Laudációk 2001

A Bethlen Gábor Alapítvány díjazottjai 2001-ben

Bethlen Gábor-díjasok

KANYAR JÓZSEF

Nem lehetett könnyű dolga a Bethlen Alapítvány kuratóriumának, amikor arról döntött, ki méltassa a kitüntetett dr. Kanyar József munkásságát és személyiségét. Hiszen laudálhatná őt történész, levéltáros szakember, oktatástörténész vagy más, Kanyar József nevével fémjelezhető civil szervezet vezetője. Az a körülmény, hogy az alapítvány vezetésének választása a Honismereti Szövetségre esett, azt mutatja, hogy Kanyar József – sok más tudományos és közéleti teljesítménye mellett legalábbis nem utolsósorban – a honismereti mozgalomban végzett szolgálatáért találtatott méltónak a Bethlen Gábor-díjra.

Dr. Kanyar József, a történettudományok doktora, a Somogy Megyei Levéltár nyugalmazott igazgatója, a Honismereti Szövetség örökös tiszteletbeli elnöke, számos tudományos és társadalmi szervezet vezetőségének tagja, a Széchenyi-díj, az életművéért kapott Állami Díj és több más kitüntetés tulajdonosa, 1916. április 29‑én született a Somogy megyei Kaposújlakon. Középiskolai tanulmányait Kaposvárott végezte, néptanítói oklevelet Nagykőrösön, református lelkészi oklevelet Budapesten, doktori diplomát pedig a Pécsi Tudományegyetem jogtudományi karán szerzett.

Ha ki akarnánk deríteni a Kanyar József életművét alkotó, törekvéseit meghatározó tényezőket, akkor az elődöktől kapott – manapság géneknek nevezett –, valamint a kozmoszból érkező titokzatos erőkön kívül a következő legfontosabb összetevőket mutathatná ki egy képzeletbeli vegyelemzés.

– Falusi, paraszti életformában megélt gyermekkor.

– A keze alá adott gyermekek sorsán igazítani akaró néptanító és falusi lelkész keze nyoma.

– A kaposvári alma mater tudást és lelki tartást akkumuláló sugárzása.

– Az 1943. évi szárszói találkozó társadalmi és politikai hovatartozást maghatározó hatása, és ami jórészt ebből következik: a népi írókkal kialakított, identitást formáló baráti kapcsolatok.

– A Nemzeti Parasztpártban való kiemelkedő szerepvállalás.

–          A népfőiskolai mozgalomban való tevékeny és alkotó részvétel.

–          A könyvtár és a levéltár semmivel sem pótolható, az idő és az időtlenség varázsával minden fogékony lelket és elmét megejtő hatása.

Ez így éppen hét, akárcsak a népmesék szent száma.

Ha ezeket a részben egymásból következő összetevőket számba vesszük, meg is értjük Kanyar József személyiségét. Teljesen természetessé válik számunkra, hogy azok közé a történészek közé tartozik, akik nem zárkóztak be tudományuk fellegvárába. Olyan történésztudós ő, aki a históriát nem csupán tudományos kutatása tárgyának, de egyben nemzete sorskérdésének, identitásunk fő pillérének, talpkövének is tekinti. „Tudásával minden jó ügy mellé odaszegődött, így a legelsők között ismerte fel a helytörténetet hivatásos minőségükben művelő kevesek és a honismereti mozgalomban érdeklődéssel, odaadással tevékenykedő tízezrek együttműködésének célját és értelmét” – írta róla Töltési Imre 1986-ban.1 Ily módon azt is törvényszerűnek tekinthetjük, hogy levéltárosi-történészi munkássága kezdettől fogva összekapcsolódott a honismereti mozgalommal. Korábban a megyei, majd az országos honismereti bizottság, 1991-től pedig a Honismereti Szövetség elnökeként művelte, irányította, segítette – vagyis szolgálta – a jeles elődök: Bél Mátyás, Fényes Elek, Pesty Frigyes, Orbán Balázs, Herman Ottó által indított nemzet- és honismeretet.

Szülőmegyéjében a Levéltári Évkönyv, a Somogyi Almanach, a Somogy megye múltjából című sorozat, valamint a Szántódi Füzetek szerkesztőjeként, a Somogy folyóirat Szülőföldünk rovatának vezetőjeként, várostörténeti monográfiák, falutörténetek szerzőjeként és szerkesztőjeként bizonyította, hogy a kellő fölkészültséggel és nagy lélekkel rendelkező ember át tudja törni, meg tudja cáfolni azt a mindinkább közhellyé váló egykori bölcsességet, miszerint „senki sem lehet próféta a maga hazájában”. Nem véletlenül használtam az „áttörni” szót, hiszen az eredményes honismereti munkához azokban az időkben sokszor kemény falakat kellett áttörni. De Kanyar József legnagyobb hatású, az egész ország honismereti mozgalmának mintát és példát adó műve, a Harminc nemzedék vallomása Somogyról című, több kiadást megért monumentális munka, amely elsőként nyújtott biztos forrásanyagot egy megye pedagógusainak a helyismeret felkészült, biztos alapokon nyugvó oktatásához.

A helytörténettel, intézménytörténettel, néprajzzal, családtörténettel és más, a magyarságtudomány témakörébe tartozó szakterülettel foglalkozó lelkes amatőrök munkáját összefogó honismereti szervezeteknek nagy szükségük van olyan szakemberek, tudósok szakmai támogatására, akik fölismerték a tevékenység nemzetépítő szerepét, azonosulni tudnak célkitűzéseivel, és szakmailag hitelesítik a mozgalmat. Kanyar Józseftől – írásaiban és előadásaiban – ilyen ideológiai segítséget, útmutatást is kapott a honismereti mozgalom. Tőle származnak azok az immár sokak által használt, vagyis gondolkodásunkba szervesen beépült meghatározások: a „honismereti mozgalom nemzeti tudatunk környezetvédelme”. „A honismeret nem más, mint a haza földjére írott történelem országos mozgalma.” Vagy „a helytörténet országos köztörténetünk hajszálgyökérzete”.

Példaképhiányos korunkban, különösen ifjúságunk elé, ilyen emberek életművét, személyiségét kell állítanunk, mint a Bethlen Gábor-díjjal most kitüntetett Kanyar József. De pedagógusok, közgyűjteményi vezetők és munkatársak is példát vehetnek, erőt meríthetnek az ő szellemi teljesítményéből.

Kanyar József életműve azonban nemcsak példa, de mérce is minden, magát értelmiséginek nevező és annak tartó ember számára. Föltéve, ha ezt a társadalmi kategóriát a Németh László-i értelemben kívánja megélni, miszerint az értelmiségi lét nem egyéb, mint hivatás és szolgálat.

Halász Péter

LEZSÁK SÁNDOR

A Bethlen Gábor-díj rangját – létrejöttének története mellett – elsősorban a díjazottak személye adja. E névsor a mai napon Lezsák Sándor nevével is kiegészül, akinek személye – és személye révén Lakitelek – a rendszerváltozás előkészítésében és kibontakoztatásában vált jelképessé. A Bethlen Gábor-díj nem politikai állásfoglalás kifejezője, de születésétől fogva politikai tartalma van, amennyiben a magyar közélet olyan jeles személyiségei kapják, akik a közérdek nyilvános képviseletét vitathatatlan teljesítménnyel és nemzeti elkötelezettséggel vállalták, vállalják munkásságukban. Külön öröm számomra, hogy Lezsák Sándor személyében, teljesítménye és a magyarság ügye iránti következetes elkötelezettsége mai fényében azt az egykori fiatalembert is köszönthetem, aki önerejéből, önnön vállalkozó bátorságából lett azzá, akit ma itt e díj átadása alkalmából üdvözölhetünk.

Lezsák Sándor útja a szélekről indult, az élet perifériáiról haladt a közélet központjai felé, és haladt, nem rokkant bele, mint annyian, nem adta fel közben legyintve és menet közben nem vált útszéli áruvá – mint annyian. Képesítés nélküliből lett képesített tanyasi-falusi tanár, és léte „magániskolájától” képesített lakiteleki életszervező. Közben megtanulta azt is, hogy a felpuhított diktatúrában is együtt jár az életgerjesztéssel a botrány. Munkálkodása során kevert is néhányat a maga halk, ámde konok egyéniségével. Sokat kockáztatott. Abból a kis egzisztenciából, ami akkor adatott neki, az egészet. Egyszer azonban – felsőbb körökből – még ki is akarták tüntetni, majdnem megkapta „a szocialista kultúráért érdemérmet” – hátha nyugton marad! Nem hagyta magát sem kitüntetni, sem lekenyerezni. A lakiteleki általános iskola tanárának a nevét ezután nemcsak a megyei pártbizottságon, de a hatalmi központban is megjegyezték. A még ekkor is elszigetelt, egyszemélyes szellemi szabadságharca azonban akkor emelkedett ki a cselekvés egyre szűkebbnek bizonyuló teréből, amikor 1979-ben Lakiteleken megszervezte a fiatal írók országos találkozóját. Akkor nagy szó volt ez, politikusidegeket borzoló, már nem csupán a helyi, de a központi hatalom érdekköreit is zaklató. A kezdeményezés mellé állt akkor Illyés Gyula – szólt is a fiatal írókhoz Lakiteleken. Támogatta a találkozót az írószövetség akkori elnöke, Dobozy Imre is. Lezsák Sándor számára alighanem innen vezetett egyenes út, az elhíresült találkozótól, a majd még jobban elhíresült, világpolitikai szenzációvá is lett 1987-es első lakiteleki találkozóhoz, az annak előkészítésében vállalt feladatig, a házigazdaszerepig. A történetnek ez a része ma már ismert, még ha nem is a valóságos jelentőségéhez mérten. Arra azonban nem árt emlékeztetni most, hogy mit jelentett akkor, az MDF megalakulásánál – valójában a rendszerváltás elindításánál – házigazdának lenni a puszta szélén álló ház udvarán, ahonnan a százhatvan fős gyülekezet hajnaltájt hazaindult, s a magára maradt házigazdát, a családot a három kisgyerekkel nem védte semmi, senki, hacsak az az árva kuvasz nem, akit korábban szinte családtagként szeretettel befogadtak.

Újabb történet kezdődött ezután. Néhány mondatban sorolni sem, méltatni sem lehet érdeme szerint azt a csakugyan pótolhatatlan szervezőmunkát, amit Lezsák Sándor ettől kezdve végzett.

Rótta az utat éveken át Pest és Lakitelek között éjjel és nappal, járta az országot, levelezett ezrekkel – az iskolai kötelezettségek mellett. A munkában sem erkölcse, sem akaratereje nem változott akkor sem, amikor a közélet színterein a rendszerváltás lázát rohamosan az alkalmazkodás és a szerzés láza váltotta fel, amikor fogyott a hit, szaporodtak a kudarcok, a veszteségek, a vereségek, ő maga pedig egyre többször maradt egyedül, egyre gyakrabban kellett méltatlan helyzeteket is szótlanul elviselnie. Vereségekre, veszteségekre, hitfogyatkozásra a rá minden tekintetben jellemző módon válaszolt: felépítette időközben a Lakiteleki Népfőiskolát. Az országban az egyetlen a maga nemében, mely talán leginkább a skandináv népfőiskolai intézményekhez hasonlítható. Sikeres konferenciák, kollégiumok, tanfolyamok, ifjúsági táborok, kiállítások, más intézményekkel közösen végzett kutatási programok (például falukutatás, Tisza-program) stb. jelzik a népfőiskola tevékenységének sokoldalúságát. A szép, puritán ökumenikus kápolna a mártír püspökök, kiemelkedő katolikus és protestáns egyházi személyiségek szoborparkjával, az emigrációs gyűjtemény, az MDF-archívum megalapozása egyebek mellett, vagy a kis könyvkiadó a nyomdával, a vendégfogadó és kiszolgáló épületek, az előadótermek stb. olyan tárgyi és szellemi berendezkedést mutatnak, amely együttesen a figyelmes szemeknek nemcsak múltat és jelent, de jövendő lehetőségeket is sejtet. Lezsák Sándor életet gerjeszt most is Lakiteleken, mint annak idején ifjú tanárként, csak most egészen más arányokban, egy országos jelentőségű és immár jelképértékű intézmény programjaival és példájával. Ehhez sem kell kevesebb erőfeszítés, önfegyelem és céltudatosság, mint a korábbiakhoz, mert akárcsak a Bethlen Gábor Alapítványnak vagy a Hitelnek, a Lakiteleki Népfőiskolának sem adatott meg a nyugodt, távlatos munkához nélkülözhetetlen gazdasági háttér. Mert mi úgy váltottunk rendszert, hogy lényegében nem változtattunk a létfeltételeinken. Ez is történelmi sajátossága ennek a rendszerváltásnak! Mégis, Lezsák Sándor létrehozott valamit, ami megmaradt a súlyos vereségek után is, ami él és működik, és tanúsítja, hogy lehet… lehet, ha keservesen is.

Illyés Gyula írja Kölcseyről: „Míg szeme elbűvölten csüng az Olimpuszon, keze máris rakná a magyar Akropoliszt, ha sárból, ha vályogból is.” Mintha Lezsák Sándor képzelete és alkotóvágya Kölcsey nyomdokain járt volna, akarata pedig szőlőt, gyümölcsöt a homokon meggyökereztető Kecskemét környéki elődök nyomán: felépített – középpontjában a Kölcsey-házzal – egy kis magyar Akropoliszt a homokon, a Holt-Tisza mellett az életnek, a magyar művelődésnek.

Legyen ereje fenntartani és tovább építeni! Adjon erőt hozzá ez a Bethlen Gábor-díj is!

Bíró Zoltán

VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ

A végek végeiről szól, énekel az a poéta, akit most tisztem szerint is dicsérni jöttem. Mert Széphistóriákban udvarol nemcsak a szerelemtüzű szépeknek, hanem az anyanyelvnek is; s Kivont kardok közt nemcsak a maga, de népe sorsát is suhogtatja, hasonlatosan ahhoz, mint amikor legelőször Ugocsában a Rákóczi-zászlók kibomoltak; majd eljut a mindig csillagokra függeszkedő poéta-tekintet gyászoktól, tragédiáktól komorodva a Világtalan csillag magasába.

Magyarán szólva ez lenne az én rövid „összefoglalás”-om annak a költőnek művéről, aki csak az utolsó évtizedben – mely áthajlik már egyik századból a másikba – válogathatta egybe verseit. De Vári Fábián László olyan költő maradt minden lélegzetvételével, aki napfénytelen, hűvös időkben is képes az aszúsodásra.

Majd irodalomtörténészek föladata lesz azon töprengeni, hogy mi lett volna, ha nem így alakul költői pályájának eddigi megfutása. Ha szólhat, dalolhat, publikálhat kedvére kárpátaljai magyarként, amint csak első ceruzáját versre rándította a vallomás és vállalás kényszere már legendás Forrás Stúdiós korában. De a hószín papíron boldogan szaladó ceruzát a tiltás visszalökte a grafit sötéten tátongó bányáiba. Abba a Szibériás világba, ahol a valóságos gulágok testeket megőrlő álkapcsa közt korábban eltűnt már annyi magyar élet; és ahol a szellemi gulágok karanténja még évtizedekig nyomorította a szépségre és igazságra szövetkező gondolat tántoríthatatlan dalosait.

De még ne szaladjunk annyira előre! Pedig micsoda jelet mutattak a csillagok, amikor Fábián László – éppen március idusán – világra sírja magát Tiszaújlakon! Igazi rebellisként, a rebellis Ugocsában! Ahogy írja: „a felnégyelt Haza” legősibb szögletében, „ott ahol zúg az az egy folyó”. Ennek immár félszázada múlt.

A fiatal költőről és kárpátaljai társairól, egyszóval a Forrás Stúdióbéli ablak- és szemnyitogató kísérletekről először, drága barátunktól, az ugyancsak Ugocsából, Péterfalváról származó Kiss Ferenctől hallottam jó szavakat, mondván: ha engedik, Kovács Vilmosnak lesznek utódai. Erről, ha nem csal emlékezetem, Kiss Ferenc 1973 áprilisában írásos tanúsítványt is tett, amikor verseiket, a szülőföld új szívdobbanásait – a tatabányai Új Forrásban – óvó és hitelesítő irodalomtörténészi szavakkal ajánlotta a hazai olvasóknak.

De ekkor már Vári Fábián László – kiszakítva az Ungváron éppen csak elkezdett egyetemi tanulmányaiból – a birodalom katonájaként, ahogy írja „lánctalpas huszárként” valahol a porosz síkon, Nyugat-Berlinnel szemközt védi a békét; lokátorával vallatja a csillagokat, hátha azok verseket súghatnak. De akkor még azt sem súghattak, sőt még utána se egy ideig. Legalábbis olyat nem, amely saját könyvbe kerülhetett volna. Így csak csempészáruként egyik-másik bátrabb hazai vidéki folyóiratban jelent meg, vagy az időközben szétvert Forrás Stúdióból áttelepült barátok dossziéjából indult el vándorútra, hogy meglelje közönségét. Talán gyötörték a kiadás körüli méltánytalanságok, de a verseiben volt az ereje és hite: tudott várni. És persze ő is tudván tudta: nem a szárnycsapások sűrűsége, hanem az ívelés magassága érdemel nagyobb figyelmet.

Ám a ritkán szóló, szépen és igazat szóló költőnek, tanúsíthatom, hívei, hírelői, sőt pengetős dalosai is lettek mifelénk. Otthon meg magánszorgalmú csahosai és irigyei. Nem mellesleg mondom: hogy az Egyetemi Színpad szintén legendás Forrás Köre (nomen est omen!) a nyolcvanas évek elejétől műsoron tartotta verseit, amelyekből a széphistóriás dalok és a keserű történelmet kimondó, de a hűségről mindig tanúságot tevő antológiadarabok sem hiányoztak. 1983-ban az Elérhetetlen föld költői, a Kilencek pedig díjukkal jutalmazták a rokon lelkű fiatalabb társat, aki a vér porondján Balassit, a bujdosó Rákóczi fejedelmet és Mikest szólongatja, aztán Petőfit és Adyt, József Attilát, Illyés Gyulát és Nagy Lászlót, a tragikus sorsú Jeszenyint idézi zaklatóan szép versekben. És a vállalt, vezérlő csillagok rámutatnak az utódokra. Csakúgy, mint a költészetét éltető népdalok tisztasága, és az általa is gyűjtött kárpátaljai népballadák lüktetése, amelyek az ő előszavával láttak napvilágot 1992-ben, csaknem húszévnyi késleltetés után. E könyv megjelentetése fontosabb volt számára, mint saját verseinek sorsa. S milyen beszédes a címe is: Vannak ringó bölcsők. Higgyük, hogy még vannak – ott Kárpátalján.

Az egyik legárvábban maradt, s ma is legnehezebb sorsban élő magyar töredéknek – Kovács Vilmos halála után – Vári Fábián László lett az egyik vigasza. Kinek méltó szavai voltak és vannak azóta is arra, hogy a költészet a hibátlan esztétikai működésen túl még mire való, ha a nyelvükben bujdosók bátorításra szorulnak. Ezért vallhatott hitelesen Illyés Gyula fejfája előtt, fogódzva az édes anyanyelvnek fölkínált legméltóbb Koszorúba. Hozzátéve a dac és reménység zöldjét. És vallhatott a hűségről, amikor két esztendeje a szülőföld utolsó üzenetét hozta a Farkasréti temetőbe Kiss Ferenc koporsójához. De még előbb fogalmazta Ferenc barátunk gyógyulásáért azt az esdeklő-perlő gyönyörű versimát, a Világtalan csillagot, amely címként került az új Vári Fábián-kötet homlokára.

Hogy éppen Illyés Gyulának és Kiss Ferencnek milyen elévülhetetlen szerepe volt a Bethlen Alapítvány több mint húsz éve kezdődött történetében, az itt, e körben jól ismert. Most bizonyára ők is egyetértőleg bólintanak Vári Fábián László régtől megérdemelt Bethlen Gábor-díjára.

Nagy Gáspár

Márton Áron-emlékérmesek

HORVÁTH ARANY

 

„Minden jó fa jó gyümölcsöt, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem… Gyümölcseiről ismeritek meg a fát.”

Máté ev. 7. fejezet

Krisztus mély értelmű példabeszéde Horváth István és Horváth Arany esetében is igazolást nyer. Az apa és lánya közötti vérségi kapcsolaton túl a szellemi örökség felvállalásáról, továbbépítéséről is beszélhetünk. Horváth Arany alaptémája az önazonosságkeresés abban a történelmi hullámverésben, amely a hagyományos életformát, az erdélyi népi magyar kultúrát létében veszélyezteti. A megoldást a népi hagyomány rejtett értékeinek felfedezésében, a gyökerekhez való visszatérésben véli felfedezni. Horváth Arany a Magyarózdi toronyaljának és a Puszták népének szerzőihez hasonlóan nem az irodalom elefántcsonttornyában, hanem a szürke hétköznapok világában és a közélet fórumain érzi otthon magát. A nép nevében és nem a nép helyett szól hozzánk. Írásaiban azonosul a néppel, ugyanakkor gondolatainak, meggyőződésének érvényt szerez. Vallott és vállalt célkitűzése: a népi kultúrát, irodalmat művelni, kibontakoztatni, közkinccsé tenni.

Meggyőződése, hogy az irodalom, a kisebbségi sors elesettségében közéleti funkciót is el kell, hogy lásson, sőt a lelkiismeret-vizsgálat nehéz feladatát is magára kell vállalnia mindaddig, amíg a közélet meg nem tisztul, és nem működik elfogadható módon. Az író feladata a meggyőzés, amit a meggyőződés hitelesít, üzenetének csak akkor van foganatja, ha az igazság elkötelezett szószólója.

Horváth Arany írásaiban a jelen mindig a múlt folytatásaként, a jövő szálláscsinálójaként, az átmenet nyomasztó gondjaival, közös problémáink megoldásának keresésével együtt jelenik meg. Hiszi és hirdeti, hogy az egyén csak a feladatokat felvállaló közösségben találhatja meg boldogulását. Írásai reményben fogantattak, kiengesztelődést, életkedvet sürgetnek. Ugyanakkor aggodalommal kérdezi: vajon képes lesz-e az eszményképek hiányát megszenvedő fiatal nemzedék megbirkózni a történelmi feladattal, az erdélyi magyar kultúrörökség átmentésével.

Horváth Arany hűséges anyanyelve népéhez. Sikerül újjávarázsolnia a szavakat, hangot adni az új valóságnak. Míves tollforgatóként kibontja a rejtett értékeket, elérhető közelségbe hozza az élet szépségeit, az egyszerűségben rejlő nagyszerűséget. Írásainak vannak fénylő és rejtett szépségei. Az olvasó kedvet kap, hogy vidékre járjon, falvakat látogasson, eget lásson, a legeldugottabb településen is európainak érezze magát.

Mit szóljunk Horváth Arany riportjaihoz? Egyes írók a riportot alacsony polcra helyezik. A vízállásjelentéssel vagy időjárás-tájékoztatóval rokonítják. Valójában a riport is lehet méltó irodalmi műfaj, amelyet Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Ady Endre oly magas színvonalon művelt.

Horváth Arany riportjai pszichológiai érzékkel, írói igénnyel megformált művek, amelyek hű képei a valóságnak, az erdélyi magyar ember lelkivilágának. Egy-egy élethelyzet, gondolat, élmény önvizsgálódásra késztet.

Az író riportjai a női lélek rezdüléseit tükrözik, az élet mozgóképeinek elevenségével hatnak, az írásművészet fényében vetítik elénk a valóságot.

A Horváth István életművéből sarjadt hajtás fává terebélyesedett, és mindannyiunk örömére ízes gyümölcsöt hozott. Csodáljuk a fát, ízlelgessük gyümölcseit!

Czirják Árpád

MELBOURNE-I MAGYAR KÖZPONT

A külhoni nemzetépítő munka színhelyei és műhelyei a magyar szervezetek és intézmények, főként a magyar házak, amelyeknek jelentősége különösen a hazától távol, Észak- és Dél-Amerikában, illetve Ausztráliában rendkívül fontos. Általában sem a befogadó országok, sem az ottani városi önkormányzatok, sem a magyar hivatalos szervek nem tekintik feladatuknak a nyugati magyarság intézményeinek és szervezeteinek támogatását. Mégis működnek magyar házak szerte a világon, kicsik és nagyok, régiek és újabbak szép számmal: Torontótól Buenos Airesig, New Yorktól Brüsszelig, Clevelandtól meg Caracastól Stockholmig. Mindegyiknek megvan a maga története. Szinte mindegyik létrejötte és működése a csodával határos, hiszen azokat kivétel nélkül az ottani magyar közösségek adományaiból, rendezvényeik bevételeiből tartják fönn. Mivel jó néhányban magam is megfordultam, állíthatom, hogy legtöbbjük kitüntetést érdemelne, de legalábbis több figyelmet és folyamatos társadalmi támogatást itthonról. Közülük alapítványunk kuratóriuma elsőként a Melbourne-i Magyar Központot tünteti ki Márton Áron-emlékéremmel.

Ausztráliában, a hazánknál majdnem kilencvenszer nagyobb területű kontinensországban, az itteni magyar emigráció mintegy húszezer fős első (1945–47‑es) nagy hulláma jóvoltából az ötvenes évek közepe tájára, az ország egymástól igen távol fekvő négy-hat nagyvárosában (Sydneyben, Melbourne-ben, Adelaide-ben, Brisbane-ben Perthben és Canberrában) hozták létre a magyar mikrotársadalmak első intézményeit. Többnyire ezekbe a saját szellemi és anyagi erőből alakult szervezetekbe, intézményekbe integrálódott később a szintén húszezer főnyi ’56-os emigráció, valamint általában hozzájuk csatlakoztak a Kárpát-medencéből később folyamatosan, illetve a Délvidékről nagyobb számban érkezett magyar menekültek.

A Melbourne-i Magyar Központ egyik büszkesége lehet az ötödik kontinens ötvenötezer és Melbourne közel húszezer főnyi magyarságának, példája az építő magyar összefogásnak. A melbourne-iek az ötvenes évek közepétől kezdték el tervezni a közösségi házat, de többszöri sikertelen kísérlet után csak a hetvenes évek végén, két tehetősebb honfitársunk, Jandó Gyula és Hende Sándor telekadománya révén kezdhették el az építkezést. Az építkezés megszervezésében jelentős szerepet játszottak a megfelelő otthonra igényt tartó magyar szervezetek és intézmények akkori vezetői, valamint az építkezéssel megbízott vezetők és társadalmi munkások. A központ építése a szövetkezeti részvénytársaságok szervezésével kezdődött, mivel az építkezés anyagi alapját az 1600 részvényes által 1979–93 években befizetett közel egymillió dollár, továbbá az építkezés céljára tartott rendezvényekből befolyt 350 ezer dollár képezte, amelyhez mintegy kétmillió dollár értékű önkéntes társadalmi munka és a régi Magyar Ház eladásából származó bevétel társult…

A központ – a magyar kulturális életnek és a szervezeteknek otthont adó – célkitűzéseit, a különböző korcsoportok igényeit az eddigi igazgatóságok sikeresen teljesítették. Biztosították adósság nélküli működését – ami évente mintegy 130 ezer dollárt tesz ki –, sőt a Kárpát-medencei magyarokat is támogatták.

A kétszintű, közel tízezer négyzetméternyi területű Magyar Központ nagy öszszejövetelek (ünnepségek, bálok, színházi előadások, konferenciák, közösségi ebédek, kiállítások és vásárok) céljára alkalmas két hatalmas termében összesen háromezer embert lehet leültetni, de jól van ellátva klubhelyiségekkel is. Húsz különféle kulturális, művészeti, ifjúsági, sport, nyugdíjas, karitatív egyesületnek, klubnak ad otthont; óvodát, iskolát működtet. 1993 végén a központ részeként fölépült Szent István ökumenikus templomban minden vasárnap miséznek a keresztény egyházak: reggel fél kilenckor kezdik a katolikusok, tízkor az evangélikusok és tizenegykor a reformátusok, híveik pedig az istentiszteletek után összejönnek, beszélgetnek a templomhoz csatlakozó mintegy százfős társalgóteremben.

Ami nehézségeket okoz, az a működési költségek előteremtése, és a hazai mértékkel elképzelhetetlen távolságok és azzal összefüggésben az idő leküzdése. A közel négymilliós nagyságú, földszintes kertes házakból álló világváros határa körülbelül olyan kiterjedésű, mint a Pásztó–Gyöngyös–Szolnok–Kecskemét–Dunaújváros–Székesfehérvár–Tatabánya–Esztergom által határolt térség, s mivel a magyarok nem kolóniákban élnek, mint például az olaszok, a görögök, a kínaiak és a zsidók, szép számmal találhatók a város minden negyedében. A Magyar Központ viszont a nagyváros távoli, Vantirna nevű városrészének északkeleti sarkában fekszik, megközelítése nem egyszerű. Tehát aki az ott szervezett magyar életben részt akar venni, annak bizony áldozatot kell hoznia. Akiknek hetente nyolc-tíz óra önkéntes társadalmi munkát, fáradságos szervezést, vagy tanulást és plusz költségeket jelent a magyar megmaradás, ott naponta mérlegelik azt is, hogy vajon megéri-e a befektetés, megkapom-e majd azt a felemelő emberi többletet, amit ilyen nemzeti közösség egyenjogú tagjaként elvárnék. A tettekben kifejeződő válaszoktól függ a kétmilliós nyugati magyar diaszpóra jövője…

Csapó Endre, az Ausztráliai Magyar Élet főszerkesztője nemrégiben írt arról, hogy az ausztrál föderáció centenáriuma alkalmából, 2001 júliusában Sydneyben, a Parlament előadótermében kiállítással egybekötött konferencián mutatták be, hogy a magyar emigráció mivel és mennyiben járult hozzá Ausztrália felemelkedéséhez; a tudomány, a felsőoktatás, a gazdasági és szociális szféra, az építkezések, a művészetek, a sport terén. Az eredmény még a bemutatót szervező Kardos Béláékat is meglepte. Miért? Az elmúlt fél évszázadban Ausztrália a világ legdinamikusabban fejlődő országa volt; lakossága 7 millióról 19 millióra, majdnem háromszorosára növekedett, de ugyanilyen mértékben emelkedett az életszínvonal is. Az ottani statisztikusok megállapították: noha az ausztrál népességnek mindössze 0,3 százaléka magyar származású, a magyarok hozzájárulása az ország gazdasági mutatókban mért fejlődéséhez ennek tízszerese. Vagyis a bevándorolt magyarság tízszer annyival járult hozzá a fejlődéshez, mint az ausztrál átlag. A teljesítmény példa nélküli. Az ausztráliai magyarság azonban nemcsak a befogadó országot, hanem a magyar nemzetet is gyarapította, gyarapítja. A magyar emigráció legjobbjai évtizedeken át világszerte, Ausztráliában is táplálták azt a tudatot, hogy a magyar nép szabad részeként a valódi nemzetpolitikát a nyugati magyarságnak kell formálnia. Neki kell a magyarságról a világban alkotott torz képet helyreigazítani, valódi kulturális értékeinket bemutatni, a Trianon okozta régi és újabb sebekre a külföld figyelmét felhívni, a szovjet hódoltság hivatalosságainak hazugságait kiigazítani, az ’56-os magyar forradalom lángját őrizni, s a Nyugat legújabb szellemi eredményeit hazafelé közvetíteni. Felmérhetetlen szolgálatot tettek nemzetépítő munkájukkal mindnyájunknak, nagy szerepet játszottak a magyar nemzet külföldi megítélésének javításában (az „országimázsban”), a hazai rendszerváltozásban, a Kárpát-medence határon túli magyarjainak külpolitikai és anyagi támogatásában, a nyugati magyarság disszidens létéből a magyar diaszpóra irányába történő elmozdulásában. Csapó Endre szerint azonban: „A magyarországi politikai elit még nem szabadult meg a korábbi évtizedekben kialakult szemlélettől, amelybe nem illik bele az a felismerés, hogy a második világháború és a magyar forradalom következtében Nyugatra került százezrek egyrészt az országnak óriási méretű vesztesége voltak, másrészt – ha már így szétszóródtak a nagyvilágban és ott befolyásos pozíciókat is elértek – kimeríthetetlen diplomáciai és üzleti potenciált képeznek.” Szeretnénk elérni, hogy az említett rossz beidegződések oldódjanak, s a magyar diaszpóra értékeinek fölismerése, hasznosítása itthon is tágabb teret kapjon.

A Márton Áron-emlékérem adományozásával – Szervátiusz Tibor gyönyörű alkotásával – köszönetünket, elismerésünket fejezzük ki a Melbourne-i Magyar Központ telekadományozóinak, építőinek és működtető szövetkezeteinek, igazgatóságának; egyházi és magyar közösségi tagjainak a magyarság megtartása érdekében végzett magasrendű, áldozatos munkájukért. Kifejezzük bizakodásunkat és biztatásunkat, hogy munkájuk gyümölcsét az ausztráliai magyar diaszpóra eljövendő nemzedékei is boldogan fogyasztják, a Magyar Központot éltetik, működtetik, s áldásos tevékenységükből a magyarság egésze részesedik.

Bakos István

VÁRMEGYE GALÉRIA

Az Erdélyi Művészetért Alapítvány 1988. március havában alakult meg. A lakiteleki találkozó után többen keresték azt a rést, ahol a „remény, az életösztön utat talál”. Ekkor határozta el öt ember: az első Bethlen Gábor-díjazott Domokos Pál Péter, Hajdú Demeter Dénes, Csurka István, Demeter Ervin és Kulcsár Edit, hogy az erdélyi erőszakos asszimiláció, falurombolás korában tenni kell valamit a magyar szellemi egység határokon átnyúló újrateremtésének megvalósításáért. Hiszen a határainkon túliak sosem jutottak volna ekkora nyomorúságra, ha a határon inneniek nem viselkedtek volna olyan oktalanul. A magyarság az elmúlt ötven év során nemcsak példakép nem tudott lenni, de mélyebbre süllyedt, mint történelme során bármikor. Ezt érezve az alapítók vállalták, hogy támogatnak minden olyan megmozdulást, amely a magyar nemzet egészét tartja szem előtt, és felidézi az emlékezetünkből kiszorult történelmünk emlékeit. Az évek során részt vettek tiltakozó felvonulásokon, kollégiumépítésben, szerveztek előadásokat, könyvbemutatókat, konferenciákat és képzőművészeti kiállításokat. Munkálkodásuk során azt tapasztalták, hogy az erdélyi kultúra legelhanyagoltabb, leginkább omló helyzetben lévő része: a nép- és képzőművészete. Ezen kívántak segíteni 1991-ben, amikor – Erdélyben már betiltották és elsorvasztották a magyar művészeti élet összes rendezvényeit – az Erdélyi Művészetért Alapítvány megnyitotta a Vármegye Galériát. Immáron tíz éve!

A galéria hittérítő szerepet vállalt magára. Egyéni és csoportos kiállításokon mutatja be az erdélyi nagy mestereket, akik közül sokat, sajnos, a hazai közönségnek valóban be kell mutatni, ugyanakkor kiállítási lehetőséget nyújt fiatal művészeknek, akik nem készülnek külföldre, odatapadnak hűségben e gyönyörű és sorstudatot mutató néphez.

A Galéria diadalmas tíz évében majd hatvan egyéni kiállítást rendezett. Láthattuk Zsögödi Nagy Imre, Szolnay Sándor, Kulcsár Béla, Szervátiusz Jenő, Szervátiusz Tibor, Páll Lajos, Maszelka János, Leiter Artur s most legutóbb Véső Ágoston remekeit, hogy csak néhány nevet említsek. És akkor még nem beszéltünk a harminc csoportos kiállításról, ahol egy-egy bemutató alkalmával – például az 1993-as Erdélyi Őszi Tárlaton – ötven művész is szerepelt egyszerre. Erdély jött el hozzánk ezekkel a művekkel. Az az Erdély, amelynek sokkal tartozunk; hisz a török ellen csak ennek a fellegvárnak a magyarsága védekezett nemcsak fegyverrel, de életformával is; nemzet és vallás oltalma volt, s a bujdosóknak remény, 1920 óta pedig már elszakítva – művészi halálos ölelésben, elszigetelve – mutatják fel Erdély természeti szépségeit, hagyománykincsét, az ott élő emberek mindennapi életét s mindenekfelett szeretetüket és ragaszkodásukat szülőföldjük és az erdélyi szellemiség iránt.

A Vármegye Galéria úttörő szerepet vállalt a nemzeti összetartozás szolgálatában, a mai határon túli művészek megismertetésében, bizonyítva ezzel, hogy a politika országhatárokat módosíthat, de a lelkek fölött nincs hatalma. Következetesen megvalósította ars poeticáját: Erdélyt bekapcsolja a magyar művészeti élet egészébe; az egységes magyar kultúra és nemzeti hagyomány terjesztője; az erdélyi magyarság önazonosság-tudatának ébrentartója – ugyanakkor figyelmezteti az anyaországiakat: becsüljük nagyjainkat, ismerjük meg példaadó munkásságukat, és védjük ezt a megsemmisítésre ítélt gazdag örökséget.

Sikertörténet ez! Aki látogatja a kiállításokat, tudja, hogy valóban az, hisz még állóhelyet is nehéz kapni, annak ellenére, hogy már terjeszkedtek is: nemcsak vidékre és külföldre visznek el kiállításokat, de a pince fölött is bérelnek már egy kiállítóhelyiséget. Hogyan, milyen támogatással, adminisztrációval tudják ezt megoldani? Nos, a galériának egyetlen fizetett alkalmazottja van, aki a látogatási idő alatt a nyitva tartást biztosítja. Az egyes kiállítások költségeit pályázati pénzből fedezik, de a kiállítás megtervezése, a művészekkel való tárgyalás, képek behozatalának, vámolásának, biztosításának elintézése egyetlen személyre: Kulcsár Editre vár; ő a galéria motorja. Leírhatatlan életerővel, jókedvvel, fortéllyal és leleményességgel szervezi számunkra ezeket a megismétlődő csodákat. Hite, ereje művészetpártolók seregét gyűjtötte a galéria köré, akiktől azt várják, hogy legalább annyit adakozzanak, hogy a helyiségek bérleti díját és a villanyszámlát ki tudják fizetni. Kulcsár Edit a bizonyítéka, hogy az idealizmusnak, az igazán jó ügy érdekében, még a közszellem ellenében is jogosultsága van hazánkban. Sőt, hívei is támadnak, hisz ebben a galériában minden előadó, művész szeretetből dolgozik.

Édesapám azt írta A minőség forradalma című tanulmányában: ha elérjük, hogy az emberek szenvedélye és munkája közelebb kerül egymáshoz, azaz az emberek szenvedéllyel fogják végezni munkájukat, az lesz az igazi minőségforradalom. Én úgy gondolom, Kulcsár Edit megvívta a maga minőségforradalmát, ehhez gratulálok neki és a Vármegye Galériának. Úgy gondolom, a Bethlen Alapítvány jól döntött, amikor a Márton Áron-érmet a Vármegye Galériának ítélte, annál is inkább, mert úgy tudom, eddig semmiféle elismerésben nem részesült, s a sajtó se nagyon kényeztette el.

Németh Ágnes

Tamási Áron-díjas

NAGY PÁL

Deák nyelven szólva: laudatiót kell prezentálnom Nagy Paulus kollégámról, kit a Bethlen Gábor Alapítvány nemes kuratóriuma azzal gyanít, hogy kitüntetésre érdemes határon túli, erdélyi férfiú.

Mivel magam is élek e gyanúperrel, határozottan és örömmel helyeslem a testület szándékát. Mondandómat pedig, a laudatio kettős értelme szerint igazoló tanúskodással is megerősítem. Ebben csak annyi a baj, hogy kevés az időm, sok az emlékem azokról az évtizedekről, melyeket közös gondban, ugyanazon sorsnyomás alatt elhagytunk rendre, miközben kenyerünk javát is megettük, ám ezt csak nyelvi fordulat mondatja velem, hiszen a földi vándorutunkra hintett kenyerek számát az Úr nem árulta el Mikes Kelemennek sem, hanem azt mondta: „ahová rendeltelek, oda kell menni, és ott kell maradni, valamég a kenyérben tart”. Kinek Zágonban, kinek Mezőkölpényben, ahol kilencszáz és huszonnégyben, immár a betiltott Himnusz s az üldözött Szózat idején, az erdélyi Holt-tenger peremén működő tanítócsaládban Nagy Pál megszületett. Így most szédületesen nagyot kell hátrálnom az időben, hogy kolozsvári emlékeim közül előszólítsam azt a gesztenyébe hajló barna fiatalembert, akivel – vigyázat!, meg ne botoljak itt – ötvenöt esztendeje paroláztam a Református Kollégium folyosóján, irodalmi együttműködést és kéziratot ígérve neki. Nagy Pál szerkesztő úrnak, aki egyetemi hallgatóként Gálfy Zoltán teológussal együtt az 1944-ben megszűnt Ifjú Erdély című folyóirat feltámasztásán fáradozott. Ez akkor nem volt szélkergetés, fellegjárás, ködevés. (E garabonciás mutatványokat Balogh Edgár nyakába varrták.) De Csipkerózsika-álmából Nagy Pálék a nagy múltú lapot szűk esztendőnyire fölébresztették. Írták, íratták, még velem is, mikor jobb dolguk nem volt, terjesztették is persze, parókiákon, templomi összejöveteleken csendült a kínálat: az Ifjú Erdély, mely Szabó Dezső és Tamási Áron hangján is szólt valamikor, újból megjelent! Kis nosztalgiával ajánlhatta művét a szerkesztő. Gyermekfővel, marosvásárhelyi gimnazistaként épp az Ifjú Erdélyben közölte legelső írását. Nem gondolhatta, hogy végleges megszűntekor forradalmas fejcsóválás közben némelyek így fogják majd vigasztalni: Ne búsulj, barátom! Előtted a jövő! De nézz magadba, önvizsgálatilag! Mit keres mögötted az egyház, amelynek arculatán a klerikális reakció foltjai kezdenek kiütni?!

Márton Áron nyilvános aggodalmai már csípték az új hatalom szemét. Gyulafehérvár felől terjengő hangulati háttere volt annak is, hogy Rozsonday Ádám tiszteletes úr jövendő vejét egyházi tévelygéstől féltik Kolozsváron.

Tehetséget óvó, távlatot kémlelő atyai barátaink is fölfigyeltek ránk, nyugtalan nyüsletésben forgó fiatalokra. Különös módon a végzete felé rohanó Adyval szólt ránk az egyik, s Németh László nagyváradi intelmét hozta föl nekünk a másik: „Tartsd magad, / Mert most az a leggazdagabb, / Ki várni érez, várni tud.”

Nem várhattunk! Éppen mi, akik rossz szövetség oltárán újból föláldoztuk magunkat és országunkat; mi, elvérzettek és bukaresti körökben már már kitelepítés végett megbélyegzettek befelé fordulásban, önvédelmi kísérletek nélkül javunkra semmit nem remélhettünk. Petőfi még azt fájlalta, hogy kétországos nemzet a magyar. 1946 táján már világosan láthattuk: éppenséggel hétországos nemzet leszünk, mikor is a nagyhatalmilag ránk mért balsorsban szellemi eligazítást, lelkierőt a boldogan ujjongó trombitaköltőktől nem várhatunk. A jórészt betiltott, anatéma alá vetett, üldözött magyar szellemóriások mellé szegődött Nagy Pál is. Marosvásárhelyi indulásakor megtalált eszményeitől – a népi-nemzeti vonulat nagyjaitól – semmilyen marxista kurzus el nem tántoríthatta. Illyés Gyula, Veres Péter, Kodolányi vonzáskörében írta cikkeit, tanulmányait, de még szervezkedett is. Egyházi ifjúsági konferencia nevében próbálták hazahívni Budapestről Tamási Áront, aki jött volna, ha esze helyett a szívére hallgat. Szerencsére volt, aki visszatartsa. Kolozsvárott pedig alázták volna! Fanatikus irodalmi komisszárok a hátán táncoltak volna. Előgyakorlatokat végeztek már György Lajos professzor üldözésbe vételével. Az volt a vétke, hogy az Erdélyi Katolikus Akadémia főtitkáraként egyházát nem volt hajlandó bűnszövetségnek nyilvánítani. Nagy Pálnak pedig az lett egyik bűne, hogy György Lajos tanárának emberi becsületét, szakmai kiválóságát vette védelmébe.

Világháborús dalaink szerint ezerkilencszáz és tizennégyben az Úristen lenézett a földre, Erdélyország közepébe… Vérhullatás, sírás lett belőle. Ezerkilencszáz és negyvenkilencben az ellenkezője történt. Az Úr nemhogy lenézett volna: elfordult Erdélyországtól. Szektariánus hitnyomozóknak és Lenin-fiúknak szabad rablást engedélyezett. Elrabolták és börtönbe zárták Márton Áron püspököt, becsület- és szellemirtást végeztek a magyar egyetemen.

Nem kegyelmeztek a Magyar Irodalomtörténeti Tanszék fiatal tanársegédjének sem. Nagy Pált a „tisztogatások” alkalmával eltávolították az egyetemről, s mivel az utolsó szó jogán nem mutatott bűnbánatot és nem követte flagelláns társainak szánalmas példáját: a rehabilitáció reményét sem vihette magával új munkahelyeire. Szerencséje volt, hogy még apósa miatt is megbélyegzett „klerikálisként” nem írásból kellett megélnie. Magyartanárként került hajdani iskolámba, a kolozsvári Református Kollégiumba; szerkesztői munkát vállalt Marosvásárhelyt, bukaresti folyóiratnál s végül, nyugdíjaztatásáig annál a képeslapnál, amelynek magam valék főszerkesztője, s mondhattam neki, mikor a pártos követelményekben ugyancsak elvadult irodalmi folyóiratnál felmondott: „Amit magam nem bírok lenyelni, miért próbáljam mással megetetni?” Ily módon menekültem el én is onnan, ahol pályatársaim prózai műveikhez kerestek cenzort és böllért. A film, színház és muzsika világa mindkettőnk számára kedvezőbbnek mutatkozott. „Úgy cselekedjünk – idézgettük Bethlen Gábort –, hogy megmaradjunk” – a szellemi tisztességünkkel együtt.

Azóta Nagy Pál irodalmi tárgyú írásainak három kötetét olvashattuk: az izgalmas emlékezésnek, a kristályos, gondolatgazdag esszének s az erdélyi magyarság létkérdéseire világító publicisztikának.

Ha igaz, hogy az egyszer megtalált igazság követelménye szerint az író kalapácsot csinál magából örök szolgálatra, akkor életre szóló a kis gimnazista szívében született hűség is, mely nagy szellemekhez kapcsolja, miként ezt Nagy Pálnak Tamási Áron iránti hűsége mutatja.

Ha az elmúlt tíz évben semmi más irodalmi, hagyományőrző munkát nem végzett volna: jó hírét, nevét Tamási Áronnak az a két posztumusz esszégyűjteménye is megőrzi, amelyet az elmúlt két esztendőben gyűjtött egybe, szerkesztett meg, látott el jegyzetekkel tudós követelmények szerint.

Áron, ha élne, s e két csodálatos munkát kézbe vehetné: ama hajdani baráti öleléssel vonná magához Nagy Pál barátját, és azokkal a szavakkal köszöntené őt, amelyek még mindig emlékezetesek Marosvásárhelyt: „Olyan szép ez az alkalom, hogy zeng a magosság belé, kedves Áron”, mondtuk neki a találkozás örömében, ő pedig így szólt: „Akkor nézzünk utána jó vigalmi helynek, hogy magunkat megünnepelhessük”.

Sütő András