Bakos István soraival búcsúzik alapítványunk a nemrég elhunyt J. Király Istvántól.

Isten nyugosztalja! Sit tibi terra levis!

20200206 Bakos István_Búcsú J Király Istvántól

„Elmegyek, elmegyek messzi földre,
nem leszek senkinek a terhére,
nem írok levelet/ és nem is üzenek,
lesz még tavasz, lesz még nyár,
de én nem leszek….”

/Mezőségi halottkísérő/

2018 Karácsonyán „Ausztrália egyetlen magyar hetilapjától” e mottóval búcsúztam. Éppen fél év múltán e szívhez szóló népdalt dúdolva, magányosan köszöntem el főszerkesztőjétől is… Az Aracs új, nyári számában, Európa Trianonja c. írását olvasva, kedden hívtam telefonon, hogy gratuláljak. Fia, Mick vette föl a kagylót: Apa tegnap meghalt… Lélekben hozzá siettem: fölidéztem ritka találkozásainkkal, tartalmas levélváltásainkkal, szellemi kapcsolatainkkal teli négy évtizedet, amit együtt éltünk meg. Égi ajándék volt távoli figyelme, barátsága, amit jórészt az Ausztráliai Magyar Élet révén kaptam, kaptunk tőle „magyar” munkánk során.

Sisa István: Őrtállás Nyugaton c. könyvében (2004) a magyar diaszpóra nagy alakjai között szerepel Csapó Endre, akinek Életutam c. vallomását közölte. Ő Budapest védelmében, hadapród-őrmesterként, hadifogságba került… „Trianon gyermekeként megfogadtam, ha innen kikerülök, mindent megteszek, hogy a Nyugat tudomására hozzam az igazságot. Mások is úgy vélték nagyon sokáig, hogy a Nyugatot fel kell világosítani. Végül nyugaton rájöttem arra, hogy minket kell felvilágosítani. Ennek érdekében minden tőlem telhetőt megtettem életem további szakaszában.” Sorsfordító fogadalom! Csapó Bandi megcselekedte, amit megígért: Ausztráliából a nemzet egészét tudósította, a Haza szívdobbanására figyelt: rendületlenül.

Csapó Endre 1997 nyarán, a Balaton partján, az Anyanyelvi Konferencia Nyári Táborában. (Három külhoni diák, valamint Kerekes Tóth Erzsébet, Bakos István és Kolczonay Katalin társaságában.)

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

Tisztelt Gyászoló család! Kedves kurátor társaink és HITEL-es barátaink!

Kézhez véve Nagy András barátunk gyászjelentését megrendülve meredünk magunk elé. Tíz nappal halála után siratjuk, imádkozunk lelke üdvéért. Nagy László és Szécsi Margit fia égi ajándék volt szüleinek, akiknek örökségét példásan éltette haláluk után is híveikkel együtt. Feledhetetlen alakja, konok hűsége, alkotóművészete és szolgálata maradandó emlék. Őrzi mindezt számos könyve, a HITEL folyóirat és a Bethlen Gábor Alapítvány arculata, kiadványok sora és iszkázi emlékházuk is. Kiemelkedő könyvművészete, képszerkesztői tevékenysége, karakteres művészetkritikái, grafikái a magyar kulturális élet minőségét, a szellemi honvédelem képviseletét emelték méltó színvonalra. Űrt hagy maga után, hiányozni fog mindannyiunknak.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

„Légy lagzi-készen, hátha hívnak:
az álom-, illat-
kapuk a mennyen egyre nyílnak,
a bús komornyik, a Halál
valakit mindig invitál
és boldog, kit készen talál!”

(Mécs László: Lelkem, boldog élettel készülj a halálra!
Mors bona nihil aliud, részlet)

Anyák napján kaptam – „felvidéki veszteség” címmel – a szívemet fájdító baráti villámpostát: „szomorúan tudatom, hogy Pogány Erzsike itthagyott bennünket”. Az üzenetet éjféltájt olvastam. Átkapcsoltam a „Felvidék ma” hírportálra, amelynek gazdáját magához szólította az Úr. A gyászoló közösség képviselői, társai megrendülten szólnak róla; az ő szellemiségét hordozza, tehetségére épült e kitűnő fórum. Erzsi a Felvidék magyarjait szolgálta tevékeny életével, közéleti munkásságával, miközben a nemzetépítő együttműködés jeles szervező- képviselője, mentora volt a Kárpát-medencei hazában és azon túl is. A mottóul idézett vers kezdő sora a habitusát tükrözi: „A boldogságban hinni kell! Ó hinni jó!”.

Somorján született, ott élt a családjával, férjével és gyermekeivel, korai haláláig. A pozsonyi Közgazdasági Egyetemen 1987-ben szerzett diplomát. Tíz éven át a somorjai városházán dolgozott különböző munkakörökben, három évig a helyi gazdálkodási osztály vezetőjeként. A rendszerváltoztatáskor közéleti szerepet vállalt. 1990-től az Együttélés Politikai Mozgalom központi irodájának vezetője, majd sajtótitkára, Duray Miklós áldozatos munkatársa. Közben 1992-ben elvégezte a budapesti Századvég Politikai Iskolát, majd a Budapesti Közigazgatási Főiskola emberi jogi szemináriumán szerzett oklevelet. Nagy nyereség volt számunkra, hogy az MVSZ Hivatala megújításakor őt delegálták Szlovákiából. Hivatalvezető főtitkárként bizton számíthattam rá minden fontos ügyben. 1994 végétől hat éven át a Magyarok Világszövetségének felvidéki tanácsnoka, a szlovákiai magyar címtár szerkesztője, a Felvidék MVSZ programjainak felelős szervezője, választott tisztségviselőinek (köztük Dobos László alelnök, Bauer Győző, Duray Miklós, Kolár Péter, Szabó Rezső, Erdélyi Géza és mások) ügyintéző koordinátora volt. A Magyar Figyelő hírvivőjeként és tudósítójaként részt vett a magyar-magyar kapcsolatok szervezésében, olyan kiemelkedő MVSZ rendezvények sikeres megvalósításában, mint pl. az anyanyelvű magyar oktatás védelmében a Debreceni Nagytemplomban 1995 nyarán szervezett Tiltakozó Nagygyűlés, a világszerte zajló Magyar Millecentenáriumi Év, vagy amilyen a Magyarok IV. Világkongresszusa volt 1996-ban. Erzsike közreműködése nélkül nem tarthattunk volna sikeres MVSZ Elnökségi ülést Dunaszerdahelyen, s nem idézhettük volna föl oly emlékezetesen a Tavaszi Hadjáratot a Felvidéken. Nélküle nem alakult volna ki számos, határon átívelő, testvérfalu és város, testvér-iskola eleven kapcsolata sem. Az ezredfordulón útjaink elváltak. Ő 2001-től – Duray Miklós elnök társaként – a „Szövetség a Közös Célokért Társulás” igazgatója. 2005-től megalapítja s működteti térségünk talán legjobb tájékoztató fórumát, a Felvidék ma hírportált.

Pogány Erzsébet átveszi a Teleki Pál Érdemérmet Lezsák Sándortól (2010. november 14.)

2010. november 14-én „– a magyar érdekvédelmi szervezetekben évtizedek óta végzett áldozatos munkája, a Felvidék.ma hírportál kialakítása és színvonalas működtetése –, magyarságszolgálata elismeréseként, Teleki Pál Érdeméremmel tüntette ki a Bethlen Gábor Alapítvány.” Pogány Erzsi első kitüntetését Lezsák Sándor, kuratóriumunk elnöke méltató szavak kíséretében adta át az Uránia Nemzeti Filmszínházban. Azt vette át Hornyik Miklós délvidéki író is. Az év Bethlen-díjasai pedig Für Lajos, Kányádi Sándor és Dr. Király Tibor voltak. Nem akármilyen társaság!

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

A magyar Országgyűlés 2012-es határozata alapján minden év április 12-én emlékezünk a Felvidékről kitelepítettekre, mivel ezen a napon kezdődött meg 1947-ben a felvidéki magyar lakosság deportálása. A tragikus évforduló alkalmából képzőművészeti kiállítás nyílt a budapesti Magyarság Házában. Duray Miklós itt elhangzott beszédet az alábbiakban közöljük.

A felvidéki magyar kitelepítettek emléknapja

Több évezredes múltra tekint vissza a más fajtájúaknak, más népségnek a legyilkolása, a más kultúrkörbe tartozók elüldözése, a másságot hordozók megsemmisítése. Volt, amikor ez közösségvédelmi stratégiai kérdésként került napirendre, volt, amikor látszólag értelmetlenül, csupán a harcászati taktika következményeként lett végrehajtva. Ahogy közeledünk korunkhoz ezek a csoport stratégiák, indulatok vagy megfontolások egyre inkább a másság elutasításaként, de az utóbbi háromszáz évben elsősorban a fajgyűlölet és a hatalmi stratégia részeként jelennek meg.

Mózes V. könyvének 20. részében az ellenség (az ostromlott város) férfijainak legyilkolása a hadviselés szabályzataként van leírva ugyanakkor a nőkre, gyermekekre és az élő természetre vonatkozóan a megőrzés és a hasznosíthatóság szempontját helyezi előtérbe. A Krisztus utáni 12. és 13. században azonban a mongol hordák totális gyilkosságairól már krónikákból van tudomásunk, sőt levéltári dokumentumokból hozzávetőleges pontos adatok is a rendelkezésünkre állnak – legyilkolták a helybélieket, fölszántották a lakóterületüket és sóval szórták be a hantokat. Ugyancsak ilyen forrásokból tudjuk, hogy a késő-középkori Franciaországban hogyan mészárolták halomra a cigányok, később a protestánsok tömegeit. Sajátos, hogy a keresztény Európa nyugati felében elsősorban a másságuk okán pusztítottak el százezreket. De mintha ezt a példát követte volna Európa keleti fele is, hiszen a hátat borzongató „pogrom” kifejezés a cári Oroszországból származik, ami egyértelműen a tömeges elpusztításra utal. Ez a két hagyomány ötvöződött és tökéletesedett, intézményesült és öltött ipari méreteket a 20. századi nácizmus idején, majd ezt követően is.

Közép-Európában, ami többé-kevésbé az anjou-házi Károly Róberttől számítva Nagy Lajos királyunk uralkodási területével, később a Habsburg Birodalommal azonosítható, a népességet átalakító elképzelések elsősorban a hatalmi politika részeként jelentek meg. A Magyar Királyságnak a török hódoltság alóli felszabadulása indított el egy olyan központilag, a császári Udvarból irányított telepítéspolitikát, aminek a racionális, gazdaságpolitikai oka nem vitatható, de etnikai és hatalmi irányultsága annál nyilvánvalóbb és kérdésesebb volt. A történelmi Magyar Királyság teljes bekebelezése volt a cél már a 17. századtól. Ez részben párosult a protestáns ellenességgel, részben a magyarországi történelmi közigazgatásnak az osztrák örökös tartományokéhoz idomuló átalakításával és a 17. század végétől etnikai célzattal is szervezett betelepítéssel.

A késő középkori Magyarország népessége a török hódoltság végére alapvetően átalakult. Népességének kétharmada eltűnt, a magyar etnikumnak a hódoltság előtti 85%-os aránya kb. 50%-ra csökkent. Csakhogy száz évvel később, az 1780-as években a tudatos betelepítés következtében a történelmi Magyarország területét lakóknak már kétötöde sem tartozott a magyar etnikumhoz.

Volt tehát előképe mindannak, ami 1920 után a történelmi Magyarország feldarabolását követően, főleg az újdonsült Csehszlovákiához csatolt területeken és az ott élő magyarokkal szemben megvalósult, vagy megvalósítani szándékoztak. Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →