Laudációk 1998

A Bethlen Alapítvány díjazottjai 1998-ban

 

Bethlen Gábor-dijasok

GOMBOS GYULA

 

most, szeptember 30-án töltötte be 85. életévét. Két és fél év különbséggel együtt éltük meg a magyarságnak ezt a súlyos, sorvasztó századát. A ’30-as évek második felétől egymást segítő műfajokban – Ö mint író és szerkesztő, én mint kiadó és szervező – nőttünk bele kitörölhetetlenül a népi mozgalom cselekvő folyamatába, s történelmünk annyi buktatója után – még mindig cselekvő állapotban – együtt éljük meg, hogy a népi mozgalom – Németh László szavaival – “halk folyamatai” véglegesen beépülnek a nemzet életébe. Illetékesnek érzem tehát magam arra, hogy a Bethlen Gábor-díjjal való kitüntetése alkalmából én méltassam pályáját.

Szülővárosában. Temesváron, gyermekként éli meg a trianoni hazavesztés fájdalmát. Tízéves korában családjával együtt Budapestre költözik, és itt az akkori egyik legjobb középiskolába, a Református Gimnáziumba kerül. 1936-ban jelenik meg a Soli Deo Gloria református diákszövetség lapjában, a Magyar Útban az első írása Illyés Gyula Puszták népe című könyvéről. Hamarosan a lap belső munkatársa, 1941-töl szerkesztője lesz. Itt és 1938 végétől a Magyar Élet című folyóiratban jelenik meg hat év alatt száznyolcvan cikke és tanulmánya, nagy részben a népi mozgalom köréből. 1941-ben az első könyve, Álom az országról címmel, a népi irodalom előzményeiről és nagyjairól ad összefoglaló méltatást.

1944 októberében sok más magyar tevékenységével együtt az övé is megszakadt. A Parasztpárthoz még annyira sem vezethetett az útja, mint az enyém, a kisgazdapárti gondokkal csak a Tildy családdal való sógorsága és barátai – Arany Bálint és Kiss Sándor – révén szembesült. A Magyar Út újraindítását – szerencséjére – Erdei Ferenc belügyminiszterként megakadályozta, így a Kisgazdapártot szétverő Magyar Közösség összeesküvési perébe csak érintőlegesen került bele. Ez mégis elég volt ahhoz, hogy 1948-ban Svájcba, majd innen New Yorkba emigráljon New Yorkban évtizedekig a Szabad Európa Rádió magyar református műsorát szerkesztette, és a müncheni Új Látóhatár munkatársa volt.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy második könyve, a Szűk esztendők csak 1960-ban jelent meg a Csicsery–Rónay István-féle Occidental Press (Washington) kiadásában, s egyidejűleg angolul is The Lean Years címmel a New York-i Kossuth Foundationnál. “Tárgya a magyar kálvinizmus válsága, Bereczky Albert református püspökkel a főszerepben. Az első kétharmad még 1956 tavaszán készült el, s a helyzetet 1955-ig próbálta felmérni, nem is gyanítva, hogy megállapításait a későbbi események – a magyar forradalom – oly félelmetes világossággal fogják igazolni. Az utolsó harmada 1957 végével zárul, amikor a forradalmat megelőző állapotok erőszakos visszaállítása nagyjából befejeződött.”

Azt a bizonyos fokú biztonságot, amelyet a Szabad Európa Rádió szerkesztősége nyújtott életében, majdnem lerombolta az 1966-ban Münchenben kiadott Szabó Dezső című könyve. Nagyszabású monográfia ez, melyben felismerte: “Szabó Dezsőt sem írói működésében, sem emberi sorsában nem lehet megérteni, ha nem vesszük figyelembe, hogy az őt hajtó szenvedélyek közt a legállandóbb és legmeghatározóbb a politika volt. Politika a szó legszélesebb, egy egész nép sorsát igazító értelmében.”

Ez a “politika” már Szabó Dezső életében sem tetszett a magyar életben a két háború között uralkodó feudális-liberális szövetségnek. A “szövetség” New Yorkban akkor ügyködő jelesei nagy lármát csaptak, s csak az amerikai főnökség józansága mentette meg Gombos Gyula állását.

A következő könyve 1970-ben a Húsz év után, a “szovjetvilág Magyarországon” első józan, igazságkereső mérlege. A Huszonegy év után 1972-ben jelent meg válaszul a kritikákra, mindkettő Münchenben, Molnár József Aurora Könyvek sorozatában.

1970-ben kezdtem újra magam is a magyar könyves pályámat New Yorkban. Az engem fogadó bal- és jobboldali értetlenségekkel szemben – megérkezett a Magyar Közösség újabb erősítése, illetve egyenesen Kádár János és/vagy az ÁVH küldött az emigrációmegrontására – Gombos Gyula és Kiss Sándor álltak nyilvánosan mellém, s néhány év alatt megerősödve, él könyvterjesztés és a magyar-magyar találkozók rendezése mellett a könyvkiadást is elkezdhettem, éppen Gombos Gyula könyveivel.

Az első Németh Lászlóról írt nagyobb tanulmánya volt 1975-ben, ’76-ban a Szabó Dezső-könyv új kiadása, majd egymás után jelentek meg nálam a frissen írt művei: 1979-ben a Hillsdale – kirándulások a múltba egy kis amerikai falu ürügyén (ez az első emigránskönyv, amely 1982-ben itthon is megjelent a Magvetőnél); 1982-ben az Igaz-mondók – négy esszé, kettő magyarokról: Illyés Gyuláról és Németh Lászlóról, egy-egy GyilaszróJ és Paszternakról. “akik akármennyire különböznek is egymástól, az, hogy kelet-európaiak, összekapcsolja őket”; az 1984-ben kiadott Szabadságalapítók “a plymouthiakról szól. az első menekültekről Amerikában: egy új menekült vizsgálja, ahogy itt a maguk módján szabadságot alapítottak”.

A ’90-es évek elején aztán volt annyi rendszerváltozás, hogy előbb mi, azután ők is hazatelepedhettek. Könyveit hazahoztam vagy itthon is kiadtam a hazai olvasók épülésére. Eszmélés című önéletírását 1999-ben az Ünnepi Könyvhétre fogom megjelentetni.

Az állami elismerés, a Széchenyi-díj után a Bethlen Gábor-díj, a hozzá és hozzám legközelebb álló belső kör, a harmadik népi nemzedék tagjának megérdemelt és megtisztelő kitntetése.

PÜSKI SÁNDOR

 

CZINE MIHÁLY

 

laudációját úgy illenék kezdeni, mint egy népmesét: a szegényember legkisebb fia nagy útra indult, legyőzött minden akadályt, és végül célhoz ért. A történet summája valóban ez, pályája során azonban olyan akadályok álltak előtte, amilyenekre a “fényes szellők” szárnyán induló fiatalember aligha számított.

A hodászi nincstelen juhász tizedik gyermekének kitűnő tehetségére már elemi iskolai tanítója felfigyelt, továbbtanulását segítette. Így került a nyíregyházi tanítóképző be, annak elvégzése után pedig Budapestre, az Eötvös Kollégiumba.

Czine Mihály már egyetemista korában kitüntető szakmai feladatokat kapott és oldott meg kiválóan. Már egészen fiatalon elmélyült irodalomtörténeti kutatómunkát végzett. Közben az új irodalom egyik vezető kritikusává is nőtt, az Új Hang szerkesztőségében a legújabb irodalom friss értékeivel, korszakváltó műveivel és alkotóival is bensőséges kapcsolatba került.

Tudósi pályája gyönyörűen indult. Alig múlt harmincesztendős, amikor megjelent Móricz Zsigmond Útja a forradalmakig című nagymonográfiája, az új irodalomtörténet-írás kiemelkedő alkotása, a Nyugat-korszak megismeréséhez és egész irodalomértésünkhöz máig nélkülözhetetlen alapmű. A fiatal Czine Mihály hatalmas lendülettel dolgozott, teje volt tervvel és reménységgel. Úgy érezte, cselekvő bölcsességgel megváltható a magyar sors.

Törekvéseiben Móricz Zsigmond, Ady Endre és a népi írók munkássága állt példaként előtte. Az ő ösztönzésüket kamatoztatva alakította ki életérdekű, közösségi elkötelezettségű, a történelmi cselekvés igényét is vállaló irodalomszemléletét. Ők formálták magyarságtudatát, és mélyítették otthonról hozott közösségi hűségét, felelősségtudatát, szociális érzékenységét.

Megtéveszthetetlen tisztaságú erkölcsi és történelmi érzéke a teljes magyar nemzeti kultúra értékeinek védelmére, tudatosítására szólította őt olyan időkben, amikor a hivatalos irodalom politika – idegen hódítók szolgálatában – semmibe vette a nemzeti értékeket és szempontokat. Czine Mihályban pályakezdése óta értékóvó cselekvő felelősség él a földarabolt, sokfelé szórt magyarság egész kultúrájáért.

Lenyűgöző szuverenitással és biztonsággal alakította ki irodalomszemléletének alapvonásait. Ezekhez minden időben eltökélten ragaszkodott.

Nem tűrte a szellem, a gondolat szabadságának a korlátozását. Nem fogadta el a szellemi nemzetszűkítést. Erkölcsi és nemzeti felelősségérzet irányította abban, hogy munkásságának fő irányait a hivatalos hatalom – nemzeti értékeket semmibe vevő, nemzeti önismeretet és öntudatot roncsoló – törekvéseivel szemben alakítsa ki.

Az 1945 utáni korszakban ő volt az első magyar irodalomtörténész, aki a kisebbségi magyarság kultúráját a magyar irodalom elidegeníthetetlen részének tekintve kutatta és közvetítette. Ugyanilyen tántoríthatatlan következetességgel védte és tudatosította a magyar népi irodalom értékeit. 1958-ban, néhány hónappal Nagy Imréék kivégzése után a népi írói mozgalmat a harmadikutas nacionalizmus vádjával elítélő párthatározattal szemben egyedül Czine Mihály jelentett be határozott külön véleményt. 1960-ban pedig alapvető tanulmányban bizonyította Nagy László és Juhász Ferenc költészetének korszakalkotó értékeit, pedig akkor őket a “tűztáncosok” mögé sorolta a pártideológiai alapon ítélkező irodalomkritika. Néhány évvel később ugyancsak az elsők egyikeként szólt az Elérhetetlen föld antológia fiataljai mellett.

Czine Mihály ama ritka kivételek közé tartozik, akik egyedül is ki mernek állni fölismert igazságaik védelmében. Így vált személye és munkássága a kommunista diktatúra irodalom- és tudománypolitikájának egyik fő céltáblájává. Minden lehetséges eszközzel gátolták munkásságának további kibontakozását.

      Hiába írta meg még a ’60-as évek elején az erdélyi magyar irodalom történetét, annak még folyóiratbeli közlését is leállították.

Hiába alkotott két idősebb tudós, Bán Imre és Barta János szerző társaként teljes magyar irodalomtörténetet, annak általa írt, XX. századi része magyarul nem jelenhetett meg, mert szemlélete merőben ütközött a népi írókat sújtó pártállásponttal.

Hiába kezdett könyvet írni Tamási Áronról, nem találhatott kiadót rá.

Volt időszak, amikor páratlan népszerűségű előadói útjait is meggátolták, több megyéből – Nagy Lászlóval, Sánta Ferenccel,  Csoóri Sándorral és Fekete Gyulával együtt – kitiltották.

Késleltették egyetemi tanári kinevezését, akadémiai doktori vitáját, tanulmánykötetének megjelenését.

Megakadályozták akadémiai taggá választását. Túlságosan nagy árat kértek tőle, azt, hogy ne menjen el Bibó István temetésére. Ő azonban – Király Istvántól tudjuk – azt válaszolta: “Barátom volt, becsültem, szerettem: ott kell lennem a búcsúztatásán.”

Gyalázat, hogy hosszan lehetne és kellene még sorolni a Czine Mihályt ért jóvátehetetlen sérelmeket.

Jóvátehetetlenek, mert bár kitűnő könyvek sorát alkotta – Móricz Zsigmond útja a forradalmakig, A naturalizmus, Móricz Zsigmond, Szabó Pál alkotásai és vallomásai tükrében, Nép és irodalom, Kisebbség és irodalom, Németh László eklézsiájában – mégis számba vehetetlen a “leltárhiány”, a csírájukban elfojtott, megakadályozott műveinek sora.

Czine Mihály évtizedeken keresztül Rasmussen hajóján érezte magát, vagy úgy, mint Sarkadi Imre novellájában Bíró Máté a kútban.

De lélekben mindig szálegyenes, cselekvésben mindig töretlen maradt. A magyar nemzeti kultúra iránti alázattal, hűséggel dolgozott. Személyiségének varázsával, utánozhatatlan szépségű, ékes és mégis mindig szakszerű előadásainak ezreivel közvetítette, avatta nemzeti közkinccsé, nagyon sokak személyes éllményévé irodalmunk személyiség- és nemzetmegtartó értékeit.

Biztatás, szeretet, fény sugárzik egyéniségéből hallgatóira. A fontossági sorrendet soha el nem téveszti, minden értéket a maga helyén vesz számba.

Így vált a magyarság legszélesebb rétegeiben és minden régiójában, Magyarózdtól Montrealig, Pozsonytól Újvidékig, Nagykanizsától Debrecenig a magyar irodalom különleges státusú “igehirdető”-jévé. Egy személyben tudós professzor és rengeteg ember közvetlen személyes társa, barátja.

Hatalmas tárgyi tudását az élőbeszéd közvetlenségével adja át hallgatóinak és olvasóinak. Bizodalmat, derűt, életakaratot, fényt visz közéjük akkor is, ha sokszor bajokról kénytelen beszélni, hiszen az irodalom dolgát sohasem szakítja el az alkotószemélyének és közösségének a sorsától. Sohasem akad el a részletekben, elvont elméleti fejtegetésekben, szava és írása mindig élettel teli, mindig az értékre figyel és figyelmeztet.

Hallgatói, olvasói példátlanul népes tábora mellett így érdemelte ki irodalmunk sok jeles személyiségének, köztük a legnagyobbjainak a szeretetét, barátságát is.

“Nemcsak kitűnő író, nagy hatású egyetemi oktató, de a magyar irodalom egy leváltásra, elfeledésre ítélt irányzatának a védője is” – írta róla Németh László, aki pontosan látta meg tudósi magatartásának, jellemének értékét is: “azt védi, amit kell”. Illyés Gyula “az idősebb testvér szeretetével” dedikálta neki könyvét. Dobos László pedig úgy, “akár kicsi testvér a nagyobbiknak”. Nagy László versben is bölcsnek nevezte, naplójában is szeretettel vallott róla. Sütő András szavai pedig azt tanúsítják, hogy Czine Mihály “Erdélyben is messzire látszó fehér tornya az írói-emberi felelősségnek a nemzet-virrasztásban”.

     Az olvasók, hallgatók ezreinek szeretete s az ilyen vallomások szinte végtelen sora egy nagy lélek, nagy jellem, nagy tudós életművének legszebb igazolása.

     Veled örül most, kedves Miska, tanítványaid, hallgatóid, olvasóid, barátaid nagy-nagy magyar gyülekezete az oly igen megérdemelt Bethlen-díjnak.

     Betegséged miatt aggodalom és szomorúság is van bennünk, de tudjuk, Tőled tanul

tuk, hogy az ember kútba esve sem adhatja föl a reményt.

GÖRÖMBEI ANDRÁS

 

KRZYSZTOF CZYŻEWSKI

 

afféle irányadó hagyomány megvalósítója. Hazánkban Szent István király fiához, Szent Imre hercegnek címzett intelmeire úgy szokás hivatkozni, mint a közép-európai szelle­miség első. a tágabb régiónk határain túl is megszívlelhető dokumentumára, amely a vendégszeretetről, a befogadásról, a több népet magába foglaló ország szellemi gazdagságáról, valóságos gyarapodásának többletlehetőségeiről szól. A lengyel história hasonló szellemi töltetű tradíciójában annak a XVI. századi vilniai utcának a képét szokás megidézni, amelyen egymás mellett sorakozik a katolikus templom, a pravoszláv cerkov, a zsinagóga, a mohamedán mecset és a protestáns imaház. A népek. kultúrák, nyelvek, vallások tényleges egyenjogúságának, harmonikus együttélésének, együttlétének azóta újra és újra lemeszelt. bekormozott, kivakart freskóját Krzysztof Czyżewski és az általa irányított “Népek, kultúrák, művészetek határvidéke” Központ munkatársai nemcsak felfedezték és rekonstruálták a maguk számára, hanem életre is keltették mindnyájunk javára és okulására. Nem véletlen, hogy Krzysztof Czyżewski. az 1956-os munkásfelkelés városának, Poznańnak a szülötte, az 198G/81-es Szolidaritás Varsójának a neveltje a litván határ közelében fekvő kisvárosban, az egyharmad részben litvánok által lakott Sejnyben hozta létre az általa oly szívesen emlegetett “kis hazák”, szűkebb pátriák jelképértékű centrumát.

A XX században a lengyel szellem két meghatározó alakja, Stanislaw Vincenz és Czeslaw Miłosz emelte életműve középpontjába a térség népei közötti megbékélés és szolidaritás eszméjét. Miłosz lengyel ként is a litvánság, Vincenz az ukránság, tágabb értelemben a nemzeti kisebbségek irodalmi, kulturális nagykövete lett hazájában, az emigráció lengyel közegeiben és műveiken keresztül a nagyvilágban. Ez a tény is hozzájárulhatott, hogy a legnagyobb lengyelek között tartják őket számon. Krzysztof Czyżewski és intézménye az ő szellemi öröküknek tekinthető.

Amikor a térségünkben összeomlott kommunista rendszer országnyi krátereiből föl-fölcsaptak a nacionalizmusok lángnyelvei, Czyżewskinek volt bátorsága és hite 1991 tavaszán a lengyel-litván, a lengyel-belorusz, a lengyel-ukrán, a lengyel-orosz megbékélés ideájával és gyakorlati programjával előállni.

Többségi lengyelként kisebbségi érzékenységgel pásztázta a Baltikum és Adriatikum közötti térség történeti-földrajzi tájait. Ez a munkáját hitelesítő szenvedélyes érdeklődés vezette el őt a határokkal felparcellázott Kárpát-medence magyar kisebbségeihez, s ez hajtotta a valóságos szögesdrót-akadályokon át Boszniába is. A Kárpátoktól északra fekvő térségben senki sem tett annyit az erdélyi magyarság kultúrájának megismeréséért, mint ő 1992 májusában az Erdélyi kultúrák hete megrendezésével, amelyen közel ötven meghívott vendég szerepelt az érintett régióból. Idén a lengyel-szlovák-magyar–cipszer Szepesség bemutatására szentelt többnapos szimpóziumot. A két évvel ezelőtt Bukovina megismertetésére szervezett konferenciának is voltak magyar vendégei.

Krzysztof Czyżewski tevékenységének fontos területe a folyóirat- és könyvkiadás is. Krasnogruda címmel kiadott periodikájának nincs olyan száma, amelyben ne szerepelne magyar anyag. Jövőre pedig tervei szerint napvilágot lát a kiváló erdélyi író, Szilágyi István hull apadó kútba című regénye, valamint Barta Gábor Az erdélyi fejedelemség kialakulása című fontos munkája részben a Pro professione Alapítvány támogatásának jóvoltából.

Krzysztof Czyżewski gyakori vendége Vilnának, Minszknek, Ilyvónak, Budapestnek, Kolozsvárnak, Marosvásárhelynek, Bukarestnek, Szkopjénak, Szarajevónak, Zágrábnak. A balti országoktól Macedóniáig mindenütt szeretettel fogadják, Úgy, mintha hazaérkezne, az övéi közé. Élete és működése bizonyság rá, hogy jó lélekkel, alapos szellemi felkészültséggel Közép-Európa mennyire közös pátriánk lehet.

KOVÁCS ISTVÁN

 

Tamási Áron-díjas

FERENCZY ISTVÁN

 

szerepvivő. Gondolathirdető. Gondolatmenekítő – járom körbe több felől is Ferenczy István művészetét. Mindhárom megközelítés a virrasztó embert magasítja elém…

Nem félek az emelkedett megfogalmazástól: a színpad, az egyetemes magyar színházi élet kiválasztottja ő. Küldetéses megjelöltje, akiben a szív és tehetség elválaszthatatlanul együtt van, rendelkezik azzal a rendkívüli, Németh László-mércéjű adottsággal: a maga emberi szívére úgy tudja rákapcsolni a szerepeihez szükséges kisebb szíveket, hogy egyszerre hatalmas lírikus és tökéletes alakító.

A gondolathirdetés, a gondolatmenekítés – különösen ott, ahol a számonkérés árnyékában, erős szomjultságban lélegzik, lélegezhet a magyar nyelv – próbás mesterség. Próbás, gyakorta hétpróbás. Ez Ferenczy Istvánt éppúgy dacoltatja, mint megannyi küldetéses társát, naponta megvallva: anyanyelvünket nem azért nevezik anyanyelvnek, hogy bölcsőjét veszítse, hanem, ha más módja nincs, tiltásában is megszülje csöndjét, csöndjében a folytonos életjelt adó sírást, majd dalmegtartó énekét!

Szerepvivései közül Bolyai Jánosát (Kocsis István: Bolyai János estéje) gerincfázással őrzöm – egyszerre volt didergető s felforrósító: ahogy a hideg fürdőkádból világgá fegyelmezi törvénybe oltott, mégis lélekellátó szavait –, fázott az ingem…

A Tamási-hősök: Czintos Bálint (Csalóka szivárvány), Bodrogi Antal (Hullámzó vől­gény), Bakk Lukács (Énekes madár) átizzításához az 1956-os személyes találkozásuk adta az első szikrát. Parázslatuk mindmáig tart…

Végül egy jutalmazott, Kisvárda Nagydíját kiérdemlő alakítása, Bodor Péter Sütő András Az ugató madárban, amely a benső fénylésen túl külső fénylés is…

Ez a külső-benső fénylés s a mostani elismerés mondatja velem: így van rendjén, így kellene hogy rendjén legyen – az arra érdemesek még élő idejükben, ne sírfeliratokon halhatatlanuljanak. Az egykori drámai színész szájra vett sírfeliratát: Sokszor meghaltam már, de így még soha, máris életfeliratra fordítom: Sokszor életben maradtam, de így még soha’

Kívánom Ferenczy Istvánnak, hogy sokáig sokszorozza MARADÁSÁT’

TAMÁS MENYÉRT

 

Márton Áron-emlékérmesek

KETTŐS JÁNOS, a száműzöttek lelkésze

 

halk szavú lelkipásztora a reá bízott közösségnek. Köszöntésére és méltatására készülve megannyi újságot, folyóiratot és könyvet lapoztam fel, találnék hitvallásáról néhány írásba foglalt gondolatot, vállalt és mélyen átélt küldetéséről néhány szép mondatot Kerestem némi bizonyságot: íme a lelkipásztor, aki a Mindenható üzenetét tolmácsolja a reményvesztetteknek, s aki úgy mutat a jövőbe, hogy tisztában van vele, vannak helyzetek, amikor a csüggedők elé lépve a szorongó némaságban ő az egyetlen megszólaló, az egyetlen vigasztaló, szavának tehát világteremtő súlya van. De a semminél alig valamivel több, amit az írás megőrzött. Mert a pásztornak minden tudását és képességét igénybe vette a megriasztott nyáj összegyűjtése, az elbitangolástól való megóvása, nincs mód, nincs alkalom a hagyományokkal körülbástyázott szószékekről gondosan megírt prédikációkkal üzenni az örökkévalóságnak. Kettős János baranyai református lelkész hét éve Úton van, hét éve éjt nappallá téve minden erejével és tudásával azon munkálkodik, hogy népével elhitesse – a legtöbbször már szinte hihetetlent –, hogy van isteni gondviselés, amely megmutatja a hazavezető utat, s ha már az utakat is felperzselték, hát vannak a fejünk felett világító, hazavezérlő csillagok. És vannak az istenhitben nagy példaképek, hitszónokok és tiszta erkölcsű prédikátorok, akik szenvedéseikkel is azt üzenik: nem volt hiába a mérhetetlen megpróbáltatás, ha ezzel közelebb kerültünk Istenhez.

Kettős János baranyai(-szlavóniai) református lelkész 1955. szeptember 18-án született Eszéken. Iskoláit előbb Sztárai Mihály kedves falujában, Laskón, majd Pélmonostoron végezte, innen indult peregrinációba, s lett a budapesti Református Teológiai Akadémia hallgatója. 1984-ben abszolvált, 1988-ban A lelki gondozás címmel megvédte nagypapi dolgozatát. 1989-től Kopácson segédlelkész, 1991-ben lelkipásztorrá való felszentelését követően azonban már csak annyi ideje maradt, hogy azonnal kövesse a reábízott lelkeket a száműzetésbe. Kettős János református lelkész 1991 és 1997 között a szerb szabadcsapatok által baranyai és kelet-szlavóniai otthonaikból elüldözött magyarok papja, tanítója, gondozója, vigasztalója és szószólója lett. “Olyan országból és területről jövök – mondta hittársai előtt még egy évvel ezelőtt is Budapesten –, amely mind a mai napig viseli az elmúlt háború következményeit. Népünk és nemzetünk szét’ van szórva az anyaországban, Horvátország területén és Nyugaton. Az egyháznak rendkívül nagy szerepe lesz a rendezés után ezeken a területeken, mert hiszem és vallom azt, hogy minden népnek, nemzetnek, egyházi közösségnek joga van az élethez, a megmaradáshoz, nyelvéhez, hitéhez, kultúrájához, hagyományaihoz és iskolájához.” Ezzel a hittel látogatta a bibliai hét kerek esztendőn át az Eszék környéki és a dél-magyarországi százhatvanhét településen szétszórt menekültek kisebb-nagyobb közösségeit, hogy újra és újra elmondja: Isten kegyelméből lesz hazatérés, és lesz erő az elpusztított otthonok, iskolák és templomok újjáépítésére. És újra eljő az ideje a vetésnek, és újra eljő az ideje az aratásnak. És lesz új kenyérsütés, és lesz új asztalterítés. Lesz új harangzúgás, és lesznek új példabeszédek, lesznek új fohászok és könyörgések, és minden kínon és megpróbáltatáson, minden keserűségen és megaláztatáson túl eljő a hálaadás nagy-nagy megtisztulásának pillanata. Mert aki ebben nem hisz, az nem találja meg a hazavezető ösvényeket, nem látja meg a hazavezérlő csillagok sziporkázó fényét. Kettős János, amikor csak tehette, szólt a közösség életében meghatározó szerepet játszó értelmiséghez, tanítókhoz és tanárokhoz: ne hagyják elveszni azokat az értékeket, amelyek a drávaszögi és kelet-szlavóniai magyarság történelmi örökségét jelentik. “Hiszem – vallotta meg ugyancsak hittársai előtt –, hogy az egyház mindenkor a nemzeti erő és az öntudat megtartója volt.” S mert e meggyőződés lelkipásztori életét eredendően meghatározta, fáradhatatlanul óvta gyülekezetét, s ápolta lelkükben az istenhitet.

Ápolta akkor is, amikor helyzetük a legreménytelenebb volt, mikor a drávaszögi és kelet-szlavóniai magyaroknak nemcsak földi vagyona és értéke lett a pokoli erők prédájává, hanem amikor a menekülés megpróbáltatásai közepette a puszta életük is a kalmáralkuszok piacán volt keresett áru. Családok hullottak darabokra, gyerekek lettek egyik napról a másikra árvák, asszonyok maradtak özvegyen, férfiakat nyelt el a nagy fölfordulás, és közben égtek az otthonok, s ledőltek a templom tornyok. És a nagy fölfordulásban az emberből nem maradt más, csak a szívszorító félelem, akinek egyetlen támasza volt, az Ige, s egyetlen álma a fohász: hogy legyen, legyen vége már! Isten kegyeiméből a budapesti Református Teológiai Akadémia névsorába harmincötödik délvidéki hallgatóként bejegyzett református lelkész, Kettős János – a régi otthonok romjai közé – hazavezette népét. Őt magát 1998. február 23-án kivételes szolgálataiért jutalmul megválasztották szülőfaluja, Kopács lelkészévé, egyben a szlavóniai Szentlászlógondozó lelkészévé is. Kiválasztottja ő a gondviselésnek: mert amit a száműzetésben megóvott a kallódástól, azt most odahaza kell nemzeti közösséggé formálnia.

MÁK FERENC

 

DEÁK ERNŐ

 

Hetvenötödik esztendeje annak, hogy a történelmének legsúlyosabb megpróbáltatását elszenvedő, hona vesztett magyarság lelki és szellemi szolgálatára méltó pásztort hívott az Úr, a többgyermekes, székelyföldi földműves családból pappá szentelt Márton Áron személyében, akit éppen hatvan esztendeje nevezett ki Erdély püspökévé XI. Pius pápa. Márton Áron az idegen uralom alá került honfitársaink vezetőjeként tántoríthatatlan hűséggel, méltón szolgálta Istent és népének igazát, a humánum védelmét. A sovinizmus és kommunizmus igájában megaláztatásokat, koncepciós pereket, hatévi börtönt, sok-sok kínt és 1956-tól a tizenegy évig tartó házi őrizetet lelki nemességgel viselve vallotta: “Isten törvényeiben s az egyház ügyeiben alkudozást nem ismerek.” Első Bethlen-díjasunk, Domokos Pál Péter – a csángók apostola – sugallatára éppen tíz esztendeje, 1988. november 2-án alapította és osztotta ki első ízben kuratóriumunk “az emberi szolidaritást, az erkölcsi felelősséget és helytállást elismerő új kitüntetését”, a Márton Áron-emlékérmet, a kiváló kolozsvári szobrászművész, Szervátiusz Tibor alkotását az arra érdemes személyeknek és közösségeknek.

Deák Ernő félárva parasztfiúként, a megerőltető munka és a nélkülözések következtében támadt súlyos betegségéből és nyolchónapi kórházi kezeléséből épülőben, a szabadság igézetében, gazdálkodóként élte át az 1956-os forradalom varázslatos napjait és annak brutális leveretését, amely hozzájárult tüdővérzése kiújulásához és disszidálásához.

A Sopron megyei Peresztegről 1956. december 9-én, tizenhat évesen menekült át Ausztriába, ahol egyévi kórházi ápolás és gondozás után kezdhette meg középiskolai tanulmányait a Kammeri Magyar Reálgimnáziumban, amelyet Iselsbergben folytatott, majd az Innsbrucki Magyar Reálgimnáziumban jeles érettségivel fejezett be. Érettségi után a Bécsi Tudományegyetemen gazdaság- és társadalom, illetve Kelet-Európa története szakon folytatta tanulmányait, és mellékszakon germanisztikát hallgatott. 1970-ben az Örvidéki Lánzsér-lakompaki uradalomról írott disszertációja alapján a filozófiai tudományok doktorává avatták. Hat évig kutatóasszisztensként az egyetem Gazdaság- és Társadalomtörténeti Intézetében tanulva dolgozhatott. Ott végzett kutatómunkája eredményeként jelent meg (németül) fő műve, A magyar korona országainak városhálózata (1780-1918) című munkájának két része, s 1976 decemberétől az Osztrák Tudományos Akadémia munkatársa lett,. az újkori gazdaság- és társadalomtörténet elismert szakembere, közel félszáz tanulmány szerzője, a bécsi egyetem magyar város- és településtörténeti előadója.

Ez az önmagában is jelentős szakmai teljesítmény olyan emberi, erkölcsi és közösségteremtő munkával, értékekkel párosul, amelynek alapján az ausztriai magyarok választott vezetőjükként tisztelik, a mindenkori osztrák és magyar hivatalosságok pedig az ausztriai magyar közösség harcos képviselőjeként ismerik el. Hittel és hűséggel szolgálja népét, amelyből vétetett, a sorsfordító forradalom emlékét s az országot is, amely befogadta őt és nemzettársait. 1967-ben egyik alapítója és névadója volt az Jntegratio című magyar-német nyelvű folyóiratnak, amelynek gondozásában jelenik meg A népcsoportok Ausztriában című kisebbségvédő könyvsorozat.

A katolikus egyetemi mozgalomban, a magyar diákszövetségben és az Európa Clubban végzett áldozatos munkája nyomán választották az ausztriai magyarság egészét összefogó érdekvédelmi és kulturális szervezet, az 1980. február 9-én megalakuló Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetségének főtitkárává, majd 1991-ben elnökévé.

A szövetségről, illetve vezetőjéről az ő szavait idézem: “ötvenhat mellett kiálltunk, szellemiségét őrizzük, s [vezetőként] nem voltam hajlandó lepaktálni semmilyen körülmények között a Magyar Népköztársaság itteni vagy otthoni reprezentánsaival, képviselőivel. Tehát sem az anyanyelvi konferenciával, sem a Magyarok VilágszövetségéveI.” De áldozatkész támogatója és bécsi szállásadója volt mindenkor a nemzeti ellenzéknek.

Ezt a határozott kiáltást és szellemiséget képviseli a szövetség kéthavonta megjelenő lapja, a Bécsi Napló, amely Tollas Tibor Nemzetőre mellett a nyugat-európai magyarság legrangosabb orgánuma. Ennek 1985 januárjától szintén Deák Ernő a főszerkesztője, szellemiségének meghatározója, melyet a határon átlopva itthon is szívesen olvashattunk.

Mind a szövetség, mind a Bécsi Napló az 1990-ben kezdődő rendszerváltással és a Magyarok Világszövetsége csírázó megújulásával került közelebb az Úgynevezett anyaországhoz és az MVSZ-hez. Ezért hálásak lehetünk, hisz olyan tudással, tapasztalatokkal gyarapították és gyarapítják identitásunkat és világszervezetünket, amely nemzetstratégiánk alkotó elemévé válik.

Az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége példaszerű csapatmunkával, az ausztriai magyarság érdekképviseletében, a magyar tannyelvű oktatásban a bécsi és burgenlandi kulturális közéletben, az elszakított területeken élő, szükségben szenvedő délvidéki, erdélyi, kárpátaljai és felvidéki magyarság anyagi és politikai támogatásában, a magyar identitás megőrzésében rendkívül szép eredményeket ért el, amelyben kinek-kinek megvan a maga feladata és érdeme.

A bécsi magyar tannyelvű osztályok örvendetes gyarapodása mellett legutóbb például a Magyar középiskolák Ausztriában 1956 után című nagyszerű értékmentő kiállítás és kétnyelvű kiadvány, a Felsőpulyán tartott nagyszabású 150. évfordulós tanácskozás – amelyen tizennégy országból mintegy kétszázan vettek részt –, valamint az Európa Klub folyamatos működése az, amire mindnyájan büszkék lehetünk.

Deák Ernő vallja, hogy “önmagában véve nincs önértéke, csakis egy másikhoz, egy magasabb szférához vagy érdekekhez, célokhoz kötődve nyeri el az emberi élet értelmét és célját”, s ennek szellemében javasolta, hogy az emlékérmet ne neki, hanem a Bécsi Naplónak vagy a Központi Szövetségnek adományozzuk.

A Márton Áron-emlékéremmel a kuratórium értékeli az ausztriai magyarság szervezeti teljesítményét és csapatmunkáját is, de kiemeli az abban erkölcsi-szellemi vezető szerepet játszó Deák Ernő áldozatos közéleti tevékenységét, eredményeit.

BAKOS ISTVÁN

 

BŐJTE CSABA

 

Németh László neve és emléke ismételten felidéződött ezen az estén. Édesapjáról írt, és azon gondolkodott el, hogy egy tanár tevékenysége nem versenyezhet-e sokszor egy íróéval, hiszen annak a művét is néhány ezer ember olvassa, míg egy tanár mindennapos jelenléte neveli föl azt a néhány ezer fiatalt emberré, olvasóvá. A két mozzanat valamiképpen összetartozik és összefonódik.

      Most a Márton Áron-emlékérmet nem olyan ember kapja, aki valamiféle irodalmi tevékenységével érdemelte volna ki, hanem egy nevelő.

Bőjte Csaba 1959-ben született Kolozsváron. Csíksomlyó mellett, Csíkszeredán nevelkedett, ahol azokban az években is élt a ferences szellem, a ferences lélek, amikor szervezeti formában ez a rend nem működhetett.

Bőjte Csaba hivatást érzett magában, csatlakozott ezekhez a rejtekben munkálkodó, de nyilvánosan működő ferences atyákhoz, azután pedig Gyulafehérváron a szemináriumban tanult, és készült a papságra. Akkor állt be a ferencesek közé, amikor az még nem volt legális lehetőség, életforma. S aztán pappá szentelték, és akkor érett meg az a változás, amely lehetővé tette, hogy a ferences rend újrakezdje a működését, vagyis nyilvánosan folytassa tevékenységét. Ott, a pappá szentelés után az újjáalakuló ferences rendnek egyik fiatal reménysége lett. Dézsen és Marosvásárhelyen működött, és egy olyan csoportot gyűjtött maga köré fiatalokból, akik pedagógusnak, orvosnak készültek, s akiket megérintett Szent Ferenc szelleme, és azután világiként is Szent Ferenc harmadrendjének tagjaiként akarták életüket a szegények, a rászorulók szolgálatának szentelni.

Ezekkel az általa fölnevelt fiatalokkal került később Dévára, és megalapította 1993-ban a Magyarok Nagyasszonya iskolát és kollégiumot. Olyan óvodás és általános iskoláskorú gyerekekre talált, akiket nemcsak az iskolának kellett megnyerni, hanem az elveszett otthon helyett otthont is kellett adni. Kallódó gyerekeket, sokgyermekes, szétomló családok fiait és lányait hívta össze ebben az iskolában Bőjte Csaba, hogy aztán több száz fiatalnak adjon kenyeret, ruhát, otthont, emberséget, kultúrát és kereszténységet egyszerre. A rendi tevékenysége még azzal is bővült, hogy a provincia definitora, az erdélyi katolikus életben pedig az érsek úr megbízásából az erdélyi ifjúsági lelkészség vezetője lett.

Tevékenységének hírét egy-egy újságcikk juttatta el hozzánk, amelyből láthattuk, mennyire átéli azt, hogy minden történelmi vihar legkiszolgáltatottabb szenvedői a gyermekek, és mennyire fontos összefogni őket, nemcsak beszélni a gondjaikról, nemcsak küzdeni valamiféle politikai változás ért, amely egy szervezettebb munka kibontakozását teszi lehetővé, hanem mindent máris megragadva tenni kell, amit tenni lehet – ha csak néhány száznak segítve is –, és reménykedni kell és lehet abban, hogy egy ilyen kezdeményezés példa lesz, új és új házak épülnek majd Erdély-szerte, országszerte, ahol az otthonát vesztett fiatalság összegyűlhet, emberségre nevetődhet.

Ennek a feladatnak a munkása Bőjte Csaba. Déva neve a mi számunkra a balladát idézi fel Kőmíves Kelemennéről, aki a házat, az otthont a vérével tapasztotta össze. Hát tudjuk jól, akik ilyesféle dolgot próbáltunk, hogy nemcsak egy családi ház megépítéséhez kell az embernek a vére, egész lénye, hanem még inkább kell ahhoz, hogy a kallódó fiatalokat, apa-anya nélküli gyermekeket valaki összegyűjtse, és számukra otthont teremtsen. Ezt a munkát, ezt az odaadást köszönjük Bőjte Csabának.

Ahhoz, hogy Németh László művét, Illyés Gyula versét vagy Kodály Zoltán muzsikáját két-háromezer fiatal megértse, kelt az ilyenfajta kezdeményezés, az ilyenfajta mindennapos hűség, szeretet és derű.

JELENITS ISTVÁN