A magyar Országgyűlés 2012-es határozata alapján minden év április 12-én emlékezünk a Felvidékről kitelepítettekre, mivel ezen a napon kezdődött meg 1947-ben a felvidéki magyar lakosság deportálása. A tragikus évforduló alkalmából képzőművészeti kiállítás nyílt a budapesti Magyarság Házában. Duray Miklós itt elhangzott beszédet az alábbiakban közöljük.
A felvidéki magyar kitelepítettek emléknapja
Több évezredes múltra tekint vissza a más fajtájúaknak, más népségnek a legyilkolása, a más kultúrkörbe tartozók elüldözése, a másságot hordozók megsemmisítése. Volt, amikor ez közösségvédelmi stratégiai kérdésként került napirendre, volt, amikor látszólag értelmetlenül, csupán a harcászati taktika következményeként lett végrehajtva. Ahogy közeledünk korunkhoz ezek a csoport stratégiák, indulatok vagy megfontolások egyre inkább a másság elutasításaként, de az utóbbi háromszáz évben elsősorban a fajgyűlölet és a hatalmi stratégia részeként jelennek meg.
Mózes V. könyvének 20. részében az ellenség (az ostromlott város) férfijainak legyilkolása a hadviselés szabályzataként van leírva ugyanakkor a nőkre, gyermekekre és az élő természetre vonatkozóan a megőrzés és a hasznosíthatóság szempontját helyezi előtérbe. A Krisztus utáni 12. és 13. században azonban a mongol hordák totális gyilkosságairól már krónikákból van tudomásunk, sőt levéltári dokumentumokból hozzávetőleges pontos adatok is a rendelkezésünkre állnak – legyilkolták a helybélieket, fölszántották a lakóterületüket és sóval szórták be a hantokat. Ugyancsak ilyen forrásokból tudjuk, hogy a késő-középkori Franciaországban hogyan mészárolták halomra a cigányok, később a protestánsok tömegeit. Sajátos, hogy a keresztény Európa nyugati felében elsősorban a másságuk okán pusztítottak el százezreket. De mintha ezt a példát követte volna Európa keleti fele is, hiszen a hátat borzongató „pogrom” kifejezés a cári Oroszországból származik, ami egyértelműen a tömeges elpusztításra utal. Ez a két hagyomány ötvöződött és tökéletesedett, intézményesült és öltött ipari méreteket a 20. századi nácizmus idején, majd ezt követően is.
Közép-Európában, ami többé-kevésbé az anjou-házi Károly Róberttől számítva Nagy Lajos királyunk uralkodási területével, később a Habsburg Birodalommal azonosítható, a népességet átalakító elképzelések elsősorban a hatalmi politika részeként jelentek meg. A Magyar Királyságnak a török hódoltság alóli felszabadulása indított el egy olyan központilag, a császári Udvarból irányított telepítéspolitikát, aminek a racionális, gazdaságpolitikai oka nem vitatható, de etnikai és hatalmi irányultsága annál nyilvánvalóbb és kérdésesebb volt. A történelmi Magyar Királyság teljes bekebelezése volt a cél már a 17. századtól. Ez részben párosult a protestáns ellenességgel, részben a magyarországi történelmi közigazgatásnak az osztrák örökös tartományokéhoz idomuló átalakításával és a 17. század végétől etnikai célzattal is szervezett betelepítéssel.
A késő középkori Magyarország népessége a török hódoltság végére alapvetően átalakult. Népességének kétharmada eltűnt, a magyar etnikumnak a hódoltság előtti 85%-os aránya kb. 50%-ra csökkent. Csakhogy száz évvel később, az 1780-as években a tudatos betelepítés következtében a történelmi Magyarország területét lakóknak már kétötöde sem tartozott a magyar etnikumhoz.
Volt tehát előképe mindannak, ami 1920 után a történelmi Magyarország feldarabolását követően, főleg az újdonsült Csehszlovákiához csatolt területeken és az ott élő magyarokkal szemben megvalósult, vagy megvalósítani szándékoztak.
Hajlamosak vagyunk elfelejtkezni arról, hogy milyen közigazgatási, birtokpolitikai és telepítési terveket hajtott végre az új államhatalom 1920 és 1938 között, sújtva ezzel a magyarok által lakott területet és a magyarokat. Ezek közül a leginkább figyelemre méltó a nem magyar nyelvű lakosság betelepítése a magyarlakta területre, így hozva létre több mint hetven új szlovák és morva települést vagy településrészt a történelmi Pozsony- és Bereg/Máramaros vármegye mintegy hétszáz kilométernyi területsávjában. Akkor még nem jöhetett szóba a „Felvidéki” magyarok kitelepítése vagy széttelepítése, mert nem volt hová.
Viszont 1941 után már kialakultak azok a kapaszkodók amikhez Beneš csehszlovák elnök köthette az elképzeléseit. Ez egyrészt a Szovjetunió példája volt, ahol széttelepítették a krími tatárokat, Mussolini dél-tiroli akciója, aminek során kitelepítette az ott élő németajkúak egy részét. És erősítette ezt az elképzelést az is, hogy az Egyesült Államok Külügyminisztériumában 1942 évelejétől készítették a háború utáni rendezés terveit, amelyek között szerepelt a részleges lakosságcsere Csehszlovákia és Magyarország között, párosítva az államhatár módosítással. Ez azonban egy békés és tartós megoldást vetített előre a tervezők elképzelése szerint.
A csehszlovák emigráns kormány a német és a magyar lakosság teljes kitelepítésének tervét és az 1920-ban meghúzott államhatárok maradéktalan helyreállítását azonban már 1941 februárjában megfogalmazta, még mielőtt a Harmadik Német Birodalom megtámadta volna a Szovjetuniót, és kitört volna a háború Japánnal. Tehát hamarább, mint ahogy a háborút világháborúnak lehetett volna nevezni. Csehszlovákia londoni emigráns kormánya ehhez az elképzeléshez 1943 decemberében megkapta Szovjetunió támogatását is. Az tervezethez azonban éppen vendéglátójának, a brit kormánynak az egyetértését nem tudta megszerezni. De mivel 1945-ben egész Csehszlovákia és Magyarország is Szovjet megszállási övezetté lett, a frontvonal nyugat felé vonulásával megkezdhették először a magyarok kiűzését majd a német lakosság felszámolását. Első menetben azokat a magyarokat kényszerítették elmenetelre, akik 1938 után költöztek vissza szülőföldjükre, ezt követte a magyaroknak az ún. 50 kilogrammos csomaggal való kihurcolása az államhatárra, ahol sajátos módon kiszórták őket a teherautóról a puszta földre. Ebben a családom és én is személyesen, kéthetes koromban érintett voltam – egy sajátos véletlen miatt nem pakoltak fel bennünket az autóra, noha már be voltunk zsákolva. Édesapám kollégája lett a város civil komisszáriusa és az utolsó pillanatban kihúzott bennünket a névsorból.
Ezt a kitelepítési folyamatot, amelyben kb. 40 ezer magyarnak kellett elhagynia otthonát, állította le 1945. augusztus 2-án a potsdami konferencia, amely előírta Csehszlovákiának és Magyarországnak, hogy az ügyet kétoldali megegyezéssel rendezzék. Ezt követően szervezte meg a csehszlovák hatalom a felvidéki magyarok széttelepítését Cseh- és Morvaország területén elsősorban azon vidékekre, ahonnan elűzték vagy kigyilkolták a német lakosságot. Ez elől menekülve hagyta el szülőföldjét számos magyar család és kelt át a Duna jegén Magyarországra vagy szökdöstek úttalan utakon. Az 1945 októberétől folyó kényszerközmunkára való „deportálás” ugyancsak mintegy 40 ezer felvidéki magyart érintett, noha 200 ezret terveztek. Ennek az ellenőrizhetetlen eseménysornak vetett véget az 1946. február 27-én megkötött csehszlovák-magyar lakosságcsere egyezmény, amelynek meghatározó pontja az volt, hogy annyi magyar köteles elhagyni felvidéki szülőföldjét amennyi magyarországi szlovák önkéntesen jelentkezik ún. „repatriálásra”. A csehszlovák lakosságcsere jegyzékbe 185 ezer felvidéki magyar került. Az áttelepítés 1949 júniusáig tartott. Több mint 75 ezer felvidéki magyart telepítettek át Magyarországra, főleg a kitelepített németek és részben az áttelepült szlovákok helyére. Magyarországról a csehszlovák toborzóknak sok fenyegetés árán közel 100 ezer magyarországi szlovákot sikerült rávenni szülőföldjének elhagyására. De a magyarországi szlovákok nagy része ellenállt, mert a szülőföldjüket tartották szülőhazájuknak.
Ennek a lakosságcsereként nevezett kitelepítési hullámnak az emléknapját tartjuk 2012 óta, mert 1946. április 12-én, ezen a napon hagyta el a vasútállomást az első, magyarokat szállító vonatszerelvény. Családom erről is lemaradt, noha összecsomagolva vártuk az indulás napját, hiszen „fehércédulások voltunk”. A ládáinkat 1950-ben bontottuk fel, addig éltünk bizonytalanságban.
De ne higgyük azt, hogy a korábbi szándékok elhaltak volna. Csak átalakultak, és hét évtizede hellyel-közzel változó keretek között megújulnak – hol osztályharc, hol szocialista mezőgazdasági szövetkezetesítés, hol munkaerő toborzás, ipartelepítés, iskolamegszüntetés, az anyanyelvű oktatás nyelvét megváltoztató szándékok, gazdasági árnyékzóna kialakítása, a közlekedés korszerűsítésének elmaradása, az 1945-1949 közötti jogfosztottságból származó vagyonvesztés kárpótlásának elutasítása vagy a magyarok kollektív bűnösségi minősítésének fenntartása formájában.
Hetven éve védekezik a felvidéki magyarok társadalma és emiatt kevés ereje marad az építkezésre. A közösség egy része belefáradt az ellenállásba, egy része úgy döntött, csak az egyéni érvényesüléssel kíván foglalkozni, egy része feladta. Akik mindvégig elkötelezettjei maradtak a közösségnek, már-már csodabogárnak számítanak. De ha elég erős a páncéljuk túlélik, ezzel esélyt teremtenek a puhább burkolatúaknak is a megmaradásra.
Erre is gondoljunk ezen az emléknapon!
Duray Miklós