Az elmúlt hetekben három korábbi kitüntetetettünktől kellett fájdalmas búcsút vennünk. A nemzeti ellenállás és az antikommunista küzdelem egyik legnagyszerűbb, de elfeledett alakjától, Pákh Tibortól, a szárszói találkozó még utolsó élő résztvevőjétől és a szárszói gondolat hűséges őrzőjétől, Somodi Istvántól, valamint a felvidéki magyarság és a nemzetpolitika meghatározó képviselőjétől, Duray Miklóstól a róluk elhangzott laudációk szövegével búcsúzunk.

 

A magyar nemzeti ellenállás töretlen gerincű hőse

Pákh Tibor (Komárom, 1924. augusztus 11. – 2022. november 18.) jogász, a nemzeti ellenállás hőse – Márton Áron Emlékérem (2012)

Először a szégyenről kell szólni. A laudáció első szava ez. Mindannyiunk szégyenéről, Magyarország szégyenéről van szó. Több mint húsz év telt már el azóta, hogy véget ért hazánkban a kommunizmus népnyúzó rendszere, és eltávoztak országunkból a megszálló idegen csapatok. És Pákh Tibor nevét sehol nem találjuk azok között, akik magas állami kitüntetést kaptak. Érdemrendek, díjak neki nem jutottak. Annak a személynek, aki hosszú időn keresztül szinte egymagában képviselte a nemzeti ellenállást. Szálegyedül, ahogy tanúságtételében olvassuk. Aki keservesen megszenvedte, hogy volt bátor kiegyenesíteni a gerincét. Bizonyára megalkuvásainkkal, meghunyászkodásainkkal magyarázható, hogy nem szívesen nézünk bele az ő magatartásának leleplező tükrébe. [Pákh Tibor a Márton Áron Emlékérem után, 2013-ban kapta meg a magyar államtól a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést – A szerk.].

Pákh Tibor 1924-ben született polgári családban, Komárom déli részében. A komáromi bencés gimnáziumban érettségizett, fiatal katonatisztként vett részt a második világháborúban, szovjet hadifogságba került, három évet töltött a Szovjetunióban. Jogi végzettséget szerzett, és az ötvenes évek első felében műfordítóként dolgozott. 1956. október 25-én megsebesült a Parlament előtti vérengzésben. Amikor 1957-ben munkahelyén körözték azt az ENSZ-hez intézett beadványt, amely a „magyar ügy” napirendről való levételét kérte, megtagadta az aláírást. Ettől kezdve rendőri megfigyelés tárgya lett személye. Pákh Tibort 1960-ban tartóztatták le az államrend megdöntésére irányuló összeesküvés vádjával. Koncepciós perben ítélte el a kádári bíróság 15 év börtönbüntetésre. 1971-ig volt börtönben, amikor a rendszer propagandája szerint már évek óta nem voltak politikai foglyok Magyarországon. Több alkalommal folytatott különböző jogtalanságok ellen éhségsztrájkot a börtönben, sokféle módon kínozták, nemegyszer „kezelték” elektrosokkal is. A szovjet diktatúra gyakorlata szerint elmebetegnek nyilvánították, a hatalom szerint ugyanis nem lehetett normális embernek tartani azt, aki kétségbe vonja magát a rendszert. Minden lehetséges módon nyilvánosan is kifejezte azt a meggyőződését, hogy Magyarországnak joga van az önrendelkezésre, hogy a megszálló csapatoknak távozniuk kell hazánkból.

1980-ban részt vett a Varsó melletti Podkowa Leśna városában a Szolidaritás éhségsztrájkjában. Ez a lengyel város később díszpolgárává választotta. 1981 után különböző politikai tüntetések, évfordulók alkalmából nyolcszor tartóztatták le. 1988. október 23-án ugyanazon a napon kétszer is.

Pákh Tibor mindvégig rendíthetetlenül hitt abban, hogy Magyarország visszaszerzi a függetlenségét. Egyedül volt sokszor, és nem kívánt csatlakozni táborokhoz akkor sem, amikor már elkezdődtek nálunk a politikai változások. Érdemes idéznünk vallomását egyik interjújából: „Az igazság szolgálata alapvető emberi kötelességünk.” Lelkiismeretfurdalással mondunk köszönetet 2012-ben ezért a helytállásért. Ha van még nemzet e hazán, azt olyan embereknek köszönhetjük, mint Pákh Tibor. A magyar nemzeti ellenállás töretlen gerincű hősének.

Kiss Gy. Csaba

Petrik Béla kiegészítő megjegyzései: Mennyire illik Pákh Tibor életútjához Márton Áron püspök jelmondata: „Non recuso laborem”, azaz nem futamodom meg a munka elől, vagy egy más értelmezés szerint, nem utasítom el a szenvedést, a bajt. Amikor Pákh Tibor arra emlékezett, hogy hogyan is lehetett elviselni a börtönben az 5 hétig (!) tartó kényszertáplálást, minden étkezésnél tudva, hogy mi vár rá, de emberi jogait nem feledve – megtagadni az étel magához vételét, elszenvedni az öt évi magánzárkát, az éber állapotban történő villamos árammal kezelést, a központi idegrendszerre ható vegyszerekkel, inzulinnal történő kínzásokat, azt írta: mindezt „ép elmével túlélnie csak az Úristen különös kegyelmével volt lehetséges”, s „hogy az ilyen beavatkozások ellenére is megőrizzük személyiségünket, tudnunk kell, hogy e világi életünk csak próbaút…” A fentiekre azért is szerettem volna a figyelmet irányítani, mert Pákh Tibor esete példátlan volt, s a vele szemben tanúsított brutalitás messze túlmutatott azon a képen, amelyet akár mi, magunk, akár a nyugati világ is hajlandó volt elhinni a Kádár-rezsimről. Ezt a példamutatást és ember feletti bátorságot, kitartást és hitet szerettük volna a Márton Áron püspökről mintázott díjunkkal elismerni.

 

Szárszótól a népi mozgalom és a magyar közélet sodrában

Somodi István (Szolnok, 1925. augusztus 14. – 2022. december 24.) agrármérnök, a Szárszó Baráti Kör elnöke – Bethlen Gábor-díj (2011)

A Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriuma teljes egyetértésben döntött úgy, hogy a Bethlen Gábor-díjat ez évben Somodi Istvánnak ítéli. Az ő személyében most olyan ember kapja a díjat – sok közismert személyiség után –, aki soha, az utóbbi években sem tartozott a sajtó, a televíziók adta nyilvánosság közszereplői közé. Aki soha nem volt főszereplő sem pártban, sem mozgalomban, csak mindig ott volt, ahol meggyőződése, magyarság iránti elkötelezettsége szerint lennie kellett, és mindig azt tette, minden feltűnés nélkül, amit ott és akkor tennie lehetett, azokon az erkölcsi alapokon, amelyeket a másfél holdas törpebirtokon tengődő család szegényparaszti erkölcse nyújtott. Az életút egyik-másik állomása nyithatott volna más, mellőzésben és anyagi-lelki nyomorúságokban szegényebb, közéleti vagy szakmai sikerekben gazdagabb pályát is számára. Csak egy kicsit „oldottabban” kellett volna alkalmazkodnia a mindenkori hatalomhoz, vagy talán csak nem kellett volna azt tennie, amit erkölcsi érzéke és önbecsülése szerint tennie kellett.

Az ifjú Somodi István hol is kerülhetett volna a népi mozgalom és vele a magyar közélet sodrába, ha nem Balatonszárszón, 1943-ban? És élete alkonyán, Püski Sándor halála után, ki más lehetett volna a Szárszó Baráti Kör elnöke, mint az a Somodi István, aki nemcsak Szárszó emlékét, de történelmi értékét és eszméjét is hűséggel őrizte és őrzi mindmáig? A történelemtől meghurcolt, a lehetőségekből kitagadott ember, aki mintha a szárszói vállalkozás sorsát mintázná a maga egyéni sorsában.

A történelmi felhajtóerő csak nagyon rövid ideig kedvezett a maga fajtájának. E rövid idő keretében Somodi István volt Györffy kollégista és népi kollégiumi igazgató, volt miniszteri biztos a ’45 utáni földreform során, és irányító szerepet vállalt a Duna-Tisza-csatorna építésénél, amíg Rákosiék hagyták. Volt Veres Péter és Erdei Ferenc titkára, majd így került a Földművelési Minisztériumba. Ötvenhatban itt választották őt a Forradalmi Bizottság elnökének. Itt élhette át élete nagy megrázkódtatását 1956. október 25-én, amikor ő és munkatársai rájöttek, hogy titokban valakik megszállták az épület felső traktusát. Visszaemlékezésében van egy esemény, mely élesen rávilágít mindarra, ami akkor történt a fegyvertelen tömeggel a téren, amikor az Országház felől elkezdték lőni az embereket, kétségbeesve menekültek volna a szemben levő minisztérium udvarára. Ám egy feltehetően ávós megbízott fegyverrel kényszerítette a portaszolgálatot, hogy zárják be a kaput a menekülők előtt. Annak a napnak a véres emléke, a vérfürdő aljas szervezettsége, a védtelen emberek rémülete és a tehetetlenség – visszaemlékezése szerint is – életre szólóan beivódott idegeibe. Következett ezután a testet is megroppantó fizikai munka, a betonelemgyártás. Végre 1965-től térhetett vissza szakmájához. A híres martonvásári kutatóintézetben dolgozott, de utánanyúltak, ott is inkább végezhetett mezőgazdasági segédmunkát, mint valódi kutatói tevékenységet. Szervezte azonban, Bogdán Emillel együtt, a Brunszvik Klubot, programokat, melyek méltán tekinthetők a rendszerváltás egyik fontos előkészítőjének. Somodi István ott állt Püski Sándor mellett is barátként, küzdőtársaként és a Szárszó Baráti Kör titkáraként.

Mindez egy életút vázlata csupán, mely a 20. század közepétől átvezette emberét a 21. századba, megtartva őt hűségben, becsületben.

Ám a rendszerváltás, az új századforduló és a mögöttünk levő első évtized sem nyújtott vigaszt vagy elégtételt Somodi István nemzedékének. Szárszó ötvenedik évfordulójára 1993-ban is olyan körülmények között kerülhetett sor, hogy az „első szabadon választott” kormánynak sokféle szabadság tetszett ugyan, de az „egyenes beszédnek”, a gondolkodásnak a szárszói szabadsága és iránymutatása semmi esetre sem. Amint azt Somodi István 2011. február 6-án, a Püski Sándor születésének századik évfordulójára rendezett TF-estén előadásában mondta: a szárszói modell „most is elevenébe vágott, újra kiváltotta a hatalmon levő érdekcsoportok elutasító magatartását”. A történelem mindmáig nem szolgáltatott igazságot a szárszói nemzedéknek és személy szerint Somodi Istvánnak sem.

Nekünk kötelességünk tisztelegni a nemzedék, a szárszói gondolat és magatartás előtt. És kötelesség felmutatni az eszmei hűség, a hazáért vállalt áldozatos munka emberi példáját olyan, talán túlságosan is szerény személyiségre tekintve, mint Somodi István.

Legyen tehát ez a díj egyúttal tisztelgés tágabban az egész népi mozgalom előtt. Erre kötelez minket az is, hogy 1987-ben Lakiteleken az egykori Szárszói Találkozó nyomán indultunk el magunk is, mintha vallottuk volna már akkor Somodi István intelmét. Szárszó ne csak emlék legyen, elsősorban legyen modell, maradandó, mely eligazít a cselekvésben, a magatartásban akkor, amikor nehéz történelmi időkben a nemzetnek különösen nagy szüksége van a gondolkodó, cselekvő emberek közösségére.

Egy lassan ugyancsak kifelé tartó nemzedék küldi e díjjal szeretetteljes üdvözletét Somodi Istvánnak, bízva abban, hogy talán újabb nemzedékek is építkeznek majd abból, amit a népi mozgalom és Szárszó művekben, eszmékben és politikai magatartásban örökül hagyott.

Bíró Zoltán

 

A jellem szerény hérosza

Duray Miklós geológus, felvidéki magyar nemzetiségpolitikus (Losonc, 1945. július 18. – 2022. december 30.) – Bethlen Gábor-díj (1988)

Hűségesnek lenni a nemzethez: ez egy szabad nemzet polgárának nem személyes tulajdonsága. Aminthogy nem különös értékű cselekedet lélegzetet venni ott, ahol van levegő. Demokratának lenni egy demokratikus társadalomban: ez sem személyes tulajdonság és nem személyes vállalkozás. Aminthogy nem vállalkozás halnak lenni egy tiszta vizű folyóban, hanem származás és természet dolga.

Európának abban a térségében, ahol élünk, ebben az értelemben nincs víz és nincsen levegő. Aki itt hű hazafi és félelmet nem ismerő demokrata, mind a jellem hérosza. Itt, ahol az európai politikai civilizáció elemi normáinak életbe léptetésére irányuló szándékok utópiák ma is, a hibátlan jellem az egyetlen talaj, amiben megkapaszkodhatnak és meggyökerezhetnek ezek a két lábra állt emberhez méltó szándékok. Ezért van az, hogy a mi kultúráinkban még a szellemi teljesítményeket is a jellemszilárdság vizsgálata felől közelíti meg a gondolat, és ezért van az, hogy az olyan művek, amelyek nem állják ki eme első vizsgáztató pillantás próbáját, hiába csúcsteljesítményei akár az egész kontinensnek is egy-egy tudományos vagy művészeti ágban, a mi tájainkon, a mi szemünkben mégsem tartozhatnak a kultúra legelső vonalába.

Díjazottunkra, Duray Miklósra is ez a közös közép-európai égbolt nehezedik. De alatta még ott sötétlik és súlyosul egy alacsonyan járó hatalmas felhő: a kisebbségi sors. Amely különösen nyomasztó teher ott, ahol a többség is megoszlik és ahol korszakunkban a többségi nemzetek is kénytelenek voltak átengedni az államalkotó szerepet egy nemzeti minőségekre érzéketlen társadalomutópiának.

Duray Miklós geológus. Nem érhette volna bírálat, ha férfikorába lépve úgy dönt, hogy teljes érdeklődésével elmerül annak a néhol nagyon vékony szilárd kéregnek vizsgálatában, amelyen járunk. A földtörténet korszakolása, egyes epizódjainak értékelése körül eddig még nem szikráztak fel ádáz nemzeti viták: errefelé nyitottak voltak egy eredményes és talán békességes tudósélet távlatai. Duray azonban érezte, hogy a föld, amelyen jár, nemcsak humusz és kőzetelegy, szülőföld is egyben. Érezte, hogy ez a föld nehéz a rajta járóknak, hogy csak a halottaknak könnyű, mert fölöttük van, nem alattuk. Világosan látta és fájdalmasan átérezte, hogy a huszadik századi történelem tektonikus mozgásai szakadékokat nyitottak meg a magyar nemzettestben, megrázták az anyaországot és gyorsan kövesedő lávaréteg alá temették a nemzeti kisebbségeket, közöttük a szlovákiai magyar kisebbséget.

És ezért Duray Miklós úgy döntött, hogy nem éri be a geológiai vizsgálódásokkal. Íróvá vált, arra a mesterségre adta a fejét, amely térségünkben már sokak számára szolgált a zsarnokság valóságából a demokrácia eszmekörébe nyíló átjáróként. Ez az átjáró őt is, mint előtte már sokakat, először a börtönbe vezette. Ez a kiszámíthatóan bekövetkezett váratlan fordulat azonban nem törte meg jellemét, nem törte meg gondolatai ívét. Csak megérlelte őt arra a felismerésre, hogy itt, Közép-Európában szellemi értelemben véve gyermek az, aki csak a remény világosságánál tud munkálkodni; a férfit itt az teszi, hogy talpon marad és lát a reménytelenség éjszakájában is. Kevesek társaságában, megfélemlített és elnémított sokak nevében, érdekében.

Nyilvánosan be kell ismernünk, hogy ehhez a kitartáshoz az anyaország nemigen adott erőt, nemigen sugalmazott bizakodást. Történelmi vétség, ahogyan a magyar politika magára hagyta nemzeti kisebbségeinket majd fél évszázadon át. Semmivel sem menthető vétség. Duray Miklós műveit a magyarországi olvasó nem ismerheti, munkásságát figyelemmel nem kísértheti. Duray Miklós létezéséről is csak egy útszéli hangon támadó cikk tudósított sokakat, egy olyan cikk, amely még támadni sem őt, hanem a Kutyaszorító című művéhez előszót írt magyar írót támadta. A magyar kormányzat kisebbségvédő elszántságának mértékét akkor az jelezte, hogy ezzel az előszóval egyéves írói szilenciumot lehetett kiérdemelni. A Kutyaszorító szerzője ez év tavaszán, a Magyar Demokrata Fórum kisebbségi kérdésekkel foglalkozó tanácskozásán szólalhatott meg először nyilvánosan Magyarországon. Erre azért nem árt emlékeznünk most, amikor – hozzáteszem, örömünkre és elismerésünktől követve – úgy látszik, a hivatalos Magyarországnak is megbecsült vendége.

Maradjon ez így. De ha változna is a tájainkon különösen forgandó politikai széljárás, ha változik is a kormányzat magatartása, azt nyugodt meggyőződéssel mondhatjuk, hogy a másik Magyarországnak, az igazi Magyarországnak mindig is kitüntetettje volt, mindig is kitüntetettje lesz Duray Miklós, a jelleme szerény hérosza.

Csengey Dénes

Duray Miklós köszönőlevele: 1988. november 2-án, helyi idő szerint délután fél ötkor kaptam telefonon az értesítést Nagy Gáspártól Budapestről, hogy a magyar független társadalmi gondolkodás egyik fontos tényezője, a Bethlen Gábor Alapítvány 1988. évi négy díjazottjának egyike én vagyok.

Az alapítvány kuratóriumának megtisztelő döntése a kezdeti örömön túl másként is hatott rám. Most éltem át először azt az érzést, hogy a magyar egyetemesség nemcsak a szellem és a gondolkodás összhangjában, a sok ezer kilométeres távolságot is áthidaló közös gondokban létezik, hanem gyakorlatban és intézményesítve is működik, működhet. A kisebbségben élők legfájóbb gyötrelmét – a hazátlanságot – ugyan nem enyhítette, hiszen ezt sem ez a gesztus, sem egy politikai nyilatkozat, vagy akár egy ténylegesen beváltható döntés sem tudná egyhamar feloldani. De bennem, a közép-európai „hontalanban” is felkeltette a reményt, hogy abban az országban amelyben nemzetem túlnyomó többsége – mintegy kétharmada – él, talán a jövőben mégsem tekintenek majd ellenségnek és idegennek. Igaz, nem e magánalapítvány támogatóitól függ, hogy a hivatalos társadalom miként kezel engem és minket, kisebbségben élőket. De remélem, e díj mögött növekvő társadalmi óhaj van az iránt, hogy legalább szellemi életünk legyen osztatlan, ha már nem élhetünk mindannyian egy politikai hazában.

Egyelőre nem tudom, hogy az alapítvány kuratóriuma miért ítélte oda nekem is az ez évi Bethlen-díjat. A számomra egyelőre ismeretlen megokolás mellett engedjétek meg, hogy röviden elmondjam önmagam képzeletbeli laudációját.

Kisebbségi magyarnak születtem. Azon kisebbségiek egyikének, aki és akik, valamint kinek és kiknek a szülei nem adták föl a második világháború utáni durva üldöztetés ellenére sem a nemzetiségüket. Tehát a több mint háromszázezer nem csehszlovakizált magyar egyike vagyok. Azok közül származom, akikhez az elnyomás enyhülése után visszatérhettek a nemzetiségüket a megfélemlítettség vagy a létük védelme miatt elhagyottak, így hát egyike vagyok annak a hivatalosan bevallott ötszáznyolcvanezer csehszlovákiai magyarnak, akik a megpróbáltatások súlya alatt – ha néha el is bizonytalanodtak –, végül mégis kitartottak nemzetük mellett. Ezért elsősorban ezek nevében köszönöm, hogy rám esett a választásotok.
A kisebbségi helyzetben egyedül maradva nem lehet helytállni a hivatalos és a társadalmi elnyomással szemben. Ellene a védelem mégis leginkább az egyéni magatartásban és a civil elszántságban található. Akkor, ha megtartó erővé szerveződik a család, a barátok, az előírt feladatokat sokszorosan túlteljesítő, de a hivatalos előírásokat és parancsokat meg is szegő pedagógusok, a műkedvelő feltételek és önkéntesen tevékenykedő, a szabadidejüket feláldozó, a megszólást, a lenézést, a társadalmi peremhelyzetet elviselő, a nemzet ismeretlenségben maradó szolgáinak egyéni helytállása. Azoké, akik engem is neveltek és támogattak, akik igyekeztek példát mutatni nekem. Azoké, akik munkája nélkül valószínűleg ezt a díjat sem kaphattam volna meg. Ezért az elismerés őket is illeti.

Magyar iskolába jártam. Nem csupán azért, mert szüleim, majd később én is így döntöttünk. Hanem azért is, mert a nemzeti kisebbség létének egyik legfontosabb jelképe az anyanyelv, megtartója pedig a nemzeti kultúrában való művelődés. Emiatt a kisebbségben élők – a szervezett elnyomással szemben – kell, hogy az önmegtartásban váljanak egymás példaképévé. Kell, hogy nap mint nap mind egyénileg, mind közösen megvívják harcukat az iskolájukért. Akik ezt a küzdelmet feladják, lemondanak az egy nemzethez tartozás igényéről és közös élményéről. Ezért a most nekem odaítélt díj azé a sok tízezer gyermeké valamint tizenéves fiatalé és szüleié is, akik – csakúgy, mint én is annak idején – nap mint nap megjárják a csehszlovákiai magyar iskolába vezető áldozatos utat. A díj Kolon, Deménd és sok más – iskolájukért megküzdött – magyar község mellett a Pozsony közelében lévő Zonctorony lakosságát is illeti, akik a várható és a bekövetkezett rendőri meghurcolás ellenére szinte egy emberként tiltakoztak 1984 februárjában a magyar iskolákat megszüntetéssel fenyegető szlovákiai törvényjavaslat ellen.

A kisebbség elnyomása, hátrányos megkülönböztetése és a magyarokat ért jogsértések elleni küzdelemre alakult 1978-ban a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága, melynek kezdettől fogva szóvivője vagyok. Tíz éve a bizottság és az én tevékenységem szétválaszthatatlan. Ezért e díj a bizottság és széles körű munkatársi közössége áldozatos munkájának az elismerése is.

Sajnálom, hogy nem vehettem át személyesen a Bethlen-díjat és nem szoríthattam kezet a többi díjazottal. Hiszen külön öröm lett volna számomra együtt lenni a díjkiosztás alkalmával Újszászy Kálmánnal, akivel 1966-ban ismerkedtem meg, mikor nagy türelemmel vezette az akkor bontakozó független ifjúsági mozgalmunk Abarán rendezett II. Nyári Ifjúsági Találkozójának Sárospatakra látogató résztvevőit. A díj átadásakor végre személyesen is megismerkedhettem volna Bohumil Hraballal, aki egyik legkedveltebb cseh íróm. Először 1963-ban olvastam elbeszéléseit, melyek egy új világot tártak fel előttem. 1979-ben kezdtem fordítani a Slavnosti sněženek c. kötetét. A kéziratban lévő fordításokat azonban a politikai rendőrség ’79 nyarán a nálunk tartott egyik házkutatás alkalmával lefoglalta és azóta sem adta vissza. A díjak ünnepélyes átadása alkalmából újra szabad emberként találkozhattam volna Janics Kálmánnal. Díjazásában – az érdemen túl – kedvező alkalmat látok arra, hogy ismét kezet foghassunk.

A Bethlen Gábor Alapítvány most harmadszor kiadott Bethlen Gábor-díja az első olyan elismerés az elmúlt hetven évben, amely egyetemes, államhatárokra való tekintet nélkül adományozható minden magyarnak és nem magyarnak is, függetlenül a díjazott pártállásától és a lakóhelyének tekintett ország politikai rendszerétől. Kihívás ez a politikai gátlásokkal szemben, és a józanság próbaköve. Részben azért, mert a magyarországi szervezett kulturális és társadalmi élet felháborítóan mellőzte évtizedeken keresztül a kisebbségbe szorított magyarságot. Mintha a többség hamisan értelmezett érdekében leírta volna a kisebbségieket. De amiatt is, hogy a magyar nemzeti életben végzett tevékenységükért díjra érdemesek a szomszéd népek jogos érdekeivel összhangban végezzék munkájukat.

Ez a józanság, melyet az alapítvány célkitűzései is sugallnak, mindannyiunk számára kívánatos erény, főleg most, mert mind a magyarok, mind a szomszéd nemzetek újraértékelik a nemzeti eszmét. Korábbi eltorzítása, valamint hatalmi elnyomása ma sokakban a nemzethalál félelmét kelti, mások pedig reneszánszát neonáci hangulatkeltésnek vélik. A nemzeti eszmével minden helyzetben vissza lehetett és ma is vissza lehet élni. Vannak akik a nemzeteszmét idegengyűlölettel azonosítják, akik újjáéledésétől revansot, politikai karrierlehetőséget remélnek vagy további hatalmi kielégülést várnak. A Bethlen-díj ezen új kihívások miatt is a magyar nemzet közép-európai helyzetének, kötelességeinek és elkerülhetetlen feladatainak új, sajátos kifejezője és továbbfejlesztője. Ezért a nekem odaítélt díjjal megerősítve érzem magam abban, hogy még inkább hozzájáruljak nemzetem épüléséhez és a szomszédos nemzetekkel való egyenrangú és igazságos együttéléséhez.