Húsz év után a Bethlen Gábor Alapítványról
Immár húsz esztendeje annak, hogy a szomszédos államok, főként Ceauşescu Romániája magyarellenes politikáját, erőszakos asszimilációját és a hazai vezetés tehetetlenségét tapasztalva nemzetféltő szándékkal kezdeményeztük a Bethlen Gábor- magánalapítvány létrehozását és államilag engedélyezett működését.
A Pozsgay Imre kulturális miniszternek címzett felterjesztést 1979 karácsonyán indítottuk útjára, s hatvanöt, alapos megfontolással kiválogatott, többségében a hatalom által is elismert és méltányolt, jeles közéleti személyiség támogató aláírásával 1980. húsvét napján személyesen adtuk át hivatalában a címzettnek, aki gyors intézkedést ígért.
A Bethlen Gábor Alapítvány mint közérdekű kötelezettségvállalás működését mégis öt évvel később az 1288/1985. I. sz. miniszteri intézkedésével Köpeczi Béla művelődési miniszter hagyta jóvá.
A Bethlen Gábor-magánalapítvány azonban a gondolat megszületésével egyidejűleg megkezdte működését. Hiszen mindazok, akik nevüket adták hozzá, korábban is tevékeny szerepet vállaltak az idegen önkényuralom által szorongatott magyarság értékeinek, személyiségeinek, kultúrájának és intézményeinek a védelmében, most azzal a többlettel, hogy cselekvő szolidaritást vállaltak ez ügyben egymással is. Természetesen később sorban csatlakoztak hozzánk azok a barátaink is, akiket féltő óvatosságból vagy gondatlanságból nem kerestünk meg induláskor.
Néhány évünk a fokozódó zsarnoki önkénytől szenvedők védelmében és erőnktől telő segélyezésében, valamint a legalitásért folyó keserves hadakozásokban, a titkosszolgálatok megfigyeléseitől s a hatalmi retorzióktól kísérve telt el. Ebben a korszakban a hatalmasokkal perelő lelkes ügyvivőnk, a nemrég elhunyt kedves tanárunk, Kiss Ferenc volt.
1982 májusában Csoóri Sándor a Kárpátia étterem különtermében tanácskozásra hívta össze az alapítvány kezdeményezőit, amely a belügyesek látható figyelmétől kísérve rendkívül fegyelmezett és építő légkörben zajlott.
Aztán Illyés Gyula, Kodály Zoltánné, Németh Lászlóné és Csoóri Sándor mint alapító hamarosan befizette a magánalapítvány alaptőkéjét, százezer forintot, és aláírták a Király Tibor professzor és Kiss Ferenc szóvivőnk által elkészített és a minisztériumba 1982 őszén jóváhagyásra benyújtott alapítványtervezetet.
A hatalom ekkoriban büntetőakciók sorát indította el az alapítvány hivatali támogatóival szemben. Először Bíró Zoltánt távolították el az irodalmi- és sajtófőosztály éléről, majd Pozsgay Imrét a miniszteri székből, aztán az írók és művészek cenzúrázása, szilenciuma, majd az őket közlő folyóiratok s főszerkesztőik vegzálása következett. Ezek a lélektani hadviselést és egzisztenciális fenyegetést egyaránt hordozó intézkedések azonban már az úgynevezett létező szocializmus agóniáját jelezték. Az ellenzéki csoportok hajszálerekként erősítették mozgalommá egymást, határon innen és túl, amelyben a Bethlen Gábor Alapítványnak meghatározó szerepe volt térségünkben.
Az alapítvány története még megíratlan, földolgozásra vár, de annyit ez alkalommal el kell mondanunk, hogy bármilyen előremutató ellenzéki, demokratikus vagy reformmozgást – emberjogi, polgári akciót – nézünk meg közelebbről e korszakban, mindenütt ott találjuk – ahogy Illyés Gyula nevezte – a Bethlen Gábor-társaság kép-viselőit.
Kezdve a cseh Charta ’77 a lengyel Szolidaritás és a temesvári forradalom támogatóival, a 21-es és a 301-es parcellától, a Bibó-emlékkönyvtől, a betiltott Tiszatájtól, a Mozgó Világtól, amelynek szerkesztői vagy szerzői voltunk, egészen a romániai falurombolás elleni tüntetésig és a Nagy Imre újratemetési, kegyeleti nagygyűlésig részben e társaság szervezte. Tiltakoztunk és aláírásokat gyűjtöttünk a Dunaszaurusz ellen, de nagyrészt mi voltunk a lakiteleki és a szárszói találkozók szervezői és éltetői is. Ott találjuk az alapítvány jeles képviselőit a Magyar Demokrata Fórum és a belőle sarjadó pártok, illetve az újjászülető Magyarok Világszövetségének vezetői és szervezői között, majd a hazai demokratikus fordulatot, a többpártrendszert, az új országgyűlést, a független polgári Magyarország eszmei alapjait, intézményeit megteremtők között.
Ez a civil kurázsival és anyagi-szellemi-fizikai áldozatvállalással működő alapítvány, 1985-ös legalitását követően egészen a rendszerváltásig, a nemzet s különösképpen az elcsatolt részeken élő magyarság mindenféle terhét és gondját kényszerült magára vállalni, a menekültek és üldözöttek ügyeinek intézésétől az élelmiszersegélyek és könyvek, folyóiratok kicsempészésén, a továbbtanulók ösztöndíjazásán át, a legkiválóbbak megismertetéséig és díjazásáig. Ebben az emberpróbáló feladatban az 1985-től kuratóriumi elnökünkké választott kiváló közgazda, Márton János és rebellis verseiért hosszú szilenciumra ítélt titkárunk, Nagy Gáspár önzetlen, bölcs és szívós összehangoló munkája révén becsülettel helytálltunk.
E helyen kell méltassam Márton János kuratóriumi elnökünk több mint másfél évtizedes áldozatos munkáját, aki intézetében helyet adott az alapítványnak, soha egy fillér költségtérítést, kitüntetést a munkájáért el nem fogadott, mindig az alapítvány függetlenségét védve tárgyalt a hatalom képviselőivel, s bölcs józansággal és a legválságosabb időkben tanúsított mértéktartó magatartásával kormányozta az alapítvány hajóját. Ez a hajó Nagy Gáspár kiváló kurátorunk és titkárunk, valamint Kalmár Judit titkárnőnk áldozatos és felelősségteljes munkájával, valamint az alapítvány kuratóriumának és a legnehezebb időkben működő titkárságának – amelyből megemlítem Bíró Zoltán, Kiss Gy. Csaba, Lezsák Sándor nevét – következetes és szívós működésével haladt az átalakuló világ háborgó tengerén, s a rendszerváltás előkészítésének fontos tényezőjévé vált. Ennek ma még nincs olyan híre, mint az úgynevezett demokratikus ellenzék tevékenységének, de idővel fény derül majd erre is.
„Ki a múltját nem becsüli, az a jövőt nem érdemli” – szól a mondás, ezért többszöri elhatározás után a kuratórium most úgy döntött, hogy a Bethlen Gábor Alapítvány történetének megírására a jövő évben az ifjú történésznemzedék kiválasztott tagjának havi tízezer forint ösztöndíjat nyújt, s ha elkészül a mű, 2001-ben megjelenteti.
Múltunk megbecsüléséhez tartozik, hogy legalább a halottak napján nevük felidézésével megemlékezzünk a két évtized során elhunyt alapítóinkról, kuratóriumi és alapító tagjainkról, díjazottainkról:
Halottaink:
Alapítók: Illyés Gyula és Illyés Gyuláné, Flóra asszony; Németh Lászlóné, Ella asszony.
Kurátorok: Juhász Gyula történész; Szabó Gábor orvosprofesszor.
Alapító tagok: Barcsay Jenő festőművész; Benda Kálmán történész; Borsos Miklós szobrász; Czine Mihály egyetemi tanár, irodalomtörténész; Fodor András költő; Hanák Péter történész; Huszárik Zoltán filmrendező; Jékely Zoltán költő; Jócsik Lajos író; Juhász István orvos; Juhász Pál orvos; Kiss Ferenc egyetemi tanár, irodalomtörténész; Levendel László orvos; Makkai László történész; Nemecz Ernő vegyészprofesszor; Nemes Nagy Ágnes költő; Páskándi Géza író; Somogyi József szobrász; Szécsi Margit költő; Vas István költő; Zelk Zoltán költő; Zsebők Zoltán orvos.
Kitüntetettjeink és laudátoraink: Domokos Pál Péter néprajztudós; Zbigniew Herbert költő; Szabó T. Attila nyelvtudós; Bohumil Hrabal író; Újszászy Kálmán teológusprofeszszor; Dr. Christoph Pan jogtudós; Cseres Tibor író; Henryk Jankowski atya; Csengey Dénes író; Vályi Nagy Ervin teológusprofesszor; Bíró Lucián atya; Horváth Antal kanonok; Hites Kristóf atya; Ivánka Csaba rendező; Tompa Miklós rendező.
És gondoljunk mindazokra az elhunyt szeretteinkre és támogatóinkra, akik hitünk és reményünk szerint a Bethlen Gábor Alapítvány túlvilági, mennyei seregét, követségét alkotják, s imádkozzunk azokért – köztük megemlítem a távoli Brazíliából egy igen fontos támogatónk, Zolcsák István, az Erdélyi Világszövetség elnökének nevét –, akik halálos betegen szenvednek.
Amikor számba vettem halottainkat, magam is beleborzongtam, de e névsor is mutatja, hogy a Bethlen Gábor Alapítvány a századvég egyik legnagyszerűbb vállalkozása, amelyet a magyar értelmiség javarészének összefogása, áldozatvállalása és csapatmunkája éltetett és éltet. Ez a társaság éveken át olyan, a rendszerváltást követően ma már működő kormányzati szervek, köztestületek és közalapítványok feladatát igyekezett pótolni és ellátni, mint a Határon Túli Magyarok Hivatala, a Művelődési Minisztérium Határon Túli Magyarok Főosztálya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, a Segítő Jobb Közalapítvány az Illyés Közalapítvány, a Kölcsey és az Apáczai Közalapítvány vagy a megújult Magyarok Világszövetsége. Talán sokan már azt is gondolhatnák, hogy ezek létrejöttével és megfelelő működésével a Bethlen Gábor Alapítvány küldetését bevégezte, s mivel ma már a kitüntetések során a külhoni magyarok munkásságát is számba veszik és elismerik, befejezhetné e tevékenységét is.
Annál is inkább, mert a rendszerváltás és a kormányzat tevékenysége a határon túli magyarokért a Bethlen Alapítvány támogatóinak a sorát és tevékenységi körét is szűkítette, maga az alapítvány pedig úgy járt, mint a magyar polgárok zöme: vagyonát gyarapítani nem tudta, befolyása nem növekedett, tevékenységéhez állami támogatást sohasem kért, és nem is kapott, az adó egy százalékából az adózó állampolgárok csak szerény támogatást juttattak, s még csak egy saját irodát vagy szobát sem szerzett a nagy társadalmi osztozkodásban.
Mindez igaz, és a számvetéshez az is hozzátartozik, hogy a Bethlen Gábor Alapítvány alapvető céljai, a létrejöttét előidéző külső feltételek, mindenekelőtt a környező országokban élő magyarság sorsa az elmúlt évtizedben alig változott, néhol inkább romlott, mint javult. Ezen, sajnos, sem a rendszer- és kormányváltások, a kényszeres alapszerződések, de sajnos még a létrehozott új szervezetek és intézmények sem tudtak sokat javítani eddig.
Ennek illusztrálásaként, száraz statisztikai tényeket ismertetek. Kocsis Károly legújabb tanulmányában bemutatja, hogy miként változtak 1910 és 1991 között a Kárpát-medence demográfiai, etnikai és vallási jellemzői. E szerint térségünkben a legnagyobb mértékben a 80 év során, az ortodox vallásúak száma és aránya nőtt: 2,3 millióról 7,3 millióra, 12,8%-ról 27,1%-ra. Ezalatt a katolikusok, evangélikusok és az izraeliták száma és aránya alaposan csökkent; a felsorolás rendjében 60,5%-ról 43,1%-ra; 7,2%-ról 3,3%-ra; 5%-ról 0,3%-ra. Ezen belül Erdélyben 69,4%-ra, a Vajdaságban 58,1%-ra, Kárpátalján 56,2%-ra növekedett az ortodox vallásúak aránya, amely összefügg az etnikai térhódítással. Az egész térségben a románok, a ruszinok, a szlovákok és a szerbek aránya növekedett; a magyaroké, a németeké, a horvátoké és a szlovéneké csökkent. Kiugró mértékben 5,8 millióra nőtt a románság száma Erdélyben, 4,4 millióra a szlovákoké a Felvidéken, 1,2 millióra a szerbeké a Vajdaságban és közel 1 millióra a ruszinoké Kárpátalján.
Ennél is szomorúbb a kép az iskolai mutatókra figyelve, amely leleplezi az erőszakos asszimiláló törekvéseket. A szomszéd országbeli magyar gyerekek egyharmada nem tanulhat anyanyelvén az iskolában. Különös veszély és jogsértő, hogy a környező országok mintegy hárommilliós magyarságának nincs, illetve alig van lehetősége az anyanyelvű szakképzésre és felsőfokú oktatásra. A magyar népesség számaránya alapján, európai mértékkel s a romániai felsőoktatási intézményszámot tekintve, legalább három több karú, magyar tannyelvű egyetemnek kellene például Erdélyben működnie. Egy évtizede azonban, hogy a kolozsvári állami magyar egyetem visszaállítása a román demokrácia szegletköve lett, és sajnos mindmáig csak az maradt. Ezért is tartjuk fontosnak a Par-tiumi Keresztény Magyar Egyetem lehetőségét, amelyet két Bethlen-díjasunk, Tőkés László és Tempfli József püspök úr a keresztény ökumenizmus szellemében s az erdélyi-partiumi magyar közösségek és kultúrájuk védelmében vetettek fel, s amely a magyar egyházak és híveik hitén és szellemi erején alapul. Ehhez azonban felkészült tanári karra, épületekre, eszközökre és a folyamatos működéshez anyagi erőre van szükség. A Bethlen Gábor Alapítvány ezért csatlakozik Tőkés László és Tempfli József püspök úr felhívásához, s kéri, hogy a Szent László Alapítvány révén anyagilag, a mi közvetítésünkkel vagy közvetlenül: eszközökkel, könyvekkel, ösztöndíjakkal, a tudósok tanácsadással, hosszabb-rövidebb ideig tartó oktatómunkával s egyéb módon támogassák a Partiumi Keresztény Egyetemet. Kérjük azt is, hogy ne feledjék, s ahogy csak lehet, támogassák a Kolozsvári Állami Magyar Egyetem mielőbbi újraállítását és színvona-las működését. Meggyőződésünk, hogy a kettő nem gyöngíti, hanem úgy erősíti egy-mást, ahogy itthon a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és az Eötvös Loránd Tudományegyetem.
Tudjuk azt, hogy határainkon túl szinte minden magyar közösségben és az iskolákban napi küzdelem folyik, amelynek tétje a teljes vagy a részleges asszimiláció, a beolvadás a többségi nemzetbe, avagy a megmaradás a magyar nemzet tagjának, ami, úgy véljük, érdeke az egyesülő, de etnikai és kulturális sokszínűségét megőrizni szándékozó Európának is.
Nyugodt szívvel vallhatjuk tehát az Európai Unió küszöbén is azt, amit alapítványunk indulásakor megfogalmaztunk: „Azokat a vállalkozásokat óhajtjuk ösztönözni és támogatni határainkon belül és azokon túl, melyek a magyarság történelme során felhalmozott értékeit tudatosítják, hitelesen értelmezik, őrzik és gyarapítják, s amelyek e térség népeinek megbékélését elősegítik.”
Vállalhatjuk azzal a többlettel, hogy hál’ istennek ma már nem a magyar állami hatalom képviselőivel és szervezeteivel, intézményeivel szemben, hanem velük együtt tehetjük dolgunkat, végezhetjük nemzetszolgálatunkat.
Meggyőződésem, hogy e téren a Bethlen Gábor Alapítvány olyan páratlan eredményeket ért el és olyan kapcsolatrendszert épített ki, olyan erkölcsi tőkét gyűjtött össze, amelyet semmiféle kormányzati szerv vagy közalapítvány helyettesíteni vagy felváltani nem képes. Elsőként adott bizonyos összeggel járó díjat olyan külhoni magyaroknak, akiket az ottani párt- és kormányszervek ellenséges elemként üldöztek, s az itteniek sem kedveltek magyarságszolgálatukért.
Így kapott nálunk a pártközpont kifejezett ellenzése dacára Bethlen-díjat 1987-ben az erdélyi Király Károly és a lengyel Zbigniew Herbert, 1988-ban az egymás ellen is hergelt Duray Miklós és Janics Kálmán azzal a Bohumil Hraballal együtt, aki a budapesti csehszlovák nagykövet tiltása ellenére eljött, és köszönettel vette át a díjat. 1989-ben kiátkozása és üldöztetése előtt néhány héttel így kapott Bethlen Gábor-díjat és Vályi Nagy Ervin kiváló teológiai professzor laudációjával lelki és szellemi erősítést a temesvári forradalom legendás alakja, Tőkés László. Vele együtt kapott díjat a szlovén függetlenségi harc jeles képviselője, Veno Taufer költő, aki később Szlovénia kultuszminisztere lett. De említhetném 1988-ból a Márton Áron-emlékérmes Erdélyi Világszövetséget, a Hámos László vezette amerikai Magyar Emberi Jogok Alapítványt, a lengyel Szolidaritás ismert papját, Henryk Jankowski atyát és az erdélyi falurombolás elleni 1988. június 27-ei Hősök terei tüntetés szervezőit, valamint az ugyancsak ez ellen fellépő felvidéki Zsére község lakóit. 1989-ből a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, a Magyar Életért és Jövőért Mozgalom és a Kiáltó Szó szerkesztőségének kitüntetése adott vitára okot.
A térségben alapítványunk honosította meg az egyházi személyek, papok és lelkészek világi kitüntetését, akik szép számban vannak díjazottjaink között. Ugyancsak mi mutattuk fel elsőként a széles közvéleménynek Márton Áron Erdély szent életű püspökének követendő példáját, életútját az évente kiosztott, Szervátiusz Tibor alkotta emlékéremmel.
Kiemelnék még egy különleges és nemes gesztust, melynek jegyében először váltak díjazottakká házaspárok. Olyanok, akik hosszú évtizedek óta együtt végzik magyarságszolgálatukat, mint például a könyvkiadó Püski házaspár, a bécsi Szépfalusi és a marosvásárhelyi Fülöp lelkész házaspár, illetve a szabófalvi Perka tanár házaspár vagy az Erdélybe visszatelepült Donald és Anikó Szánthó unitárius lelkész házaspár.
Most tizennegyedik alkalommal adtuk át a Bethlen Gábor-díjat, amelyet eddig negyvennyolcan kaptak meg. Közülük mindössze nyolcan anyaországbeliek, hét nyugati és huszonkét szomszédos országbeli magyar kitüntetettünk van, és tizenegy olyan közép-európai külföldi, aki e térség megbékélésén munkálkodik. Többnyire a magyarokkal rokonszenvezők, amit az is mutat, hogy mindenféle rágalom ellenére díjunkat minden külföldi köszönettel elfogadta és nagyra értékelte. Ugyanez mondható el a most tizenkettedik alkalommal kiosztott Márton Áron-emlékéremről, amelyből eddig hatvankettőt osztottunk ki. Tizenkettőt az anyaországbelieknek, huszonegyet a nyugati magyaroknak, huszonkettőt a szomszédos országbeli magyaroknak, hetet pedig jeles külföldi szervezeteknek és személyeknek adatott. A most tizedik alkalommal adományozott Tamási Áron-díjból négyet magyarországi, ötöt erdélyi művész kapott meg, egyet pedig egy vajdasági kulturális szervezet. Az összesen kiosztott százhúsz díjunkat eddig négy kontinens huszonöt országának arra érdemes állampolgára vagy szervezete kapta meg, leginkább a külhoni magyarok. Talán hozzátehetném azt is, hogy alapítóinkat, kurátorainkat, a „társaság” tagjait nem, illetve nagyon szoros kivételként csak néhány esetben díjaztuk.
A Bethlen Gábor Alapítvány vezette be újra hazánkban az ünnepélyes díjkiosztáson a kitüntetettek érdemeinek méltatását. Fontos az is, hogy a hazai újságok, élen a Magyar Nemzettel, valamint a Magyar Rádió, a MTV és a DUNA TV Híradója rendszeresen beszámol az eseményről és a díjazottakról, amelyet ezúton is megköszönünk.
Sorolhatnám még hosszan az alapítvány érdemeit és eredményeit, mint például a Menzel Katalin-ösztöndíjat, amelyet Szabó Gábor kurátorunk gondozott, vagy a válságos időkben, a ’80-as évek második felében létrehozott Bethlen–Soros együttműködést az erdélyi magyarok megsegítésére, de nem folytatom tovább.
Mindenekelőtt köszönet illeti támogatóinkat, akiknek döntő többsége a szerényebb jövedelmű értelmiségi középrétegek sorába tartozik itthon és külföldön. Leghűségesebb adományozóink abból a korszakból maradtak meg, amikor tettnek számított az is, ha valaki a Bethlen Alapítványt támogatta, s mi csak egy szerény visszajelző köszönőlappal honoráltuk. Lehet, hogy egyszer még ennek megkülönböztető üzenete lesz, mint volt akkor, amikor küldtük.
Az alapítvány vagyona ma mintegy 8,5 millió forint, amelynek felét a nyugati magyarság adományozta, másik felét az anyaországi polgárok adták össze. Pénzünket immár tizenhét esztendeje ugyanabban az OTP-fiókban és -számlán tartjuk. Talán hűségünket egyszer majd az OTP is honorálja. Mi pedig köszönjük, hogy megőrizte vagyonkánkat.
A díjkiosztó ünnepségek helyszíne korábban az Országos Széchenyi Könyvtár díszterme volt, manapság a Magyarok Háza. A változást indokolta, hogy a határon túliak szellemi szolgálatára szegődött, Márton Áron-emlékéremmel kitüntetett nemzetközi csereszolgálat vezetőjét oktalanul elbocsátották. Mindkét intézménynek ez alkalommal mondok köszönetet csakúgy, mint leghűségesebb művészeinknek, Maczkó Máriának és Szabó Andrásnak. Köszönjük folyamatos munkáját a Márton Áron-emlékérmet alkotó és a nevek bevésését személyes támogatásként végző Szervátiusz Tibornak; a Bethlen-díj alkotójának és előállítójának, Péterffy Lászlónak, a Tamási Áron-díj alkotójának, Tőrös Gábornak, illetve Nagy Andrásnak, aki a Bethlen-emblémát és -pecsétet készítette. Mindannyian hálával tartozunk Márton János immár tiszteletbeli elnökünknek és hű társának, Nagy Gáspárnak és Kalmár Juditnak, valamint jogászunknak, Király Tibornak, az ő rendszeres és folyamatos társadalmi munkájuk nélkül nem működött volna az alapítvány. Köszönet illeti a kuratórium azon tagjait is – Vekerdi Lászlót, Illyés Máriát és Németh Ágnest –, akik rendszeresen vesznek részt a döntést hozó üléseken és a munkában.
Tevékenységünk és eredményeink elismeréseként 1997-ben megkaptuk a Kisebbségekért-díjat, 1998-ban pedig a Magyar Örökség kitüntető elismerést, így a Bethlen Gábor Alapítvány nevét immár az Aranykönyv is őrzi.
Az új évezredet részben megújított kuratóriummal és új programmal szeretnénk elkezdeni, amelyet támogatóink és kedvezményezettjeink, alapító tagjaink és díjazottjaink ötleteire s eddigi eredményeinkre kívánjuk építeni.
Budapest, 1999. november 2.
BAKOS ISTVÁN
kuratóriumi elnök
Az 1999. év díjazottjai
Bethlen Gábor-díj
TEMPFLI JÓZSEF
A Szent László király nevéhez kapcsolódó Nagyváradi Egyházmegye nagyérdemű – nyolcvanegyedik – püspökének és Romániába szakadt magyar nemzeti közösségünk kiemelkedő lelki-közéleti vezetőjének, Tempfli Józsefnek a Bethlen Gábor-díjjal való kitüntetésekor azokat a szellemi koordinátákat, meghatározó viszonyítási pontokat keresem, melyek összefüggésében élete és szolgálata elhelyezhető.
Méltó, hogy mindenekelőtt Bethlen Gábor erdélyi fejedelemre, a díj névadójára, valamint – megalakításának 20. évfordulóján – a kitüntetést adományozó Bethlen Gábor Alapítvány szellemi atyjára, Illyés Gyula költőre gondoljunk ez alkalommal.
Úgy érzem, idén, a leáldozó második évezred utolsó esztendejében a keresztény nemzeti ökuménia közösségében Tempfli József püspöktársammal együtt állhatunk meg „a reformáció genfi emlékműve előtt”; a Károli Gáspár és Káldy György által magyarított bibliai igék útmutatása szerint és XX. századi nagy költőnk szellemében együttes erővel keresvén és készítvén népünk boldogulásának és hitben való megigazulásának útját.
Mondom ezt úgy is, mint volt temesvári lelkipásztor, akit tíz évvel ezelőtt ugyanerre a kitüntetésre méltatott a Bethlen Gábor Alapítvány.
A genfi emlékmű gránittömbjéből máris Bocskai István alakja bontakozik ki a szemeink előtt. A Bocskai-díj tavalyelőtti kitüntetettjeként Tempfli atya kétszeresen is emlékezetünkbe idézi nagy fejedelmünket. Bocskai testamentumához híven Tempfli József egyházfői és közéleti minőségében egyaránt a „más korona” alá került nemzetrészek és az anyaország egységét munkálja. Egész tevékenységével, igehirdetésével és cselekedeteivel arról tesz bizonyságot, hogy az erdélyiek „ő atyjafiaik, ő véreik, ő tagjaik” a magyarországiaknak.
Negyedikként a boldog emlékezetű Márton Áron neve kívánkozik a méltatás ívét kirajzoló felsorolásba. Annál is inkább, mivel 1991-ben a Bethlen Gábor Alapítvány egyszer már kitüntette Tempfli Józsefet, éspedig az Erdély kiváló püspökéről elnevezett emlékéremmel. A Márton Áron-érem egykori díjazottja teljességgel méltónak bizonyult annak névadójához. Az eltelt nyolc esztendőben, mint Isten talentumainak jó sáfára, mindvégig, s ha lehet, még hívebben „a magyarság egyetemes ügyét szolgálta – úgy, amiként az írva vagyon a kitüntetés indoklásában.
A Trianon utáni, igaz hitű erdélyi püspökök fejedelmi örökség hordozói: Bocskai István és Bethlen Gábor nyomdokain járva, elárvult népük országos gondja nehezedik a vállukra. Tempfli József minden bizonnyal nagy fejedelmeink kései alattvalóinak eme jeles gondviselői sorába tartozik.
„Megrendítetted ez országot, ketté szakasztottad” – olvassuk a Zsoltárok könyvében. „Építsd meg romlásait, mert megindult” – így fohászkodik tovább a zsoltáros király, majd így folytatja: „Adtál a Téged félőknek zászlót, melyet felemeljenek az igazságért” (60, 4. 6).
Egy szétszakadt ország végvidékén, mostoha kisebbségi sorsa által megviselt népét ekképpen hordozza buzgó imádságaiban Tempfli József, és emeli Krisztus zászlaját a magasba – az igazságért! Az általa képviselt igazság egyszerre magyar és egyetemes – hiszen az önös és nacionalista részigazságokon felülemelkedve, Krisztus „ama kicsinyeinek”, a megalázottaknak és elnyomottaknak közös igazsága. Vallási viszonylatban ez az igazság szintén éppoly kevéssé kisajátítható: történelmi magyar egyházaink a fennálló különbözőségeket meghaladva egyesülnek Krisztus zászlaja alatt.
Két nappal ezelőtt, a nagyváradi sportcsarnokban tartott reformációi emlékünnepély résztvevőihez intézett üzenetében Tempfli atya a különféle „izmusok” félrevezető propagandája által gerjesztett értékválságról írt. A Trianon nyomán, illetve a kommunizmus idején kelt és kisebbségi, valamint anyaországi magyarságunkat sújtó nemzeti és hitbeli értékválság körülményei között jó nekünk, hogyha a kivezető út megtalálása érdekében eligazító példákat keresünk magunknak. Ilyetén példák gyanánt állnak előttünk a Bethlen Gábor-díj névadója, alapítói és kitüntetettjei.
A keresztény ember legfőbb példaképe maga Jézus. Az igazi tanítványok számára az igaz hit nem más, mint „imitatio Christi” – Krisztus utánzása.
Isten adja, hogy Krisztus Urunk jeles követői közt Tempfli József megyéspüspök, az ő Krisztus-hordozó példája is találjon buzgó követőkre népünk körében és hívei sorában.
TŐKÉS LÁSZLÓ
Márton Áron-emlékérem
BERSZÁN LAJOS
A Magas-Tátra lengyel oldalán él egy különös népcsoport. Guráloknak vagy goráloknak nevezik őket, de bennem úgy él az emlékük, hogy ők a lengyel nép gyimesi csángói. Életmódjuk, viseletük, de még a járásuk is hasonlatos a gyimesiekhez. De leginkább származásukról szóló mondájuk kapott meg.
Amikor az Úristen a világot teremtette, kijelölte a vizek útját, formázta a hegyeket és megalkotta az élőlényeket, egy napon igen elfáradt, s lepihent egy órácskára. Addig a segédeire hagyta, hogy egy részen, éppen az egykori Magyarország északi határánál, folytassák a munkát. Azok pedig együgyű igyekezetükben úgy gondolták, jó magasra húzzák a hegyeket, hogy az ott élők közel legyenek a naphoz, melegedjenek, ne fázzanak. Mikor az Úristen megébredt, s látta mit műveltek a tudatlanok, elgondolta, hogy milyen keserves lesz az itt élő embereknek a sorsa ezek között az égbe nyúló havas bércek között, nekilátott, hogy különös gondossággal teremtse meg, különös képességekkel ruházza fel a majdan itt élő embereket. Így keletkeztek a Zakopane környékén élő gorálok, a lengyel hegyek gyimesi csángói.
Ezt az eredetmondát a gyimesiekről is elmondhatnánk, szélfútta, korán hóharmatos otthonukban csak Isten különös gonddal teremtett emberei állhatnak helyt, élhetik meg nehéz életüket.
Gyimesbe azonban az Úristen nemcsak a csángót teremtette megkülönböztetett figyelemmel, gondja volt arra is, hogy különleges papokat alkosson számukra. Minden bizonnyal így került ki a keze alól Dani Gergely, a legendás hírű gyimesbükki plébános, aki Gyimesvölgye Bákó megyéhez csatolt részén templomot tudott építeni a diktatúra legnehezebb éveiben, és alighanem így készült Berszán Lajos esperes is, aki két évtizede Gyimesfelsőlokon szolgálja Istent és gyülekezetét, s aki a Dani Gergelynél csak valamivel enyhébb körülmények között iskolát épített a nehéz életű gyimesi csángók gyermekei számára.
Eleget téve ezzel a Reményik Sándor-i szózatnak, megőrizte és megteremtette a kisebbségbe szorult magyarság megmaradásának két legfontosabb feltételét: a templomot és az iskolát.
Berszán Lajos 1943. január 15-én született a háromszéki Zágonban. Édesanyjának öt fia közül már csak ő él. Márton Áron szentelte pappá, az ő elkötelezettségét „örökölte”, azóta is a szent életű püspök szándékai szerint cselekszik.
Csíkszentgyörgyön volt káplán, majd Kolozsvár melletti Szarvaskenden, később Feltorján szolgált. A Mezőség vegyes nemzetiségű és kevert vallású településein, Tekén, Szentmátén a katolikus híveken kívül szükség szerint ellátta a protestáns magyarok vagy a vallásuktól eltiltott görög katolikus románok lelki szükségleteit is: ma úgy mondanánk, ökomenikus szemléletben, ott úgy tartották – emberségesen.
- augusztus 23-án került Gyimesfelsőlokba, a Szent András-plébániára, ahonnan a Komját-patakán lévő filiát is ellátja. Az egyházi szolgálaton kívül a hagyományőrzés és hagyománytisztelet vezérelte munkáját. A háttérből irányítva a legnehezebb időkben is lehetővé tette Felsőlokon a karácsonyi betlehemezést. 1990 után elérte, hogy elsőáldozáskor és bérmáláskor a gyimesfelsőloki gyerekek kivétel nélkül hagyományos viseletükben szerepelhessenek. Az ő egyházközségében már szégyennek számít, ha egy gyermek az egyházi és világi ünnepélyeken nem népviseletben jelenik meg. A szegényebb családokat sokszor saját zsebeiből támogatja, hogy elkészíthessék viseletüket.
1993-ban kezdte el a gyimesfelsőloki templom mellett lévő területen egy líceum (gimnázium) létesítését. Óriási áldozattal, felelősség- és nemegyszer kockázatvállalással készült a „Sziklára Épült Ház”. Berszán Lajos kitűnő szervezőkészségét mutatja, hogy számos magyarországi szervezet (Lakatos Demeter Egyesület és sok-sok egyéni adakozó) hozzájárulását szerezte meg; a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége debreceni tagozata segítsége nélkül pedig egyáltalán nem készülhetett volna el a Ház, erkölcsileg és anyagilag ma is leginkább ők támogatják az iskolát. 1994-ben kezdődött el a tanítás, de mert az iskola még nem volt készen, a helyi klubteremben oktatták az első osztályt, a diákok pedig a kollégiummá alakított plébánián laktak.
Gyimesben nagy szükség volt erre az iskolára, hiszen az itteni gyermekek csak a 30– 50 km-re lévő Csíkszeredára járhattak középiskolába, de ezt a rossz szociális helyzetben lévő családok csak nehezen vagy egyáltalában nem engedhették meg maguknak. 1994 óta a gimnázium építése valóságos versenyfutássá vált, az újabb osztályok esztendőről esztendőre költözhettek be az anyagi nehézségek miatt csak fokozatosan épülő tanterembe és kollégiumi szobákba. Berszán Lajosnak egyszerre kellett előteremtenie az iskola építéséhez és fenntartásához, a bennlakó diákok étkeztetéséhez, a kezdetben szinte kizárólag vendégként tanító tanárok utazására szükséges pénzt, valamint megnyerni a hatóságok jóindulatát az iskola működtetéséhez. Az elkészült gimnáziumot Árpád-házi Szent Erzsébet nevére szentelték, az első érettségizők 1998-ban ballagtak.
A gyimesvölgyi szegény sorsú csángók számára épült gimnáziumban moldvai csángó diákok is lehetőséget kapnak arra, hogy anyanyelvükön tanulhassanak. Jelenleg több mint ötven moldovai csángó diák tanul a Sziklára Épült Házban.
A Gyimesbükkön szolgált Dani Gergelyhez hasonlóan Berszán Lajos esperes is jelentős kockázatot vállalt az iskolaépítéssel. Istennek hála, neki már nem az életét kellett kockáztatnia, hanem „csak” emberi és lelkészi hitelét. Ha nem sikerült volna, annyi nehézség leküzdésével felépítenie az Árpád-házi Szent Erzsébet Líceumot, nemcsak a szép terv bukik el, de a Gyimesvölgy felemelkedésének egyik nagy lehetősége is. Berszán Lajos vállalta a kockázatot, és sikerült megvalósítania tervét. Noha a Házon még ma is sok építeni való akad, könyvtára, oktatói segédeszközei is hiányosak, a benne megvalósult szellemiség bizonyítja az elképzelés helyességét. Vállalkozása, erőfeszítése mágnesként vonzotta és vonzza a jó szándékú, segíteni akaró emberi törekvéseket.
Sokak támogatása dagasztotta hajója vitorláját. De Homérosztól tudjuk: aki nem tudja, merre akar hajózni, az sohasem kap kedvező szelet.
HALÁSZ PÉTER
PRÁGAY DEZSŐ
Márton Áron püspökről jól tudjuk, hogy hosszú időn keresztül az erdélyi magyar egyetemi ifjúság szónoka és tanítója volt. A külföldön klinikai kémikusként fényes hírnevet szerzett Prágay Dezső professzor úrnak pedig választott hivatása lett a világban kallódó és az itthoni kommunizmus miatt a tehetetlenségtől mozdulni sem tudó fiatalok érdekvédelme: a magyar ifjúság szeretete sarkallta őt áldozatos tettekre.
A kolozsvári református kollégiumi neveltetés és a Washingtonban szerzett nagydoktori fokozat már eleve nem mindennapi pályaképet takar. Mi, magyarok azonban sok esetben rögtön arra gondolunk, hogy az ilyen életútnak valószínűleg az egyik kulcsévszáma 1956. És igazunk van: a Petőfi Kör és a budapesti orvostudományi egyetem Forradalmi Bizottsága tagjára 1956 novemberétől az önkéntes száműzetés vár.
Az emigrációs sors első szakaszában a világban szétszóródott magyar diákok összefogásán fáradozik – meglepően jó eredménnyel. Fontos állomás 1959 is, amikor a hollandiai Mikes Kelemen Kör elnöke lesz.
1960-ban az Amerikai Egyesült Államokba, Buffalóba költözik. Erről a New York állambeli ipari városról többek között azt írja az 1959-es akadémiai lexikon: „sok a magyar származású munkás”. Azt persze nem is álmodják, hogy működik ott egy öregdiák kör is, amelynek elnöke a rokonszenves és szerény Prágay professzor úr.
Az Amerikai Magyar Öregdiákok mozgalmának keretén belül 1962-től olyan ösztöndíjprogramot indít el, amely lehetővé teszi a Kádár-rendszer által nem támogatott fiatal magyar tudósok (orvosok, vegyészek) amerikai tanulmányait és eredményeik nemzetközi kongresszuson való közlését. Ez tizenhat alkalommal sikerül is.
Idő hiányában csak utalni tudok az általa később létrehozott Semmelweis-díjra és a Somogyi–Szendrőy-díjra, amelyek révén megnyílik a New York-i Állami Egyetem kapuja magyar hallgatók előtt is, illetve klinikai kémikusok végezhetnek kutatómunkát Amerikában.
Az öregdiákok buffalói csoportja rendületlenül áll Prágay Dezső mögött akkor is, amikor ő már közelebb kerül a hazához. Münchenbe való költözése után összefognak vele, és segítségére lesznek abban, hogy létrejön az a Bibó István Ösztöndíj Alap, amely folyamatosan négy erdélyi, három csángó és két felvidéki egyetemista tanulmányainak költségét vállalja tanulmányaik befejeztéig.
„…az embernek meg kell tennie a tőle telhetőt, hogy egyes embereket megmentsen a pusztulástól” – így ír Goethe egyik levelében. A hangsúly az egyesen van, és nem valamiféle általános humanitást takar itt ez a szó.
Prágay professzor úr valószínűleg nem a szó szoros értelmében vett pusztulástól – bár némely esetben talán attól is – menti meg azokat az egyeseket, akiknek karját nyújtja, de kézzelfogható segítsége minőségi változást hoz a fiatal magyarok életében. Nem beszélek azokról a hatásokról, amelyeket a megsegítettek sorsának és munkálkodásának jobbra fordulása sugároz tovább.
Sokat áldoz a magyar fiatalokra, de ugyanannyit az öreg hazára is. A legszükségesebbet teszi, azt, ami mindig követendő példa lehet a nyugati szórványmagyarság számára: jó hírnevünket gyarapítja, és nem is akárhogyan.
Az American Chemical Society tagjaként nemzetközi hallgatóság előtt előadásokat tart a magyar Nobel-díjasokról és a magyar származású klinikai kémikusok munkásságáról. Hűséges öregdiákjai támogatásával ezüstérmet veret az ’56-os forradalom 20. évfordulójára, amelyet állam- és kormányfők kapnak meg. Végül elérik azt, hogy New York állam és Buffalo városa október 23-át hivatalosan a Magyar Szabadság Napjának nyilvánítsa.
Ki gondolná, hogy a professzor úr nemcsak a különböző egyetemekre utazik vendégelőadónak, hanem fölül a vonatra, és New York állam északi részén megáll azokban a helységekben, amelyek valamilyen összetételben Kossuth nevét viselik. Ahol a helységnév-tábla megkopott, ott újrafesteti, ahol hiányzik, oda újat állíttat.
Mióta Európában él, a hazajövetel könnyebb. A szünet nélküli munkálkodás tovább folytatódik: 1990 óta Kőrösi Csoma Sándornak, Neumann Jánosnak és Bibó Istvánnak állított látható emléket. És még arra is van gondja, neki meg az öregdiákoknak, hogy a mártír medikuslány, Tóth Ilonka sírját segítsék rendbehozni.
A püspökök ősi szokás szerint jelmondatot választanak maguknak. Márton Ároné így hangzott: Non recuso laborem – nem futamodom meg a munkától. Biztosan tudom, a díj jó helyre kerül: Prágay Dezső professzor sosem futamodott meg a munkától.
FÜLÖP ZSUZSANNA
ZALABAI ZSIGMOND
Már a csehszlovákiai diktatúra sötétebb éveiben föltűnő volt Zalabai Zsigmond pályájának és életművének szokatlan egységessége és tagoltsága. Akkoriban a talán legfontosabb kisebbségi intézmény, a Madách Könyvkiadó eredeti magyar irodalom szerkesztőségét irányította, illetve ekkortájt ment át a pozsonyi egyetem magyar tanszékére (amelynek aztán az úgynevezett bársonyos forradalom győzelme után a diákok közfelkiáltással a vezetőjévé választották). Ma még markánsabbnak tűnik föl ugyanez a kép, s ma már száznál is több méltatást, kritikát böngészhetünk át arról, hogy azokban az évtizedekben, amikor Zalabai szűkebb pátriájában életutak feneklettek, életművek szakadtak meg, az ő figyelme egyre újabb ismeretágakra terjedt ki, eredményeit folyamatosan könyvekben tette közzé, s a közössége írástudói elé meredő többletfeladatokat mindig egyenletesen magas szinten oldotta meg. Ez a legmeglepőbb természetesen — elvileg ugyanis mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a polihisztorok kora lejárt.
Az elméletínségben már fiatalon olyan (addigi tudásunk átalakítását eredményező) stilisztikai-poétikai monográfiát adott közre – Tűnődés a trópusokon volt a címe, s tavaly jelent meg a harmadik kiadása –, amelynek fő tételei ma már Nemzeti Alaptantervünk részét képezik. Az elméleti eredményeket jórészt nemzedéktársai versnyelvbeli eszközeit vizsgálva érte el, s irodalomkritikai munkásságában – saját szavaival – az „alkalmazott esztétikaként felfogott kritikai gyakorlat” volt az eszménye. Kritikai írásaival a pályájukat a hetvenes–nyolcvanas évek elejétől kezdő felvidéki költőcsoportok nyelvi eszközeinek befogadását segítette elő – nem pusztán helyi, szlovákiai méretekben, de összmagyar vonatkozásban is tágítva ezzel értékfelismerő képességünk határait – s ő maga is hatott az alkotók eszközválasztására. Írásaiban nem szembefordította, hanem párhuzamba állította a „valóságérzéket” az „esztétikai elemzést” – évtizedekre áthidalva ezzel egy sötéten tátongó eszmeszakadékot. E tárgy legegységesebb földolgozása Verstörténés című szintéziskísérlete, mely nagydoktori értekezése is egyben. Egy másik területre lépve, előbb tanulmányban mérte föl a szülőföldet idéző felföldi magyar írói szociográfia állapotát, majd létrehozta a műfaj két legreprezentatívabb darabját, az Ipolypásztóról, szülőfalujáról jórészt számadás gyanánt az otthon maradottaknak írt falurajza két kötetében, a Mindenekről számot adok és a Hazahív a harangszó címűekben. S ez még mindig csak a felület. Elemzés és szervezés páratlan egységét mutatja föl Zalabai többi kilencszázkilencven-egynéhány tevékenységi formája is. Csak néhányról, felsorolásszerűen: nyelvvédő írások szerzője és nyelvállapot-történeti kötetek szerkesztője, klub- és irodalmiszínpad-vezető, közíró és műfordító, tudományos és társadalmi körök, szervezetek létrehívója, s talán legmeghatározóbbként ötletgazdája és szervezője a felvidéki magyarság központi dokumentumgyűjteményének, a Bibliotheca Hungaricának. Legalábbis meggondolandó mégis – e párhuzamosságok ismeretében –, hogy élete talán legfontosabb eseményének egy egyszeri s megismételhetetlen cselekedetet tekint, a szolidaritás valóban torokszorító megnyilvánulását. 1989 decemberében alig dördültek meg a fegyverek Bukarestben, Temesváron és Erdély városaiban, amikor a felföldi magyarság megvásárolta városai boltjainak raktárkészletét. A magyarországiak még jórészt otthon ültek a tévékészülékek előtt, amikor a csehszlovákiai magyarok már el is indították az autókonvojokat az ostromlott városokba – ahogy Koncsol László írta – „a test, a szellem és a lélek javaival”. Azok közül, akik a maguk frissen föllelt vagy kiharcolt szabadságukból indultak el a sortüzek felé, Zalabai talán elsőként állt a spontán akciók élére, sok helyütt pedig ő rázta föl, ő mozgósította az embereket. Az ő kezdeményezésére és irányításával jött létre a Csemadok Központi Bizottsága Romániai Válságstábja, mely a Pozsonytól Léváig terjedő területen tizenhat kamionból álló ruha- és élelmiszerszállítmányt indított útnak Kolozsvár felé – élén Dobos Lászlóval és Zalabaival. Hogy ennek az útnak s a hazatérés utáni pozsonyi és csallóközi állapotoknak közvetlen következményei – nem pozitívak – lettek Zalabai életében, az egy másik történet; a miénk ezen a ponton megáll. Két meg-jegyzés kívánkozik még ide. Ha jól tudom, a hatvanas években lehetett olvasni először szociológiai faktumokkal alátámasztott elméletet arról, hogy az egyes utódállamok magyarjai senkit sem éreznek magukhoz közelebb valónak, mint egy másik utódállam magyarságát. Az első adandó alkalommal, amikor szükségesnek tűnt, e tézis megkapta igazolását. Zalabai neve most Márton Áron nevével kapcsolódik össze. Az elég nyakas kálvinistáé a katolikus püspökével. Mi igazolhatná ezt méltóbb módon, mint azok a kulcsfogalmak, amelyek egyként meghatározzák világszemléletüket és tetteiket. E fogalmak pedig, amint már utaltam rájuk – kultúránk egységének tudata mellett –: az egyetemesség és a szolidaritás.
FILEP TAMÁS GUSZTÁV
Tamási Áron-díj
CSELÉNYI LÁSZLÓ
Nem jártam a Feröer-szigeteken. Nem jártam Egyiptomban. Nem jártam Örményországban. Nem jártam jó néhány táján a világnak, ahol Cselényi László kis népek és nemzeti kisebbségek tagjait a kamera előtt szólásra bírta. Éltem ellenben Kolozsváron, a Cselényiével is közös kisebbségi sorban, ahogy mondani szokták, és vélhetőleg ugyanazt mondogattam magamban a Szamos-hídon áthaladva, amit Pest és Buda között a hídon mondogatok mindmáig, és amivel szerintem Cselényi László is bátorította magát: nem vagyok kisebbségi; magyar vagyok, és ember.
A Minoritates Mundi (A világ kisebbségei) televíziós sorozat is azt sugallja, mondja nekem, amit a hidakon lépdelve hiszek: hogy a kisebbség nem kicsinység, és főként nem alacsonyrendűség. Bizony mondom: serkentőként is hathat, akár üldözött futó vérében az adrenalin. Az is igaz, hogy az adrenalin szagára uszulnak a kutyák. Érteni kell a nyelvükön a szabaduláshoz. Amikor pedig támad a falka, legjobb leguggolni, leülni közéjük, akkor elcsitulnak. Cselényi László effélét próbál.
Kisebbségiek vagyunk mindahányan, ki nemzetileg, ki nemzetében, ki politikailag, nők a férfiakhoz, férfiak a nőkhöz képest – és hát a felelősnek nevezett értelmiségi is kisebbségben van mindenütt. Olyasféle, mint egy híres regény nem létező lovagja a páncéljában: addig és csak akkor létezik, ameddig és amennyiben gondolatai vannak, és ha mást nem tehet, magában számol, hogy létezőként megmaradjon.
Duna-, Szamos-, Rajna- és Loire-hídon, két part között lépdelve azt is mondogatom: bárcsak ne lenne igaza jeles barátunknak, hogy „csonka Magyarországon csonka magyarok élnek”. Mert hiszen mielőtt többségivé lett a csonka Magyarországon, Cselényi László is megtanulta a szülőhelyén, hogy a „sajátosság métósága” szép dolog, és a felvetett fő filozófiája, a sajátosság természetessége, szabadsága a kívánatos állapot. Hogy ne kelljen fölös energiát fordítanunk az „önmegtartásra”, létünk és helyben létünk bizonygatására, fordítsuk inkább azt az erőt munkára, alkotásra.
Cselényi Lászlónak ez láthatólag sikerült. Éppen csak a kisebbségek megmutatására szánja felszabadult alkotóerejét. De mi mással foglalkozhatna, aki nemcsak zsigereiben – és remélhetőleg mégsem a génjeiben – hordozza a nemzetiségi-kisebbségi-értelmiségi-ellenzéki létet, és tisztességes nemcsak a közösséggel szemben, amelyből vétetett, hanem önmaga iránt is.
Cselényi László túljutott azon, hogy a sérelmeit, sebeit mutogassa, mint annyian teszik, érdemként sorolva szenvedéseiket, mintha a fájdalom érték vagy legalábbis értékmérő volna, és itt kérnek kárpótlást máshol elviselt kárukért. Azt hiszem, a Minoritates Mundi-sorozat elkészítésekor Cselényi Lászlónak meg kellett küzdenie nemcsak a hajdani román, hanem a mai magyar többségi előítéletekkel is, miszerint csak az a jó kisebbségi, határokon kívüli-belüli magyar, aki a vérét keni fel mellkasára vitézkötésként, és varas sebeit kapargatja, szegény és kiszolgáltatott. Hála a fennvalónak, Cselényinek nincsenek efféle kisebbségi görcsei. Könnyed hangon is tud szólni már, valami értő-érző bölcs fölénnyel. Igaz, hogy inkább a skótokról, svédekről, koptokról. De a róluk mutatott képen is mindvégig átdereng a kisebbségbe került magyarok természetellenes állapota. Hogy úgy is lehetne… hogy boldogabb, távolibb népeknél… hogy kisebbségi autonómiában, saját parlamenttel… hogy ahhoz képest… Végül is, hogy mégiscsak létezik megoldás, esély és remény.
Készített tehát Cselényi László negyvennyolc éves korára mintegy háromszáz riport-, portré- és dokumentum-, valamint művészettörténeti filmet, írt hozzájuk és a lapokba szöveget, rendezett tévében, színházban – és nem is tehette másként ezt, mint örök és talán örökölt reménnyel. Kellett mindehhez nemcsak sok erő, hanem alkalmas műhely is.
Ifjúkorában Cselényi alapított egy ilyet magának, Kolozsváron. Stúdió 51-nek hívták, amíg be nem tiltották. Volt aztán Cselényi László bábszínházi, majd tévés rendező – de én leginkább mint tejesemberre emlékezem rá abból az időből. Kitanult, ravasz ember volt ez a Cselényi, amikor már mindenhonnan kiakolbólították: hajnalban kihordta a tejesüvegeket, hogy legyen mit tejbe aprítania a gyerekeinek – és aztán előtte állt az egész áldott nap. Szabadon konspirálhatott. Nem panaszkodott naphosszat. Azt is elmondom itt, hogy egyetlen közös munkánk volt: a kitelepülési kérelme. Az bizony utánérzése volt az enyémnek, aminthogy én is Bodor Ádám nyomán írtam a beadványomat. Már csak abban reménykedem, nincs értelme szabadalmaztatni a szabványunkat.
Ilyen rossz hírű barátai voltunk mi ott egymásnak. Voltak ugyanakkor Cselényi Lászlónak olyan rakoncátlan nemzedéktársai, mint Egyed Péter, Szőcs Géza, Tamás Gáspár Miklós, Tőkés László. Lehetetlen társaság, már csak azért is, mert nem akarták meghúzni magukat, ahogyan az a hatalom szerint a kisebbségieknek illik. Nem kussoltak ezek aztán többségiként sem, Magyarhonban. Nem tetszelegtek a kisebbségi nyomorúságban, és nem holmi anakronisztikus falut sírtak vissza, hogy az majd a hagyományaival megtartja őket maguknak. (Jut eszembe, a mostani díj névadója, Tamási Áron is rühellte a „népmentőket”, mert ismerőjeként tudta, hogy a népélet természetessége nem szorul bölcselmi magyarázatokra.)
Ezt a díjat Cselényi László idejében kapta ahhoz, hogy még használhassa is, és mindenekelőtt a Duna TV műhelyében készített Minoritates Mundi sorozatával érdemelte ki.
Tamási Árontól sokan, sokféleképpen idézik a szentenciát: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Többértelmű a mondás. Azon múlik, melyik szavára tesszük a hangsúlyt: a világra, az otthonra vagy a nagy valaholra. Maradjunk annyiban: Cselényi Lászlónak sikerült otthont teremtenie valahol – és ebben Tamási Áron szelleme és a róla elnevezett díj is segíti.
Közölnöm kell, hogy szerintem is gömb alakú a Föld, noha egyben csupán síkban kiterítve, rajzolva láttam. Isteni csoda, hogy nem hullunk le róla, még akkor is, ha van magyarázata. Gyermeki képzelgés ez, de kérem, ragaszkodjunk hozzá. A tömegvonzást pedig nevezzük közösségi erőnek!
CSIKI LÁSZLÓ