét képviselte. Neki és színészeinek a próba szigetet jelent: a művész, kilépve a napi rohanás közönyösítő és fárasztó voltából, nyitott lélekkel, maximális idegi-szellemi figyelemmel elmerült a próba menetében, vagyis a Feladatban. Ivánka Csaba művészi-emberi hitvallása: hazugság nélkül, teljes odaadással és alázattal az ügyet szolgálni. Tehát teremteni. Közösségi ember, az otthonteremtők kivételes körébe tartozik ő, aki hittel, szeretettel tölti be családi életét éppúgy, mint színházunk mindennapjait. Mindenkori elégedetlensége és nyugtalansága pedig éppen hogy nem kétségbevonása múltunknak és a tradíciónak, hanem a Nemzeti Színház mindenkori éltetésének szent hitét  és igényét igazolja.

Kedves Csaba! Kollégáim és mindannyiunk nevében szólok: várunk a színházba, hiszen Illyés Gyula Testvérekje, Petőfitől A helység kalapácsa és az újabb Tamási Áron-játék, az Énekes madár rád vár. Hogy testvérháborúkkal, békétlenségekkel, pártoskodásokkal, tehát önpusztításokkal nyomorított mindennapjainkban a játék, a csoda megváltó hatalmát erősítsd nemzetünk színházában és mindannyiunk lelkében.

ABLONCZY LÁSZLÓ