Bethlen Gábor-díjas

Szijártó István

„A történelem fölé csak a tudás emel, s bár az élet Tacitussal sem jövedelmezőbb, de tudjuk emberibb. A világ lealjasodott szellemével egy emelkedett lelkületet kell szembeállítanunk. Mi tudjuk, hogy a magyarságnak van erre ereje. Tamási Áron szavaival: „ahol állandó a munka és örökös a gond, ott a lélek is kitartóbbá válik.”

Szijártó István többek között e szavakkal írja egyszerre keserű és biztató figyelmeztetését a Százak Tanácsa tagjainak, mivel nyolcvan éves korára lemondott ügyvezető elnöki tisztéről. E tisztséget 1996-tól viselte, nagy önfegyelemmel, kitartással és egyedül rá jellemző munkakedvvel. Volt Ő 1984 és 93. között az Eötvös Kollégium igazgatója, tanított előtte és utána, szervezte a Balaton Akadémiát, mely 2003-tól Keszthelyen a kastélyban talált helyet. Most „Egy ezredév néz ránk ítélő szemmel…”címet adta a Százak Tanácsa újabb kötetének, Petőfi Sándor költeményéből, ahonnan a fenti idézet való.

Ezt a könyvet is ő szerkesztette, a Tanács tagjainak publikációiból. Természetesen sokfélék az írások is melyek bekerültek a kötetbe, mint ahogy soknézetű, sok szándékú a Százak Tanácsa tagsága is. Amiben egyeznek, az a nemzet iránti szolgálat vállalása és képviselete. Ez volt a Százak Tanácsa Fekete Gyula tervezte eredeti jellege és szellemisége, mely szakmától, hivatástól, nézetektől függetlenül vállalta a nemzetszolgálatot. És ez az eredeti cél és hivatás maradt mára ugyanaz, miközben a tagság folyton változott a biológia törvénye szerint.

Szijártó István amíg elérte nyolcvanadik születésnapját, temérdek tapasztalatot szerzett. Elsősorban Kaposváron. Ennek a somogyi városnak általános és középiskolája/a Táncsics gimnázium/ alapozta meg társadalmi érzékenységét. Ez az érzékenység fejlődött aztán a későbbi munkahelyek és egyéb tapasztalatok alapján tudássá és lelkületté. Így történhetett, hogy emberi kapcsolataiban meglehetősen sikeresen  munkálkodott, hiszen az, hogy kiket kér fel a Százak Tanácsa tagjának, és kik azok, akik hallgatnak a szóra Szijártó munkájának eredményességét mutatja. Mint ahogyan az is, hogy a Százak Tanácsa kiegyensúlyozott politikai álláspontja is ezt igazolja. A kiegyensúlyozottság azonban nem jelent megalkuvó magatartást. A magyar társadalom hosszú távú alakulását elemezve a legfontosabb ügyekben az Orbán-kormányt támogató magatartása, és néhány ügyben (pl: oktatáspolitika) csendes, de jól megfontolt bírálata.

A címben megjelenített Petőfi-idézet arra figyelmeztet: vigyázzunk, mert ha mi rosszul ítélünk, az ezredév is így ítél felőlünk. Nekünk pedig önbecsülés és felelősség vállalás dolga, hogy megfelelő választ adunk-e történelmi kérdésekre. Tudnunk kell, hogy „Egy ezredév néz ránk ítélő szemmel…” ma is.

Szijártó István ezzel a Petőfitől vett idézettel figyelmeztet és inti bölcs magatartásra a Százak Tanácsa tagjait és immár valamennyiünket.

Bíró Zoltán

 

Márton Áron-emlékérem

Bárány Béla

 

– „Tejszínhabot kérsz rá?” – Kérdezte Béla atya.

Tejszínhab? – csillant fel a szemem. – Az is van? – Hát, persze! – válaszolt Béla atya mosolyogva.

Sok finom kávét ittam már, amelyekkel figyelmes emberek kínáltak meg, és odafigyelésüket bizonyítja, hogy választani lehetett a tej, a tejszín, a completta vagy akár a tejhab között is, de a tejszínhab más. Csillogó szemekkel vágtam rá kérdésére, hogy „igen”. Lelki szemeim előtt felidéződtek gyermekkorom kakaói, amelyeket teljesen befedett a tejszínhab, és szinte akrobatikus mozdulatokra volt szükség, hogy megakadályozzam, hogy a túlcsorduló finomság lefolyjon a bögre oldalán. Ez az egy kérdés felidézte bennem a szüleimmel töltött időt, az otthon melegét.

– „És a tetejére fahéjat?” – zökkentett ki gondolataimból Béla atya újabb kérdése.

Mosolyogva bólogattam, hogy igen.

– Hát, Béla atya, ilyen vendégszeretetet és életörömet látva senki sem mondhatja a keresztényekre, hogy savanyúak vagyunk! – mondtam nevetve. – „Mert nem is vagyunk azok!” – helyeselt Béla atya és ő is nevetett.

Így kezdődött a beszélgetésünk – amelyen életéről faggattam Béla atyát, ifjúkori hittantanáromat az általa felújítatott plébánián – a kávéillatú konyhában tejszínhabbal és fahéjjal.

Bárány Béla a Zuglói Páduai Szent Antal Plébániától – ahol Nagymaros után 1989 óta szolgál – a 109 km-re fekvő, ma 1600 lelket számláló kis Árpád-kori településen született Winston Churchill brit miniszterelnök lemondásának, a Varsói Szerződés megalakulásának és Magyarország ENSZ-hez való csatlakozásának évében. Az ő világra jötte azonban mindezeket megelőzte, hiszen január 8-án látta meg a napvilágot egy áldott szombati napon. Fiatal gyermekévei után Esztergomban tanult tovább a Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban. Ez a néhány év komoly hatást gyakorolt rá és ekkor kapta meg élethivatását is. Nem égi harsonaszóval kísérve, nem dobpergéssel kihirdetve az égi karzatokról, hanem Jézus maga jött el hozzá álruhában. Krisztus ezt mondja Máté evangéliumának 25. fejezetében: „… amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” Pedig már be volt oltva az ifjú Béla szíve az irodalom és a történelem szeretetével. A Dr. Lukács István szalézi szerzetes atya által megismertetett istenes versek lángra gyújtották a lelkét és vonzották a teológia mellett a magyar-történelem szakos tanári hivatás felé. De akkor történt valami. Egy szomorú napon nyílt az iskola kapuja és két megtört, gyászruhás ember lépett be rajta. Édesapa és édesanya. Fiúkról jöttek beszélgetni az atyákkal, tanácsot, útmutatást kérve. Gyermekükről, aki néhány nappal korábban fulladt bele a Kis-Dunába. Mit lehet ilyenkor mondani? Mit mondanak az atyák a szülőkben – fagyott bele a kérdés Bárány Bélába, és akkor eldöntötte. Ahogy ő fogalmazott: „Pap leszek és igyekszem olyan emberek támasza lenni, akiknek nincsen semmiféle támaszuk.”

A központi szemináriumi évek után első szolgálati helyére, Nyergesújfaluba helyezték. Odaköltözésének napja kitörölhetetlen emléket hagyott a szívében. De nem az új élet kezdetének izgalma okozta ezt, hanem a megrázó hír, amely 1981. május 13-án sokkolta az egész világot: „Meglőtték II. János Pál pápát!” Így Béla atya már hivatásának pirkadatán sejthette, hogy a papság nem egy kihívásoktól mentes szolgálat. De ő így is szolgálni akart. Arra törekedett, hogy saját maga legyen mások számára ajándék. Mindezt úgy, hogy nem magára, hanem Istenre mutasson, rá irányítsa a figyelmet. Papi jelmondata is ezt az elkötelezettségét mutatja és erősíti: „Neki növekednie kell, nekem kisebbednem!” – találjuk János evangéliumának 3. fejezetében.

A történelemhamisítás azonban mindig dühítette. Már gimnazista korában rájött – hisz az atyák nyitogatták a szemeit -, hogy mást tanítanak a könyvek és más a valóság. Meg akarta óvni a fiatalokat és a rábízottakat a torzításoktól. Főleg mindattól az igaztalanságtól, ami 1956-ot és az azt követő éveket körülvette.

A „rendszer” hidegségét maga is megtapasztalta. 24 hónapig tartó katonaideje alatt a papokat, lelkészeket érő megaláztatásban kispapként neki is része volt. Velük együtt őt is Lentibe sorozták be, az elsőlépcsős osztagba, amelynek tagjai mindenkor számíthattak arra, hogy ha bármi történik, őket vetik be. Hogy kiszúrjanak vele, 181 cm-es magassága ellenére harckocsizónak osztották be, hogy minden egyes be- és kiszálláskor leordításban és fájdalomban legyen része. De Bárány Béla mindezeket nem tragédiaként élte meg. Inkább kihívásként. Ahogy azt a beszélgetést is, amikor békepapnak akarták beszervezni. A Szentlélek vezetéséért imádkozott, miként kerülhetné el ezt a csapdát, és a baljós kérdés után, miszerint dolgozik-e a diktatúra szolgálatában sajnálkozó arcot vágva ezt válaszolta: „Nem akarok a gépezetnek súlyos károkat okozni, hisz ilyet még sosem csináltam!” A beszervező pedig elhitte. Amikor Béla atyával együtt idéztük fel ezt az eseményt nagyot nevettünk és felelevenítettük Jézus tanácsát, aki ezt mondta: „Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok.” Így Krisztus utasítását követve Bárány Béla megmenekült. De nem örökre. Első szolgálati helyén az iskola melletti lángosos figyelte meg és jelentett róla. De a korábbiakból tanulva Béla atya akkor is bevetette a Krisztusi bölcsességet. Közösségépítő kirándulásaira egyszerre több mint 120 fiatalt vitt magával, amely akkoriban szervezkedésnek minősült. De ebből a lángosos nem vett észre semmit. Ugyanis a fiatalokat csoportokra osztva, velük egymástól távoli helyszíneken találkozott kijátszva a besúgó éberségét, akinek az általa tapasztalt kisebb csoport nem okozott problémát.

De miért volt fontos a kirándulás? És miért fontos a Magyarok keresztútja minden nagypéntek este, ahol a fáklyák imbolygó fényében a templomkertben felidézzük Krisztus szenvedésének történetét és hazánk kálváriáját? Vagy miért jelentős a 2008 óta minden hónap 13-án hazánkért átimádkozott Fatimai engesztelő imaóra? Mit jelent a nemzeti színű gyertya az oltáron ünnepeink szentmiséin és mit jelentenek a híveknek átadott istenes és hazafias versek?

Bárány Béla atya erről így gondolkodik: „A történelem egyben az üdvtörténetet is jelenti, ahogy hazánk történelme is. Isten ura a történelemnek. Azonban az eseményeket nem elég felidézni, nem elég csupán emlékezni, hanem mindezt át kell imádkozni.”

Emlékezni, valamint megélni és átimádkozni a pillanatot az ajándékozás Béla atyájával. Ezek a mindennapok a Páduai Szent Antal Plébánián. Korábbi és jelenlegi káplánjai szerint tele segítőkészséggel, a munkában mutatott alapossággal, kellő és megfelelő határozottsággal, de egyben rugalmassággal, a szépre, esztétikusra való törekvéssel, a másik elfogadásával és vendégszeretettel. Én ezt a sort két dologgal mindenképpen kiegészíteném: tele tejszínhabbal és fahéjjal.

A Bethlen Gábor Alapítvány Kuratóriuma Márton Áron Emlékérmet adományoz Bárány Béla, a Páduai Szent Antal Plébánia plébánosa részére keresztény közösségformáló és nevelői munkássága, kiemelkedő nemzetszolgálata elismeréseként.

 

Bartos Mónika