Laudációk 1996

A Bethlen Alapítvány díjazottjai 1996-ban

Bethlen Gábor-díjasok

ERDÉLYI ZSUZSANNA

 

Kitüntetéseink sorában a Bethlen Gábor-díj egyike azoknak, amelyeknek értéke az évek múlásával, a kitüntetettek számának növekedésével nem csökkent. Sőt, a kitüntetettek emelik a díj értékét.

Ezt mondhatjuk Erdélyi Zsuzsannáról, a folkloristáról, a népi vallásos élet jeles kutatójáról is.

És azt, amit kevés népéletkutató mondhat el magáról, hogy pályája során olyan jelentős és új felfedezéseket tett, amelyekkel nagymértékben tágította az önmagunkról, európai műveltségünkről szóló ismereteinket: munkája eredményeként a népköltészet palettájára felkerült a vallásos népköltészet színes és gazdag új műfaja, az archaikus népi imádság.

Nagy jelentőségű esemény volt ez, hiszen még az 1970-es évek egyetemi jegyzetei is azt tanították, hogy a magyar népköltészet erősen profán jellegű, s a vallásos műfajok általában hiányoznak belőle. Ez a kép azóta – jórészt Erdélyi Zsuzsanna munkálkodásának következtében – megváltozott.

Erdélyi Zsuzsanna a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-olasz-filozófia szakán végzett, s 1945 augusztusában szerzett doktorátust a nagyapa, Erdélyi János életéhez is kapcsolódó disszertációval. Élete azonban nem filológaként indult. A Külügyminisztérium sajtóosztályán dolgozott a kommunista fordulat évéig.

Az 1950-es évek elején előbb a Népművelési Intézet külső munkatársa, később pedig Lajtha László népzenei kutató csoportjának tagja volt. Majd a Néprajzi Múzeum zenei osztályának munkatársa lett. Innen került az MTA Néprajzi Kutatócsoportjához, ahol 1986 végéig, nyugdíjba vonulásáig dolgozott. Megtiszteltetés volt számomra, hogy álláshelyére én kerültem akkor. Sőt, íróasztalát is örököltem, s máig használom.

Egy életutat, egy több évtizedes munkásságot természetesen nemhogy néhány mondatban, de pár oldalban sem lehet bemutatni. Az ember tűnik el a vázlatos mondatok mögött. A négy gyermeket vállaló édesanya, feleség – és a tudós kutató.

A népköltészeti kutatásokkal foglalkozó Erdélyi Zsuzsanna 1968-69-ben jutott el tudományos pályájának intenzív szakaszába, majd a csúcsára. Ekkor találta meg ugyanis a Somogy megyei Nagyberényben azt a sajátságos imádságszöveget, s vette magnetofonra a nagyidejű Babos Jánosnétól. Mindez egy csodálatos szövegvilág felfedezésére sarkallta, s éveket töltött lázas kutatómunkával terepen. Mert érezte: menteni, rögzíteni kell mindent, amit öregjeink szétmorzsolódó emlékezete egy gazdag szóbeli költészetből még őriz.

S meglett az eredmény: nemcsak a teljes magyar nyelvterületet térképezte fel, hanem a hazai nem magyar ajkú nemzetiségeink emlékezetének legrejtettebb fiókjait is sorra felnyitotta, s tallózott több európai nép (például az olasz, albán) vallásos költészeti kincsei között is. Gyűjtött, gyűjtött s elemzett. Próbálta feltárni e szokatlan nyelvű, régmúlt századok levegőjét idéző, csodálatos költői képeket felmutató, ám ugyanakkor teológiai abszurditásokat tartalmazó, ezért apokrif, olykor az emlékezettechnikák páratlan teljesítményeit is igénybe vevő hosszúságú imádságszövegek történeti rétegeit, eredetét, megfejteni a költői képeket, a sokféle költői eszközt felvonultató szöveg gondolati tartalmát és funkcióját a mindennapok vallásgyakorlásában.

Üvegcserepek ezek a szövegek, amelyek egy változatos közép- és barokk kori vallásos írott és orális költészet gazdagságát tükrözik vissza.

Eredményeivel, a Hegyet hágék, lőtőt lépék kiadásaival, tanulmányainak sorával egy majdnem feledésre ítélt szöveg csoport műfaji leírását adta meg interkonfesszionális szemlélettel, európai horizontú történeti és összehasonlító kitekintéssel. Erdélyi Zsuzsanna maradandóan jelen van a nagyapa, Erdélyi János, az apa, Erdélyi Pál képviselte “családi” irodalomtörténeti-folklorisztikai vonalban, a magyar és az európai tudománytörténetben. Kutatásainak ugyanis a szomszéd népek körében is példaadó hatása volt. Eredményei ma már az egyetemi tananyag része.

Hatalmas, gyakorlatilag minden közép-európai népre és nyelvre kiterjedő s külföldön is elismert munkájáért 1983-ban megkapta az Európa-díjat – egyéni tudományos teljesítményért elsőként. Itthon pedig 1991-ben magas állami kitüntetést.

Csak a tudományos fokozatokban megnyilvánuló elismerés maradt el ideológiai okok és emberi irigység miatt. Bár a legtöbb irodalomtörténész, folklorista elismeréssel fogadta munkáját, csupán költőink lelkesedése volt osztatlan – egy addig nem ismert nyelvi világ, a középkori magyar nyelv szürrealista képei, látomásos tablói, a sajátos szerkesztés többüket megfogta. Feltárult a középkor és a barokk vallásos költészetének az a szelete, amelyet szerencsés nemzeteknél írott források is őriznek. Egy világ, amelynek létezését sejtettük, ám amelyet elveszettnek hittünk. Amely nemcsak magyar, hanem legalább annyira európai költészet is, s amelyben ősi tudatformák keverednek a keresztény szimbólumrendszer elemeivel.

Bár egyetemen csak óraadóként tanított, igazi láthatatlan kollégiumot vezetett és vezet: írásaival gyűjtők sokaságát indította útnak. Közülük nem egy szűkebb szakterületének, az archaikus imádságoknak ma már kiváló kutatója. S ami talán ennél is több: kivívott vitathatatlan szaktekintélyévei sokak/sokunk munkásságát támogatta, támogatja. Így vannak, lesznek utódok, akik az örökébe lépnek. Erdélyi Zsuzsanna az 1970-es, 1980-as években sajátos missziót teljesített. Nagy szerepe volt abban, hogy a vallási néprajz körül az elmúlt rendszerben kialakult fagyos légkör oldódott, s közreműködésével megjelenhettek Bálint Sándor, Domokos Pál Péter, Volly István fontos munkái. A Szent István Társulatnál, mert nem akadt állami kiadó akkor, amely a magyar művelődéstörténet e fontos műveit megjelentette volna.

Erdélyi Zsuzsanna a tudományos közéletben is felelős szerepet vállaló, keresztény tudós. Bálint Sándor támogatásával egykor megalapította a népi vallásosság múzeum át. Tudományos konferenciákat szervez, s kongresszusok előadója itthon és külföldön. A Keresztény Értelmiségiek Szövetségének aktív vezetőségi tagja, a magyarságtudományi és vallási néprajz munkacsoport vezetője. Ő szervezi a szabadegyetemi kurzusokat magyar és európai művelődéstörténetről, magyarságismeretről.

Nemcsak gyűjtőként jár sokat és sokfelé határainkon belül és túl. Kutatásairól előadásokat tart, s ezeket kiváló előadóművészek illusztrálják. (Az általa rögzített imádságszövegek hanglemezen is megjelentek.) Hallgatósága rácsodálkozhat vallásos költészetünk mérhetetlen gazdagságára, a kereszténység és a magyar nemzeti kultúra szoros összefonódására. S egyúttal megpróbál reményt ébreszteni napjaink földhözragadt gondjai közepette.

A Bethlen Gábor-díj tehát egy, a tudományért – a magyar művelődés történeti rétegeinek s keresztény európai kapcsolatainak feltárásáért, a tudományos közéletben pedig a magyarságért, a nemzeti művelődésért – áldozatos munkát végző tudós gazdag életművét ismeri el.

BARNA GÁBOR

 

A SZÉPFALUSI HÁZASPÁR

 

Nagyon szeretünk beszélni arról a bűvös, békítő és gyógyító valamiről, mely tán már e honban való megtelepedésünk óta körüllengi a sorsunk: a hídszerepről. És újabban merünk megint beszélni egy ugyanilyen fontos, ezt a híd szerepet lehetővé tevő igazságról: a magyar kultúra egységéről ötbe, hatba, hétbe hasítottan is. Az itt ünnepelt két embert, a Szépfalusi házaspárt többek között éppen ennek önfeláldozó vállalása köti össze, ez kovácsolta intézményemberekké őket évtizedek óta: a hídszerep és ama egységhez kapcsolódás.

A magyarok nullaegésznullanulla ezreléke az, amely miatt – Pannoniustól Nagy Lászlóig, Bolyaitól Teller Edéig – Bartók népeként tart minket számon a világ. A gyönyörű Kelet-Közép-Európa díszletei közt a legpiszkosabb középkor folytatódik, szinte végig ezen a soha be nem fejeződő évszázadon. Ebben a szélviharban, porviharban, mágneses viharban, mint a sárkányt az ellenszélben, valakik Úgy húzták fel a magyar kultúrát, benne az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai részt, Bácska és a Muraköz irodalmát az európai firmamentumra. A régi császárvárosban a Bornemisza Péter Társaság lelkeként István és Márta kezében feszült meg annyiszor az a zsineg. Végigkövették és – hogy kipróbálják – megrángatták valamennyi felderíthető szálát, kötelékét ennek az egymáshoz. fűződésnek, ennek a lekötözött gulliverségnek. Szépfalusiék nem számítanak emigránsnak: ők nem menekültek semmi elől, hanem privát sorsfordulatuk előnyeit és hátrányait mérlegelve vállaltak valamit; tények végtelen sora igazolja, hogy mennyire vált be az előbb csak megérzett, aztán világosan kitűzött életcél színhelyeként az ő Bécsük mint a magyar glóbusznak Csíkszeredától Brazíliáig működésbe hozható műhelye, működő idegdúca. Szépfalusi Istvántól idézek: “Bécsben jó négyszáz évvel ezelőtt bizton tartott magyar nyelvű istentiszteletet Bornemisza Péter. Ez egyháztörténetileg bizonyított tény. Meglehet, ez volt az első nyilvános magyar protestáns szolgálat a városban. De mikor lesz az utolsó? Remélhetőleg majd ama napon, amikor az angyal megáll Luther kriptájában, s megkopogtatva koporsóját így szól: kelj fel, Márton atya, megváltó urad hív. Ez az angyal viszont abból a minden népből verbuválódott angyali kar egyik tagja lesz, akik egykor a betlehemi éjszakában a világ népeinek a jó hírt közölték: ő éppen közép-európai volt, vagyis nemcsak németül, hanem, ezt biztosan hiszem és vallom, magyarul is beszélt.”

A Trianon után életfontosságúvá vált helyzetelemzések, a már a két világháború között megkeresett modus vivendik többé-kevésbé megtalált kisebbségi életmodelljeink kidolgozásába torkolltak. Szépfalusi István képzettsége és hivatástudata annak is csendes, de egyáltalán nem észrevétlen apológiája, hogy az az értékrend, az a nevelés, mellyel a háborút követő évtizedben is felvértezte, pályára bocsátotta új nemzedékeit a Magyarországi Evangélikus Egyház, a soproni alma mater, milyen szilárd alapnak bizonyult, eközben belső “berlini falak” is szétfeszítették a nemzet állagát.

Szépfalusiné Wanner Márta maga vallja családi hátteréről: “Anyám a gyakori kelet-közép-európai felmenőkkel szolgált, apám apai ágon svájci, anyai ágon szintén kárpát-medencei volt. Tizenhárom éves koromban vándorolt vissza apám, és kerültem így én is Svájcba, ettől kezdve nyelvközpontú tanulmányaimat mindvégig nyugati országokban folytattam. Bécsben született, ma már felnőtt három fiam magyar anyanyelvű, osztrák és svájci állampolgár, s az ugyancsak Bécsben született osztrák és svájci állampolgár két unokám anyanyelve horvát, apanyelve viszont szintén magyar.” Ugyancsak érdemes megjegyezni, amit tapasztalata mottójának vehetünk. “A műfordítások hozzájárulnak a kiengesztelődéshez”, “Aki nem tud fordítani, az képtelen a megértésre; aki nem tud megérteni, az képtelen a cselekvésre” – idézi olvasmányaiból az, aki a jelenkori magyar irodalom számos értékét adta a német olvasó kezébe megannyi kötetben. Férjének, élettársának a napokban megjelenő legújabb könyvéből pedig azt a szellemiséget idézzük meg, amely az egykori Habsburg Birodalomnak Magyarországtól Ausztriához csatolt sávja, egy hoci-nesze földdarab lakóinak etnikai tudata, anyagi-szellemi hovatartozás-érzete alapján dönti el, hogy néhány hónap alatt a családért átköltözött fiatalemberből hogyan legyen magyar lelkipásztor.

Európa még alkalmi vagy hosszasabb elnyomások elviselésében sem egyforma. Empátia és részvét tekintetében sem volt talán soha, a századok legmélyén sem egységes. Európából ami szép és szabad, az nyugodtan éli meg eme állapotát, előjogát, fájórészei nélkül… Legjobbjaink példás gesztusainak köszönhető, ha mi, magyarok nem maradunk mindenütt örök rebellis hírében, azzal gyanúsítva, amire nemhogy önpazarlással, de még csendes fegyelemmel is képtelenek lennénk talán: hogy valamilyen for­mában, értelemben visszahódítsuk a Kárpát-medencében egykori szellemi-kulturális kiterjedésünket. A Szépfalusi házaspár tettei, döntései, kitartása megannyi magyar közösséget érintett, az egyszerűnek látszó menekült-lelkigondozással, a művelődés animátoraiként. Mint új meg új nemzedékek földönfutását felfogó józan szilárd bécsi pontnak – a lakcímükben az utcanév is ómenné, jelképpé magasodik – mint keletről érkezett Kapisztránnak szán nekik szerepet a sors. Ilyen példák miatt nem estek el még többször, még gyorsabban, még hamarabb a mi lehetséges, maradék Nándorfehérváraink.

LÁSZLÓFFY ALADÁR

 

MARKÓ BÉLA

 

A sors nagyon is kifürkészhető titkai közé tartozik, hogy a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriuma az egyik idei díjat – meghallván a leghitelesebb sugalmazást – éppen Markó Bélának ítélte oda s ajánlja föl. Annak a kitűnő erdélyi költőnek, aki már tizenöt, tehát életmű mennyiségű és jelentőségű kötettel a háta mögött, de mégis nagyon fiatalon “beűzetett” a politikába. De sohasem űzetett ki a költészetből!

Így lett a változások után parlamenti szenátor, majd 1993-tól a romániai magyarság első számú homo politikusa, az RMDSZ elnöke, s ahogy mondják, ezredvégi Bethlen Gábora legalább olyképp – a sokkal nehezebbnek látszó szorítások, rafináltabb pogányságok és csapdák között –, hogy csöndes, de mindig határozott szavával és tetteivel a fejedelem tündérkertes óhajtását valósítja meg, amely így hangzik: “Mi minden erőt, ami a haza javára akar és tud lenni, nem eltiporni, hanem együvé fogni kívánunk.”

A költők, írók s aztán elnökök Közép-Európájában alighanem a régtől hasonló delejes homo publikusi és politikusi hajlammal megáldott költő, a Magyarok Világszövetségének újraválasztott elnöke, Csoóri Sándor mondhatná el itt legilletékesebben dicséretét a negyvenöt éves Markó Béláról.

De én mondom. S ez tartozzék úgy a kifürkészhetetlen titkok közé, hogy nem titok. Hiszen Markó Béla kézdivásárhelyi líceumi diák első verseit már a híres 1969-es Kapuállító című antológiából ismerem. Nemzedéktársam, régtől barátom, még azokból az időkből, amikor a kölcsönös figyelem és rokonszenv ápolása és elmélyítése nem volt olyan egyszerű. Ám akkor is jöttek-mentek a könyvek, jöttek a különös szövegű képeslapok, hogy “még élünk, megvagyunk, dideregve várjuk a tavaszt”. S jöttek az állatkerti rácsos négyzetek, madárkalítkák meg ködbe és hóba fúló székelyföldi városok fotográfiái a legsötétebb diktatúra éveiben.

Tán legsűrűbben a Talanítás bátor verseinek idejéből, amikor Markó új szakaszt nyit költői pályáján. A kezéhez nagyon is idomuló avantgárd és posztmodern kísérletek után, amelyek persze a lázadás és szabadságkeresés érdemes és bekalandozni való állomásai voltak, eljut a korszakra kivételesen rímelő zárt formához, a szonetthez, hogy paradox módon szabad legyen. Az egyik legjobb és legszabadabb magyar nyelvű költő ott, Erdélyben, a Friss hó a könyvön című kötet revelatív erejű ötven – ahogy maga írta – behavazott szonettjével.

S itt teljesül ki a megváltozott, mégpedig radikálisan megváltozott szemléletmód is, amely bátran fölméri a veszteséget, idézzük csak a XI. szonettből a záró szakaszokat: “…de mindhiába pontos mondatom, / ha nem lesz kinek majd elmondanom, / és mindhiába leszek csillogó, // kegyetlen, éles kép, ha senki sem / lát, hogy milyen vagyok és ő milyen. / Így lesz? Vak ember tükre lesz a szó?” (Vak ember tükre)

Még nem omlott össze a diktatúra, de már a politikusi mozdulat, a lényegre való pontos és bölcs rámutatás ott van a zárt formákban megtalált szabadságterepben: a szonettekben és a szapphói versekben.

     Ne irigyeljük és ne is sajnáljuk érte! Inkább figyelmezzünk arra, amit mond, túl a Költők koszorúján és a Szerelmes szonettkoszorú remeklésein: “Nem szeretem a szonettet. A szabadságot szeretem.”

És hol ez a szabadság, ha a Kannibál idő korszakának csontig alázott túlélői 1990 márciusa után ismét a reménykedés megcsalatottjai lesznek? Tulajdonképpen mindmáig erről szól a keserves történet, és nemcsak Erdélyben, hanem mindenütt, amerre csak nézünk Kelet-Közép-Európa tájain.

A zárt formákban megtalált szabadság költője politikusként is ugyanaz az ember maradt. És nincs híján esztétikai fölismeréseinek sem, ha arány és mérték, bölcsesség, valamint stílus kérdéseiben immár a vállalt, de szüntelen elaknásított terepen kell mozognia.

Azt hiszem, jó helyen és jókor mondom azt az Illyés Gyula által képviselt, vallott művészi és életszentenciát, melyet Csoóri Sándor oly gyakran szokott idézni az illyési művet faggatván, s árnyalva a jó gondolatot, miszerint “az elfojtások és kötelező szenvedélyek országában nem a vakmerőség, hanem a józanság az egyedüli hősi állapot”.

Markó Béla jól tudja ezt, hisz minden nagyobbra látó magyar politikust egyszerre rángatnának és szakítanának kétfelé – éljen többségben vagy éppen kisebbségben – a Bibó István leírta típusok: nagyobb számban a “hazug-realisták”, másfelől pedig a csekélyebb számú “túlfeszült lényeglátók”.

De a vállalás ethoszába és a szolgálatba Markónál mindig belefért, és reméljük, eztán is helyet kap az a bizonyos küldetéses vétó, mintegy verséből léptetve ide ezt a szép sort: “Költők és szüzek gyönyörű mestersége az ellenkezés” (Patetikus vers életről, halálról). Az utóbbi hónapok, hetek, sőt az elmúlt lázas napok történéseinek fényében és homályában gondoljunk erre is.

Így kívánjunk Markó Bélának a megérdemelt díjhoz valóra váltható Bethlen Gábor-i álmokat az ő közösségében. És ha az idő alkalmatos volta engedi vagy kikényszeríti, akkor újra a poézis erejével és szépségével szóljon, érintsen meg bennünket. Azt gondoljuk, ez elől sem fog kitérni: s utazik majd hozzánk, jambusban, hatodfeles sorokban, szonettben.

NAGY GÁSPÁR

 

Tamási Áron-díjas

PÁLFY G. ISTVÁN

 

Mestersége: újságíró. Vagyis: másokért író, másokért élő ember.

     Érdeklődési területe: a haza. Tágabb és csonkultabb formája, múltja, jelene, jövője egyaránt.

A hetvenes évek legeleje óta, vagyis amióta a Hajdúság fővárosából útnak engedte a Kossuth Egyetem irodalmi intézete, írásban, képben: újságban, képernyőn, a műfajok rengetegében járva, írott és tévés riportokban, tanulmányokban, elemzésekben, nekrológokban, köszöntőkben, portrékban mutatta, mutatja föl, amit e tágabb és csonkultabb hazáról: történelméről, irodalmáról, hagyományairól, szellemi kincseiről, feledett vagy feledésre ítélt, ismert vagy ismeretlen alakjairól tudni kell, kellene. Erdélyi, felvidéki, kárpátaljai utakban dúsak az eltelt évek, teátrumi, írói, művészeti közösségek eredményei, múltbéli örökségei gyakran általa váltak ismertté, s akkor, amikor épp e tájakat csak távolról volt illő és ajánlatos kedvelni. Mert vannak, főképpen voltak vidékek, ahová kevesen bátorkodtak el tollal, magnóval, kamerával, baráti figyelemmel, s még kevesebben adták hírül, olykor ahogy lehetett, amit e vidékeken láttak.

Hosszú évekig irányítója a tévé tudományos, kulturális műsorainak, s ha gondos kezek el nem tüntették az archívumból mint érdektelen anyagot, a Gondolkodó, A nyelv világa interjúi, portréi, vitaműsorai jelezhetik, milyen eleven figyelemmel, milyen érzékenységgel tekintett minden értékes gondolatra, amelye hazában megtermett, s amely valamiképpen mindig a nemzet épülésével volt kapcsolatos. A Hét és a Híradó vezetőjeként már a napi politika sűrűjében járt: e vidékeken pedig nem feltétlenül és nem mindig a nemzet épülése, üdve az iránytű! Így hát nem az a különös, hogy innen mennie kellett, az lett volna a különös, ha, az ellentétes politikai akaratok hálójában, maradhat.

Megnyugtató és lenyűgöző, hogy az újságírás törékeny öntőformáiban, a napi hajszoltságban még is milyen maradandó értékeket teremtett, s az írott sajtó hasábjain, ahol lehet, teremt ma is: a Tamási Áron-díj e munka elismerése.

A konokságé, amellyel a tünékeny pillanatokat megragadja, amellyel az eseményeket, mielőtt nyomtalan múlttá válnának, megörökíti: azon pillanatokat és eseményeket, melyeket a magyarsághoz való hűség, a feladatvállaló, közösségi érvényű magatartás szül itthon és a határokon túl. A magyar irodalom nemzeti vonulata érdekelte és érdekli mindenekelőtt Simon Istvántól Nagy Lászlón, Németh Lászlón át Sütő Andrásig és Tamási Áronig – kinek özvegye alig pár hete szóródott bele a végtelen időbe és térbe –, a kisebbségi lét szorításai és közösségi életlehetőségei izgatják, a haza és a haladás Ügye foglalkoztatja, élet- és magatartás példák után kutat, a nemzet napszámosait keresi. Vágya – kötetének címével – Jó hazát teremteni.

A pálya utóbbi évei csalódásokkal terheltek. A mások érdekében cselekvő ember olykor rádöbben: ezen érdekek érvényesülése után fölöslegessé válhat, s a magánemberi bátorság határai roppant horpadékonyak. Hihetnénk, Pálfy G. István úgy véli: a közösségi, a feladatvállaló, a másokért cselekvő ember ideája botor idea.

Tévedünk. Minden írásával, megnyilatkozásával azt sugallja, amit hajdan, s amit alighanem örökké vallani fog: “…van tennivaló. S ha netán az árnyékban üldögélünk, Isten malmai akkor is őrölnek. Nem is olyan lassan. És nélkülünk.”

CS. NAGY IBOLYA

 

Márton Áron-emlékérmesek

 

HORVÁTH ANTAL

 

  1. szeptember 5.én született Moldva egyik legnagyobb csángó településén, a Bákó melletti Lujzi Kalugarban (Luizi Calugara), ahol bár a népüket megtagadó katolikus papok több mint egy évszázada mindent elkövetnek a magyar nyelv kipusztításáért, a falu túlnyomó része ma is magyarul beszél, énekel, mesél és érez. Horváth Antal Márton Áronnak köszönhette, hogy 1947-ben ösztöndíjjal a gyulafehérvári Majláth Gusztáv Főgimnáziumba került, majd Székelyudvarhelyen érettségizett. Nem volt ez akármilyen teljesítmény a román nyelvű általános iskolát végzett s népe sorsából következően egy nyelvújítás előtti állapotban levő táj-anyanyelvet beszélő gyermektől, de eszének ereje és lelkének nagysága végigvezette az elkezdett úton, és 1958-ban pappá szentelték Gyulafehérváron. Szívesen hazament volna, hogy moldvai magyar közösségének hirdesse az igét úgy, ahogyan Jézus meghagyta volt: “minden népnek a maga nyelvén”, de a jászvásári (Iasi) püspökség feje, a többi csángó származású, Gyulafehérváron végzett lelkészhez hasonlóan, tőle is megtagadta ezt a lehetőséget. Erdélyben maradt tehát, s először Csíkszentdomokoson, majd Székelyudvarhelyen, Mezősámsondon, a Hunyad megyei Kalánban, Csíkszentimrén, végül ismét Csíkszentdomokoson szolgált élete végéig.

Az 1960-as évektől gyűjtötte és kutatta a moldvai csángók történelmére vonatkozó forrásokat, dokumentumokat. Elsősorban azokat, amelyeket a XV-XVII. század során Moldvában járt olasz, lengyel és más nemzetiségű katolikus papok küldtek jelentéseikben a Vatikánnak. Ezek a dokumentumok egyértelműen a moldvai katolikusok magyarságáról vallanak, s Horváth Antal fontosnak tartotta, hogy román nyelvre fordítva megjelentesse és eljuttassa őket a származásukat illetően zavaros elméletekkel kábított csángó testvéreihez, de azokhoz is, akik lelkészi munkájukat nem átallják összekötni ezzel a kábítással.

1990 után egy ideig ő is hitt abban, hogy Romániában megnyílik az út a csángók igazságának érvényesülése előtt. 1991. április 20-án több más, moldvai származású, Erdélyben szolgáló paptársával együtt levélben kérte a szabófalvi születésű, nevét Ion Robu formában használó bukaresti érseket, engedélyezze, hogy a moldvai csángó falvakban, ahol kérik, magyarul is hallgathassanak misét. Az érsek képmutató válaszát, miszerint a csángók nem értik a magyar irodalmi nyelvet, mert nem jártak magyar iskolába, újabb levélben utasította vissza.

A moldvai csángók magyarságának évszázados dokumentumait Horváth Antal 1994-ben jelentette meg románra fordítva, tízezer példányban, Stramosii catolicilor din Moldova (A moldvai katolikusok ősei) címmel. Könyvét elküldte valamennyi moldvai katolikus papnak, noha tudta, hogy tévtanokban nevelkedett embereket nem lehet egy vékony füzetnyi bizonysággal jobb belátásra bírni. Mégsem számított arra a dühödt támadásra, amelyet a moldvai román egyházi és világi sajtóban váltott ki könyvecskéje. Nem a benne foglaltak igazságát vitatták, hanem az igazság felmutatásán háborodtak fel. Ezek a támadások megerősítették abban a hitében, hogy a munkát folytatnia kell, további dokumentumok románra fordításával és kiadásával kell szolgálnia a csángók igazságát. De mindinkább érezte, hogy erre kevés az energiája, fogytán az egészsége. .

Sajnos, már a Bethlen Alapítvány kuratóriumának döntéséről szóló levelet sem vehette kézbe. Főtisztelendő Horváth Antal kanonok úr, nyugalmazott esperes-plébános – ahogyan a gyászjelentés hírül adja – 1996. szeptember 26-án megjelent az Örök Bíró előtt, s szeptember 30-án a csíksomlyói kegytemplom kriptájában elhelyezték végső nyughelyére.

Nyugodjék békében!

HALÁSZ PÉTER

 

JÁKI  SÁNDOR TEODÓZ

 

1929-ben született Győrben, olyan családban, amelyből két testvérével együtt hárman lettek papok. 1939-ben a pannonhalmi bencés gimnáziumban kezdte a középiskolát, majd egy év elteltével a pannonhalmi olasz gimnáziumban folytatta tanulmányait. 1945-ben lépett a bencés rendbe, és 1952-ben szentelték pappá. A rendben felvette a Teodóz szerzetesi nevet. 1956-tól a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnázium tanára, ének-zenét tanít, és vezeti az iskola énekkarát.

Több mint húsz esztendeje jár Moldvába, hogy tanulmányozza a csángó magyarok sorsát és kultúráját. Eddig több mint ötven alkalommal fordult meg közöttük, s mindannyiszor gazdag élményekkel, értékes zenei gyűjtéssel tért vissza. Az 1980-as években szinte minden útja előtt fölkereste Domokos Pál Pétert, a csángók vándorapostolát, a Bethlen Alapítvány első díjazottját. Tanácsokat kapott tőle útjához, egyszersmind kérte, hogy imádkozzon moldvai utazásának sikeréért. Hazatérve pedig ismét meglátogatta őt, s beszámolt neki tapasztalatairól.

Jáki Sándor Teodóz rendszeresen gyűjti a moldvai csángó magyarok vallásos emlékeinek legarchaikusabb, legértékesebb rétegeit, ezek közzétételét még várjuk tőle. De munkája Csíksomlyón, Kácsikán és bárhol, ahol alkalma nyílik rá, nagyszerű, mert tanítja, újratanítja a csángóknak és minden rendű és rangú magyaroknak ezeket a sok évszázados egyházi énekeket.

1994-től a moldvai csángók iránt érdeklődőket összefogó, Lakatos Demeter szabófalvi csángó költőről elnevezett egyesület elnöke. Ezt a tisztséget Benda Kálmántól, a csángók történelmének azóta elhunyt kiváló kutatójától vette át. Moldvai útjai során jelentős szerepet vállal a jobb érzésű moldvai csángó papokkal való kapcsolatok kiépítésében és ápolásában.

*

Két katolikus lelkész kapja most meg a Márton Áron-emlékérmet. Két olyan, kapisztráni lelkületű pap, aki nem a Moldvában szolgáló, népüket tudatlanságból vagy gonoszságból megtagadó egyházi emberek útját járta és járja, hanem azt, amelyet az emlékérem névadója, a szent életű és megalkuvást nem ismerő püspök, Márton Áron jelölt ki számukra közvetlenül vagy élete példájának erejével.

H.P.

 

BOHUMIL DOLEZAL*

 

  1. január 17-én született Prágában, tanulmányait 1962-ben fejezte be a Károly Egyetem bölcsészkarán, cseh-német szakon.

1968-69-ben a Tvář (Tvárzs) című kulturális folyóirat szerkesztője, 1969 után semmiféle szellemi munkát nem végezhetett, munkás, majd 1974-tő1 1989-ig programozó.

A 80-as évek elején kezdett el magyarul tanulni s kapcsolatot keresni magyar értelmiségiekkel. 1986-ban megismerkedik a Bethlen Gábor Alapítvány titkárságának tagjaival. Alapítványunk vendégeként tölt rövid időt Budapesten 1987-ben, előadást tart a Műszaki Egyetem egyik klubjában a cseh liberális politikai hagyományokról.

1977-ben aláírta a Charta ’77 nyilatkozatát. 1987-től a Cseh Demokratikus Kezdeményezés egyik alapítója, majd titkára, alelnöke, a Csehszlovákiai Helsinki Tanács alapító tagja. 1988 szeptemberében részt vesz és fölszólal a Magyar Demokrata Fórum környezetvédelmi tanácskozásán Esztergomban, ezért otthon bevonják az útlevelét.

1990-ben a csehszlovák szövetségi parlament képviselője a Polgári Fórum, majd a Liberális Demokrata Párt képviseletében. 1992 és 1994 között a cseh miniszterelnök tanácsadó testületének a vezetője, majd tagja.

1993 óta a prágai Károly Egyetem Társadalomtudományi Karán XX. századi történelmet ad elő, elsősorban a magyar történelem 191 8 utáni eseményeiről.

Írásai megjelennek a cseh szellemi élet fontos fórumain, valamint 1989-ben a Hitelben. Példaszerű tárgyilagossággal foglalkozik a második világháború befejezése utáni német (szudétanémet)-cseh viszony kérdéseivel. Esterházy Jánosról írt alapvető tanulmányát Budapesten a Valóság, Prágában a Středni Evropa jelentette meg. A cseh-magyar kapcsolatok kutatója, áldozatos szervezője és aktív résztvevője. Így köszönthettük 1996 szeptemberében a Szárszó Budapesten című tanácskozáson.

BAKOS ISTVÁN

 

Tisztelt Uraim!

Köszönöm a levelüket, amelyben arról értesítettek, hogy a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriuma nekem Ítélte oda az egyik Márton Áron-emlékérmet. E nagy megtiszteltetést annál inkább becsben tartom, mert már évek óta fáradozom azon, hogy a cseh nyilvánosság tájékozottabb legyen magyar szomszédaink problémái felől, mindenekelőtt a szomszéd országokban élő magyar kisebbségekről, hogy képes legyen igazságosabban értékelni Közép-Európa XX. századi történetét, mérlegelni tudja, hogy a cseh politika mennyiben vette ki részét azon tragikus eseményekben, melyek a magyarságot sújtották. Tevékenységem első magyarországi nyilvános elismerése kötelezettséget is jelent számomra: lehetőségeimhez mérten a jövőben is igyekezni fogok, hogy a nemzeteink közötti kiegyezés, megbékélés és együttműködés folyamata szilárdabb és világosabb alakot öltsön, és politikai téren is az eddiginél meggyőzőbb formában jelentkezzék.

Egyúttal szíves elnézésüket kérem, amiért november 5-én nem vehetek részt az emlékérmek ünnepélyes átadásán. Ezen a napon kezdődik ugyanis Marienbadban egy nemzetközi szimpózium a nemzeti identitás problémáiról és a közép-európai népek együttmzűködéséről, melynek előkészítésén magyarországi barátaimmal együttműködve a múlt év novemberétől dolgozom, és a tanácskozást bevezető beszámolók egyikét kell megtartanom. Mivel a szimpózium témája szorosan összefügg tevékenységemmel, melyet önök oly nagy megbecsülésben részesítettek, remélem, hogy távollétemet szíveskednek megbocsátani.

Prága, 1996. október 30.

Tisztelettel és hálával

Bohumil Doležal

 

* Az emlékérmet Richard Pražák, a Cseh Köztársaság nagykövete vette át.

 

 

SÁRKÖZY PÉTER

 

  1. június l5-én született Budapesten. Egyetemi tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-olasz szakán végezte, ahol 1972-ben summa cum laude minősítéssel doktorált olasz irodalomtörténetből. Néhány éves gimnáziumi tanárságából – tudományos munkássága és szakmai publikációi eredményeként – 1973-tól az MTA magyar-olasz kapcsolattörténeti kutatásaiba vonja be Klaniczay Tibor, majd alma matere adjunktusnak hívja vissza az olasz tanszékre. Az olasz irodalom XVIII. századi történetéről írott munkájával kandidátusi fokozatot szerzett fiatal tudóst a tanszéken docenssé nevezték ki. 1979 őszén már Rómában a La Sapienza Tudományegyetemen Klaniczay Tibor utódaként folytatta munkásságát. Az olasz nemzeti habilitációs pályázaton habilitációt és végleges tanszékvezetői kinevezést kapott az egyetem magyar tanszékének élére harmincöt éves korában. Szakmai munkája és megnyerő emberi modora eredményeként a tanszék fejlődött, hallgatói létszáma is szépen növekedett, s harminc fő felett állandósult. Tanítványai közül többen szereztek Magyarországon doktori és kandidátusi fokozatot. Hazai kapcsolatait rendszeres munkával ápolja, részt vesz az MTA Irodalomtudományi Intézet kutatásaiban, a Debreceni Nyári Egyetem olaszkurzusait vezeti, és kezdeményezésére az olasz kormány segítségével alapították meg a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem olasz tanszékét, ahol időnként szintén oktat.

1991-től 1994-ig egy jelentős európai közösségi program koordinátoraként évi százhetvenezer ECU-s támogatást szerzett a magyar egyetemek olasz és francia tan székeinek, illetve lehetővé tette évente tizennyolc magyar diák külföldi részképzését. A magyar nyelv és irodalom oktatásának legtöbb jelentős műhelye ma Olaszországban működik. Tizenkét olasz egyetem Sárközy Péter kezdeményezésére és vezetésével Rómában létrehozta az Olasz Egyetemközi Hungarológiai Központot, s megalapította annak tizedik évfolyamába lépő hungarológiai szakfolyóiratát, a Rivista di Studi Ungheresit. 1989-ben az Olasz Nemzeti Árkádia Akadémia külföldi tagjának választotta, elnökségi tagja a Nemzetközi Italianisztikai Társaságnak és választmányi tagja az Anyanyelvi Konferenciának. Nemzetközi konferenciákon, kongresszusokon és publikációs tevékenységében is igen lényeges szerepet szánt a magyar kisebbségek helyzetének, törekvésének bemutatására, megismertetésére. Számos önálló magyar és olasz nyelvű tanulmány kötete, az általa szerkesztett könyvek, valamint folyóirata a magyar kultúra és irodalom olaszországi jelenlétének, terjedésének, a két nép közötti kapcsolatok ébrentartásának és az új nemzedékek nevelésének fontos eszköze. Sárközy Péter professzor a nyolcvanas évek végén külföldről igyekezett segíteni a hazai rendszerváltást, többünkkel együtt szorgalmazta például a két világháború között létesített római, bécsi, berlini és más Collegium Hungaricumok egyetemi ösztöndíjasokat fogadó tudományos intézeti jellegének visszaállítását, sajnos, fél sikerrel. Teljes siker koronázta viszont az idén Rómában A magyar művelődés és a kereszténység címmel rendezett IV. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszust, amelynek – a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság egyik vezetőjeként – olaszországi szervezője volt. A kongresszus rendkívül gazdag szakmai programján és soha nem látott számú határon túli résztvevőjén túl jelentős közéleti esemény lett Itáliában. Kiemelkedett őszentsége II. János Pál pápa szívélyes Castel Gandolfó-i fogadása és a magyar kereszténység és kultúra európai jelentőségét méltató beszéde, amelyben Sárközy Péternek személyesen is köszönetet mondott.

Sárközy Péter professzor egyként van jelen az olasz és a magyar szellemi életben. Nemzetünk jó hírét gyarapító, áldozatos kultúraközvetítő munkáját a hivatalos állami szervek kitüntetéssel eddig még nem honorálták. Jó érzés számunkra, hogy alapítványunk méltathatja itthon elsőként érdemeit. Itt és ezúton is megköszönöm nemzeti légi közlekedési vállalatunknak, a MALÉV-nak rendkívüli segítségét, támogatását, amellyel hozzájárult ünnepségünkhöz, ahhoz, hogy Sárközy Péter személyesen vehesse át méltán megérdemelt elismerését, a Márton Áron-emlékérmet.

  1. I.

 

KÖNYVES KÁLMÁN SZABADEGYETEM, SAO PAULO*

Közel fél évszázada annak, hogy Magyarországtól igen távol, a dél-amerikai kontinens legnagyobb országában, Brazíliában a Sao Paulo-i magyarok megalapították a Könyves Kálmán Szabadegyetemet. A II. világháborút követő menekülthullámmal sokan érkeztek Dél-Amerika partjaira is. Még nem volt otthonuk, sem biztos megélhetésük, ám a különböző értelmiségi pályákon mozgó emberek létszükségletüknek érezték a magyar kultúra jelenlétét, ápolását a messzi idegenben. Az első elnök Sztankovics Jenő, azaz Tóth Veremund bencés atya. A szabadegyetemet dékánok vezetik, akik évente titkos szavazással rektort, vicerektort és titkárt választanak maguk közül. A szellemi kulturális központ megteremtését tudományos, irodalmi és művészeti előadások, színházi bemutatók, hangversenyek és képzőművészeti kiállítások rendezésével kívánták elérni, emellett különféle tanfolyamokkal segítették a koloniális népművelést. Ebben a közösségben élt és alkotott Rezek Román katolikus filozófus, Teilhard de Chardin legkiválóbb magyar tolmácsolója. A későbbiekben nagy hangsúlyt helyeztek a brazil-magyar kulturális kapcsolatok ápolására és elmélyítésére is. A keresztény erkölcsi világnézet alapján álló Könyves Kálmán Szabadegyetem az akkori Magyarországtól teljesen elszigetelten élt. Ezt mutatja az a tény, hogy az első tizenöt évben egyetlen anyaországi vagy kisebbségi előadójuk sem volt – csak az oda már tele tarsollyal érkezett Írók, művészek, tudományos kutatók köréből kerültek ki. 1953-ban portugál nyelvű kerekasztal-konferencián A Duna-medence jövőjét szlovák, román, horvát, német résztvevőkkel vitatták meg. 1956 őszén tanfolyamot indítottak az ifjúság számára A magyar nemzet nevelési hagyományai címmel. A szabadegyetem századik előadása, A magyar nemzeti forradalom és szabadságharc eszméinek ismertetése 1956. december 20-án volt.

A magyar művészek bemutatkozásai közül megemlítjük Páger Antalét és Hamza D. Ákos képkiállítását, a hangversenyek sorából Vásáry Tamás zongorakoncertjét. Meghívásukra előadást tartott – a teljesség igénye nélkül sorolom – Hevessy György Nobel-díjas professzor, Rónay Pál műfordító, dr. Békés Gellért bencés atya, Csoóri Sándor író, az MVSZ elnöke, ifj. Bartók Béla, Ádám Jenő zenetudós, Illyés Elemér író, Jancsó Adrienne előadóművész s legutóbb Tőkés László református püspök.

A szabadegyetem számos kiadvánnyal – Mit adtak a magyarok a világnak? (1954, portugál nyelven), illetve Magyar műhely a Dél Keresztje alatt (kétkötetes emlékkönyv) – járult hozzá a szétszórtságban élő magyarok tájékoztatásához.

Azok közül, akik a Könyves Kálmán Szabadegyetemet alapították, már senki sem él. A tizennégy dékán közül heten negyven év körüliek, öten a különböző brazil egyetemeken végeznek oktatói munkát. Tóth Veremund, a jelenlegi bencés rektor a negyvenötödik munkaévet megnyitó beszédében a következőket mondta: “Itt és most mi is felelősek vagyunk azért, hogy egy új színt, nemzetünk karakterét, kultúráját feltegyük az emberiség nagy palettájára. Szerény kereteink között szabadegyetemünknek is hivatása, hogy a magyar kultúra értékeit és műveit kisugározzuk a minket körülölelő világba. Íme a nagy feladat, mit egyénileg és közösségileg vállalnunk kell.”

Ha Sao Paulót Dél-Amerika egyik jelentős magyar szigetének tekintjük, akkor a Könyves Kálmán Szabadegyetem ennek a szigetnek a világítótornya. Tisztelet mindazoknak, akik ezt megszületésétől kezdve ennek szánták, hűséges és áldozatos munkájukkal ezt szolgálták.

ZIKA KLÁRA

* A Márton Áron-emlékérmet Tóth László, a Könyves Kálmán Szabadegyetem egyik dékánja vette át.

A díjakat 1996. november 5-én a Magyarok Világszövetsége székházában adták át. A Márton Áron-emlékérem Szervátiusz Tibor alkotása.