A Bethlen Alapítvány 1994. évi díjazottjai

 

A Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriuma szeptemberi ülésén döntött az 1994. évi díjazottjairól. A Márton Áron-emlékérmeket hetedik, a Tamás Áron-díjat ötödik, a Bethlen Gábor-díjat pedig kilencedik alkalommal ítélte oda. Az ünnepélyes díjátadásra – a hagyományoknak megfelelően – Illyés Gyula születésnapján, november 2-án került sor az Országos Széchényi Könyvtárban.

Az elhangzott laudációk némileg rövidített, szerkesztett változatát közöljük.           (A szerk)

 

Mai ünnepségünkön olyan időszakban gyülekeztünk össze, amikor Közép-Európa népei sokat ígérő, mégis gyötrelmes változásokon át haladnak a harmadik évezred felé. Riadtan megyünk előre a történelem útján, látva diadalmas eszmék porba hullását, imádott bálványok ledőlését, örökkévalónak hirdetett határok leomlását. Reményeink és kétségeink között biztonságos Útjelzők a nagy fejedelem, Bethlen Gábor tanításai. Most kell ezekre igazán figyelnünk, hogy az áhított közös célt: a szebb és nyugalmasabb jövőt elérjük.

Bethlen Gábor – köztudottan – hívő ember volt, de idealistának egyáltalán nem tekinthetjük. Ő tudta, hirdette és cselekedeteiben példázta, hogy az indulatoktól fűtött erőt csakis az ésszel dúsított erő győzheti le. Ezért karolta fel az értelmet gyarapító oktatást, ezért hozta létre a műveltséget terjesztő intézményeket, ezért fejlesztette a gazdaságot mint a kultúra nélkülözhetetlen éltető talaját.

A gazdaság fejlesztése egyben Erdély védelmi képességét is növelte. Erre nagy szüksége volt a kis országnak, mert hódításra törő hatalmak fogták körül. Velük szemben csak belső feszültségektől nem terhelt, gazdaságilag összefűzött és lelki-vallási vonzódásaiban nem korlátozott társadalom tudott megmaradni.

Vajon nem lehetne Közép-Európából egy nagy Erdélyt kialakítani? Vajon nem lenne hasznos a nagyhatalmaktól és kiszolgálóiktól ismételten megalázott közép-európai népeknek összefogni, egymást erősítve fejleszteni gazdaságukat, kultúrájukat, félretéve nem éppen fennkölt érzelmi ellentéteiket?

A bethleni szellemiség egyértelműen igen mond erre a kérdésre. De mindnyájunknak igennel kell válaszolni azért is, mert századunk az informatika világába vezet, ahol semmiképpen nem lesz helye a dezinformáció, a hamis tájékoztatás csúcsait megtestesítő előítéleteknek, nem lesz fogadóterepe az áltudományos ellenségképeknek.

Szerencsére a Kárpátok vonzáskörzetében élő nemzetek legjobbjai ma felismerték az egymás tiszteletéből táplálkozó együttélés előnyeit. Ők mutatnak példát a művészetekben, az irodalomban, a közéletben, a tudományban, a gazdaságszervezésben. Közéjük tartoznak a Bethlen Gábor-díjasok, a Tamási Áron-díjasok, a Márton Áron-emlékérem tulajdonosai és a Menczel Katalin-orvosi ösztöndíjat elnyerő fiatalok.

A díjak névadóit követő díjazottakkal együtt – úgy hiszem – szép célként vállalhatják tágabb hazánk, Közép-Európa békés jövőjének közös építését.

MÁRTON JÁNOS, a Kuratórium elnöke

 

MÁRTON ÁRON-EMLÉKÉRMESEK

A kuratórium két személyiségnek és három közösségnek adományozott Márton Áron-emlékérmet, Szervátiusz Tibor alkotását.

Elsőként hadd szóljak arról a kiváló férfiról, Levendel Lászlóról, akinek itt már nem mondhatunk személyesen köszönetet mindazért az önzetlen és hűséges szolgálatért, amelynek hosszú évtizedeken át tanúi, sőt gyakran részesei voltunk. Levendel László az elesettek és kitaszítottak, az élet peremére szorultak és szorítottak, az útkereséssel és egymással vívódók, a vajúdó magyar szellemi élet istápoló orvosa néhány nappal a kuratórium döntése után távozott közülünk. Fájdalom, hogy már megint elkéstünk, s nem örülhetünk vele együtt, de mégsem késtünk el annyira, mint néhány esztendeje Rajeczky Benjamin s az idén Benda Kálmán esetében, akik még azelőtt távoztak körünkből, mielőtt a döntés megszülethetett volna.

Levendel Lászlóval a Bethlen Gábor Alapítvány talán legaktívabb támogatóját veszítette el, hiszen ő már a hatvanas évektől – Csoóri Sándorral, Buda Bélával és másokkal szövetkezve – intézményes menedékévé vált a környező országok magyar betegeinek, apostolává a humanista orvoslásnak, a kórmegelőzésnek.

Magam a Hazafias Népfront családvédelmi tanácsában váltam szövetséges évé, s találtam meg benne azt az atyai barátot, aki minden jó, izgalmas, olykor kétséges szellemi vállalkozásra csábító s egyben megnyerhető volt. Ott van 1979 karácsonyán a Bethlen Gábor Alapítvány első aláírói, kezdeményező, támogató között, hívásomra – lányával és vejével együtt – jön el 1987 szeptemberében a lakiteleki tábor számkivetettjei közé, majd ő hív meg rendszeresen többünket a lakásán tartott termékeny eszmecserékre, ahol a magyar szellemi élet színe-java megfordul, sőt, néha közös hangra is talál. A pártosodás és a rendszerváltás forgatagában Levendelék otthonos közvetítő szerepét a hatalom mámorító közelsége s az ezzel járó bundás indulatok veszik át, ami Lászlót a befejezetlen művek megírása s a peremvidékiek életvezetése irányába készteti. Számos kitűnő mű és még számosabb emberi életmegmentése a jutalma, s olykor az a bölcs derű, amely példásan nevelt családja, unokái, dédunokái körében jár neki, mint gyógyír a nyugtalan, sebzett vándornak.

Hálás vagyok a sorsnak és a kuratóriumnak, hogy holtában is köszönetet mondhattam mindnyájunk nevében Levendel Lászlónak. Hadd fejezzem ki őszinte nagyrabecsülésünket és elismerésünket feleségének, Máriának, akinek szeretete és életen át tartó hűséges szövetsége nélkül nem tudni, mi valósulhatott volna meg mindabból, amit ma Levendel László felmérhetetlen értékű emlékművének mondhatunk.

*

Jelenits István tanár úr, piarista tartományfőnök olyan kortársunk, akiről a legpontosabb életrajz adatai sem mondják el a leglényegesebbet. De lehet-e tudni, mi a lényeges, mi a lényegtelen egy ember életében? A kérdés összecseng Tamási Áron elmélkedő szavaival: „Ember tudhatja, mi az igaz? Ember nem, de a hit igen.”

Jelenits tanár úr élete azt példázza, hogy az igazat fel- és megismerni törekvő-tudó hit a betlehemi újszülött érkezésével végképp szállást vett az emberben. Az égi ajándék az azt elfogadó emberben nyer földi formát, tartalmat, életet. Az ember az isteni adomány kedvezményezettje és egyben tolmácsa. A Teremtő megismerése a teremtményen át vezet, de a teremtmény csak a Teremtő léptékévei mérhető. E kettősség láttatja velünk a maga teljességében életünket, létünket.

E kettős tükörben mindennek szerepe, hivatása, „hírértéke” van. Annak a pár szónak is, amely tanár úr nemrégiben megjelent könyve, az Élet és Evangélium hátoldalán az életrajz mérföldköveit jelzi: „Jelenits István 1932. december 16-án született Berettyóújfaluban. Gyermekkorából néhány évet Nagyváradon töltött, majd a háború végén Budapestre került. A Piarista Gimnázium diákja volt, ott is érettségizett 1951-ben. Beiratkozott az ELTE bölcsészettudományi karára, s ott magyartanári diplomát szerzett. Közben már a Hittudományi Akadémiát is látogatta. 1955-ben belépett a piarista rendbe, 1959-ben befejezte teológiai tanulmányait, pappá szentelték. Kecskeméten tanított Öt évig, majd a rend budapesti gimnáziumába került, amelynek azóta is tanára. A rendi teológiai főiskolán a biblikus tárgyak tanítását bízták rá. 1985 óta a piarista rend magyarországi tartományfőnöke.”

Sorolhatnám a tanár úr más könyveit, tanulmányait, irodalmi és teológiai témájú írásait; emlékezhetnénk homíliáira, előadásaira. Kedves olvasmányon Jelenits István tanár úr igazi tehetségre és bátorságra valló könyvecskéje, amelyet a nagy nyelvújító, egyetemalapító Pázmány Péter bíboros érsek után fordított újra csodás nyelvi leleménnyel, korunk emberéhez közelítve a krisztusi örökséget. Fordításai közül most utaljunk még a nagyszerű – Bárdos Lászlóval közös – Simone Weil-adaptációjára, a Jegyzetfüzeteke, amelynek második kötete (remélhetően karácsonyra) elkészül. És sorolhatnánk, ha győznénk, legendás barátságait, lelki vezető munkáját, amelyek talán jobban jellemzik őt, mint az előbb vázoltak.

Azért nem tesszük, mert a tanár úr élete másfajta számvetésre alapozott. Saját szavait idézve arra az „üdvösségkereső igyekezet”-re, amely egyik embert a másikhoz s az embert Istenhez kalauzolja. A leghosszabb és legrövidebb út megtételéhez szétosztott hitét köszönjük meg neki. Kívánjuk, sose rogyjon ki gazdagságából, amelynek két legszeretettebb kincse: az emberi szó és a Biblia.

*

A magyarság megtartása, kultúrájának gyarapítása érdekében kifejtett közösségi munkájuk elismeréseként a kuratórium kitünteti a bodrogközi Királyhelmec város polgárait, elsősorban a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem patronálásával létesített önkormányzati alapítású Városi Egyetem 1993. október 4-ei beindításáért és a Mécs László Népfőiskoláért.

Aki tapasztalatból vagy Gyönyör József Államalkotó nemzetiségek című kitűnő könyvéből ismeri a felvidéki magyarság s azon belül is a kelet-szlovákiai régió mintegy százhúszezer fős magyarsága rendkívül mostoha anyanyelvű iskolaügyének helyzetét, az tudja csak igazán értékelni e ma még csak a kezdet nehézségeivel küszködő közösségi vállalkozást, amelynek élére Pásztor István polgármester úr állt, s amely egy kicsit a Rákócziak és Lorántffy Zsuzsa – akinek kedvelt lakhelye volt itt – szellemét is idézi. Dobos László híres regényéből, a Földönfutókból emlékezhetünk arra, milyen katarzist okozott Bodrogköz népének és ifjúságának a II. világháborút követő üldöztetés és szellemi központjának, a Sárospataki Alma Maternek az elcsatolása. Ezért is öröm számunkra, hogy Dobos szülőhelye, Királyhelmec az odaáti Bodrogköz magyar szellemi központjává kíván fejlődni.

Az üzleti és management célú magyar, angol és szlovák nyelvű képzést egyaránt lehetővé tevő új intézmény célja, hogy erősítse a régió szellemi tőkemegtartó képességét, alternatívát nyújtson a nagyvárosokba vándorlással szemben, s közgazdasági profiljánál fogva a piacgazdasági átalakulás és a vállalkozásfejlesztés egyik motorja legyen.

E nemes vállalkozás példaértékű még akkor is, ha nappali tagozatos hallgatóinak száma alig éri el két évfolyamon a száz főt. Ismeretes, hogy Szlovákiában a magyar fiataloknak csak kétharmada kezdheti meg iskolai tanulmányait anyanyelvén az általános iskolákban. Tovább romlik az aránya szakmunkásképzőkben és szakközépiskolákban. A gimnáziumokban viszonylag kedvezőbb a helyzet, de mivel magyar tannyelvű állami felsőoktatási intézmény jelenleg még nincs Szlovákiában, a helyi közösségek tesznek kétségbeesett erőfeszítéseket magyarországi felsőoktatási intézmények támogatásával, hogy saját erőből teremtsék meg az anyanyelvű felsőfokú képzés intézményes lehetőségét. A Felföld nyugati részén, Dunaszerdahelyen és Komáromban már korábban megindult a képzés, a magyar egyetemek és főiskolák is nagyobb számban fogadtak felvidéki diákokat 1990 után, s megkezdődtek a kétoldalú tárgyalások egy magyar tannyelvű állami egyetem vagy legalább néhány magyar tannyelvű kar létesítése ügyében az európai gyakorlat alapján.

Ezek a törekvések azonban a gyakori kormány- és miniszterváltások során megfeneklettek. A teljes idejű magyarországi képzés a küldő közösség szempontjából szintén zsákutcának látszik. Ezért is üdvözlendő a Királyhelmeci Városi Egyetem gondolata és a hasonló kárpátaljai, székelyföldi magyar tannyelvű felsőfokú intézményalapítási törekvések, mert segíteni csak azon a közösségen lehet, amely maga is jobbítani akar sorsán.

*

Az egyesült államokbeli New Brunswick Magyar Öregdiák Szövetség Bessenyei György Körének magját azok az 1956-os forradalmár diákok alkották, akik hazájuk és forradalmuk megcsúfolás át önkéntes száműzetéssel és azzal a küldetéssel igyekeztek túlélni, hogy a „magyar ügy” letéteményeseiként, értéket teremtő programokkal segítsék elő egyrészt a magyar közösség megmaradását, másrészt beilleszkedésüket, a befogadó nép rokonszenvének megtartását.

A magyar kultúra jeles értékközvetítőinek részvételével rendezett Magyar Hét programjaira a magyar szellemi élet minden irányzatát, eddig összesen mintegy 200 kiemelkedő képviselőjét hívta meg körébe; s a Reménység tavához szólító legendás Itt-Ott találkozókkal, közös gyökerű eszmecseréivel beírta nevét a magyar kultúrtörténetbe. Új fejezetet nyitott az 1977-ben indított népszerű „oral history” szabadegyetemével, ahol korunk magyar tanúit, Kovács Imrétől Duray Miklósig, Püski Sándortól Vásárhelyi Mikiósig, Wigner Jenőtől Gosztonyi Péterig, Kopácsi Sándortól Somody Pálig, Király Bélától Papp Lászlóig és Kiss Sándorig, Kovács Andortól Nyeste Zoltánig számos kiválóságot szólaltattak meg a közelmúlt honi közéletének, történelmének jeles képviselői közül, hogy mondandójukat maradandó közkinccsé tegyék. E nagyszerű vállalkozás lelkes éltetője, a Magyar Öregdiák Szövetség alapító tagja, Nagy Károly, az Anya­nyelvi Konferencia társelnöke, a Rutgers Egyetem és a Middlesex Country College szociológiaprofesszora hívásunkra néhány hónapot itthon munkálkodik – így az emlékérmet neki adhatjuk át –, hogy segítse a rövid ciklusú felsőfokú képzés magyar rendszerének kialakítását és gyakorlati működését. Nagy Károlynak és körének meghatározó szerepe volt a három évtizeden át működő hétvégi magyar iskola széles körben elismert eredményeiben, és abban, hogy a Rutgers Egyetemen 1990-ben magyar tan­szék létesült.

A Magyar Öregdiák Szövetség más amerikai szervezetekkel együtt számos olyan akciót, programot indított, amelyek az óceánon átívelve hozzájárultak Magyarország és környezete demokratizálódásához, a civil társadalom és szervezetei – köztük a Magyarok Világszövetsége és az Anyanyelvi Konferencia – független demokratikus mozgalmakká, szervezetekké alakulásához, megerősödéséhez.

*

A Romániai Magyar Gazdák Egyesülete 1990. március 25-én alakult meg mint a 150 éves EMGE (Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet, 1844) jogutódja. Amikor az EMGE-t 1948-ban megszüntették, vagyonát államosították. Ezt még nem kapták vissza, és kétséges, hogy visszakapnak-e belőle valamikor valamit. Állami támogatásra nem számíthatnak, sőt, a hatalom inkább megszüntetésükre törekedne.

Az egyesület célja, hogy a gazdakörök, mezőgazdasági társaságok érdekeit képviselje, munkájukat összehangolja, közöttük az információcserét megteremtse, a termelést, termeltetést és felvásárlást koordinálja, a mezőgazdasági termékek és eszközök export-import értékesítését segítse, a gazdakörök, mezőgazdasági társaságok által előállított termékek prioritását védje, olyan kereskedelmi és gazdasági tevékenységet folytasson, ami a tagság és a szövetség anyagi helyzetét javítja. Széles körű szakmai érdekképviseleti és informáló, összehangoló munkájuk mellett a legfontosabb feladatuknak tekintik a szakismeret anyanyelven való ismertetését; a magyar tannyelvű felsőoktatási hálózat kiépítését, amelyben a Gödöllői Agrártudományi Egyetem vezetésével számos hazai felsőoktatási intézmény segíti őket, csak a román jogszabályok akadályozzák. Az EM GE nyomdokait követve az egyesület saját kft. kialakítását határozta el. A Gazda Kft. beiktatására csak 1992 márciusában került sor, központja Marosvásárhely, és minden megyében van kirendeltsége. Ennek működési szabályzata minden termelési és kereskedelmi tevékenységet lehetővé tesz. Elsősorban egy Erdélyt átfogó gazdabolt-hálózatot szeretnének kiépíteni. Mivel csak a bejegyzéshez szükséges alaptőkével rendelkeznek, a beinduláshoz tőkeerős magyarországi partnerekkel szeretnének együttműködni vagy közös vállalkozást alakítani. Az RMGE a nehezebb területek, az úgynevezett szórványmagyarság gazdáinak szervezését és ellátását vállalta elsősorban (Kolozs, Beszterce, Máramaros, Szatmár, Szilágy, Bihar, Fehér, Hunyad, Arad, Temes megyék). Elgondolásuk, hogy leginkább a testvérmegyék (ezen belül testvérvárosok, falvak) gazdasági egységei, intézményei keressék és teremtsék meg az együttműködés lehetőségét.

Az RMGE vezetősége tisztában van azzal, hogy Erdélyben a magyarság területi visszaszorítása folyik, amit meg kell akadályozni szaktanácsadással, szakképzéssel, gazdasági kapcsolatokkal, falufejlesztéssel, s ahogy lehet.

Ehhez a munkájukhoz kérjük és ajánljuk – ha képletesen is – Márton Áron püspök úr égi segítségét, erkölcsi bátorítását.

BAKOS ISTVÁN

 

Tamási Áron-díjas:

MAROSI ILDIKÓ

 

Hírünk és hamvunk

Egyiket rontják, ha egyáltalán rontani lehet még, a másikat áhítják, vízbe szórnák, szélnek eresztenék sokan sokfelől, mindazok, akik a kisebbségi sorsra jutott magyar nemzeti közösségek etnikai megsemmisítésén fáradoznak immár több mint hetven esztendeje. Létünk, múltunk, másságunk és emberi jogokat követelő természetünk folytán kilógunk a sorból; az egységes, egynyelvű nemzetállam zászlaja alatt menetelők hadából.

Egy viszonylag békés, de nem békességes etnikai tisztogatás végrehajtói jól tudják, miként közelítsék meg céljukat. A kiszemelt áldozatnak először nevét és hírnevét kell gyanússá, majd gyűlöltté hazudni, végül teljes kifosztásának útján lehet ismeretlenségbe taszítani.

Magyarok Erdélyben? Kik voltak és mikor éltek, hiszen ma már se hírük, se hamvuk ezen a tájon. A nemzetállami becsvágy, még ha utópisztikus is, ilyen mondatokat fogalmaz már egy régen megálmodott, vértiszta ünnep alkalmára.

Kisebbségi sorsunk tragikus fordulatait közelebbről szemlélve azt kell mondanunk, hogy Erdély magyartalanításának kitervelői nem éppen ködevők, nem fellegjárók. Létezik felfogás, miszerint a szocializmusnak nevezett korszak idején végrehajtott államosítások egyszer s mindenkorra megtörték a romániai magyarság erejét, valaha is remélhető újbóli felemelkedésének lehetőségét. Ha Moszkva és a marxizmus-leninizmus ezt nem teszi kötelezővé, Romániában ki kellett volna találni. Hiszen a magántulajdon polgári viszonyai között, proletárdiktatúrának nevezett rablási lehetőségek nélkül minden javainkból száz év alatt sem tudtak volna ily tökéletesen kiforgatni. Földbirtok, székelyföldi erdőrengeteg, ipar, szövetkezet, kulturális intézmény hálózat, minden odalett. Ami pedig napjainkban így-amúgy visszanyerhető: majdnem a semmivel egyenlő. Amit hordós szám vittek el, egy pohárnak az alján is elfér a kártalanításnak nevezett komédiában.

Ilyen volt természetesen a szellemi kisajátításunk is. Könyvtáraink 44 őszén sok helyütt máglyára, későbben állami kézre jutottak, klasszikus művek ezrei anatéma a estek, levéltárainkat belügyi tisztek vigyázzák a mai napig is, múzeumainkból elloptak majdnem minden történelmi ereklyénket, elhordtak templomi kincseket, zár a helyezték egyházi anyakönyveinket. Isten a megmondhatója, hogy szellemi hagyományainknak, európai ritkaságú értékeinknek hányadrésze lett lángok martalékává, hogy mi minden pusztult el az általános magyartalanításban ott, ahol csupán a mezősé kúriák, kastélyok könyvtárszobáiban Kemény Zsigmond- és Kossuth-kéziratokra bukkant a kutató.

E röpke háttérvázlat közepébe szeretném állítani most azt az erdélyi asszonyt, aki a marosvásárhelyi Színművészeti Főiskola rendezői szakának végzettjeként a színpad tereiről tágabb, történelmi terekre lépve figyelt föl múltunk halálra ítélt értékeire, nemzeti máglyamesterek hóhérműködésére mindenütt, ahol ezeréves történelmi jelenünk kulturális bizonyítékai fölbukkantak.

Ezt az asszonyt Marosi Ildikónak hívják. Évtizedeken át gyakorolt mestersége, szerint színikritikus, riporter, kultúrhistorikus, cenzor üldözte védelmezője az erdélyi magyar művelődésnek, ám könyveinek sorát nézve azt is mondhatnám: erdélyi irodalmi és művészeti múltunk búvárlója, elveszettnek hitt értékeink megmentő. Munkásságát, életművét ilyen címek jelzik vaskos kötetek homlokán: A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság levelesládája. A Helikon és az Erdélvi Szépmíves Céh levelesládája csaknem ezer oldalon. Dsida Jenő kiadatlan prózai munkái és levelezése. Molter Károly levelezése hat kötetben. Beszélgetések Teleki Mihály gróffal. Az erdélyi magyar arisztokrácia útja Trianontól napjainkig. Televíziós dokumentumfilmjei köz most csak kettőt említek. A Nagycsütörtök címűt, amely az Erdélyi Helikon íróit mutatja be, és a Darabokra szaggattatol címűt*, amely nagyhírű erdélyi személyiségek arcképsorozata.

Marosi Ildikó Kemény János koporsójánál, a gyász és a veszteség perceiben azon is eltűnődött: vajon a vécsi kastély valamikori urának vandál módon szétszórt hagyatékából, a helikoni szellem várának debilis betegeket őrző falai közül mit lehetne megmenteni jelenünk és jövőnk számára? Tán az is eszébe jutott, hogy miközben a történelem önmagát ismétli: az értékrombolás régi példái az új napok kazánfűtőit is hazafias lelkesedéssel töltik el a paranoiás félelmet keltő mindenkori másság megsemmisítésében. Omár kalifa idején a híres Alexandriában a hellén kultúra jegyében született régi könyvekkel fűtötték a közfürdőket. De fűtöttek nálunk is Jókai-regénnyel, Móricz-trilógiával olyan szobákat, ahol államosított könyvtáraink felügyelői fontoskodtak.

Látván Erdélyben az új kalifák uralmának siralmas következményeit, Maros Ildikó valósággal egyszemélyes intézményként, magánhasznot, könnyű sikert, hivatalos elismerést megvetve hozta föl a mélyből múltunk szellemi kincseit. Jó tudni: ez nem az a múlt, amely miatt némelykor szakállát tépdesve meaculpázik a magyar. Ez a múlt: nem az Isten haragja folytán elsüllyedt Atlantisz, amelyet az örökös alámerülésben kékké fagyott orcával hajszol a nosztalgia. Ez a múlt, amelyet fegyver és erőszak vert széjjel: az erdélyi magyar jövendő sine qua nonja. Védelmezőnk is a létünket célzó támadásokban. Mikor egyik magyart a másik magyar miatt verik főbe vagy ölelik át megbecsüléssel: nem mindegy, hogy köztünk él-e Mikes Kelemen, Bethlen Gábor vagy Tamási Áron.

Amikor tehát ez a konok munkában és üldöztetésben megőszült erdélyi asszony, Marosi Ildikó asztalunkra helyezi a könyveit, amikor az időnek omladékai alól újabb szellemi értékeinket menti ki, úgy illik fogadnunk őt, miként a vízi mélységekből felbukkanó gyöngyhalászokat. Ne az legyen az első kérdésünk hozzá: hány kagylót hoztál minekünk, hanem a kezünket nyújtsuk mindenekelőtt, megsegítvén őt a partra jutásban. Majd ezután, az együttérzés hatalmának tudatában kérdezzük meg tőle: fáj-e még a szemed, a szíved attól, amit odalent láttál?

Mosolyával fogja eltitkolni a fájdalmát.

Nem panaszkodásra: mentő munkálatokra termett.

SÜTŐ ANDRÁS

 

* A filmet Czigány Zoltán rendezte

Bethlen Gábor-díjasok:

GAZDA JÓZSEF

 

Mindennek mestere – mondhatnám egyik legutóbbi könyvének címével Gazda Józsefre, bár ő ezt nem önmagára értette, hanem a mindennemű kétkezi munkában jártas régi falusi mesterekre, akik e könyv által már jórészt a föld alól, szólnak fel a föld felett élő emberiséghez. De én hadd értsem őrá, erre az előttünk álló szikár alakra, erre a szívós szőke székelyre, Gazduramra, ahogy boldogult felesége, Ella nevezte tréfásan, de nagyon találóan. Ő ugyanis nemcsak kívül hordozza a Gazda nevet, hanem belül is a gazdatermészetet. Azét az emberét, akinek a szeme folyvást ott jár a maga jószágain, hogy ha hizlalni nem tudja is az immár nem hét, hanem idestova hetvenhét éve tartó erdélyi magyar szűk esztendők sovány kosztján élőket, legalább le és elfogyni ne hagyja őket, lévén azoknak az odaáti hű pásztoroknak egyike, akik nem engedik se éhen veszni, se farkasok fogára jutni, se gazdátlanul szétszéledni a gondjukra bízott nyájat. Ezért is kell, hogy mindenes legyen, mindennek értője, mindennek mestere, mint Kós Károly óta annyian a helytállók közül. Hogy csak nagyjából soroljam el: magyar irodalomtanár; irodalmi tankönyvszerző; egy immár évtizedek óta működő diákszínjátszó csoport vezetője, több tucatnyi darab – köztük egy csaknem teljes Tamási Áron-sorozat – rendezője; műkritikus; művészettörténész, Gyárfás Jenő, Nagy Albert, Zsögödi Nagy Imre, Gazdáné Olosz Ella és más jeles erdélyi művészek monográfusa; néprajzkutató, aki egy maga teremtette sajátos műfaj – a könyvekbe rendezett tematikus magnómontázs-szövegek – által magát a köznépet szólaltatja meg önnön múltja és jelene, ünnepei és hétköznapjai; sokféle tudása és szokása felől. Két főműve, az Így tudom, így mondom és a már említett Mindennek mestere is így született; kutatója ezen belül – évtizedek óta – a már erősen morzsolódó csángó népcsoportnak, gyűjtője a még fellelhető csángó örökségnek, miközben erdélyi magyar tájegység sincs egy sem, ahol ne végzett volna hasonló értékmentő munkát; végül fontos források megnyitója más kutatók – szociográfusok, antropológusok, nyelvészek, történészek stb. – számára, hiszen amit gyűjtéseiből feldolgoz és közzétesz, az az utolsó szóig és hangig hiteles, további elemzésre alkalmas anyag.

Ez utóbbira hadd mondjak egy példát is. Aki történetesen minden részletében megbízható képet akar kapni 1989 decemberének sorsdöntő napjairól, a temesvári és más, nyílt színen zajló tömegmozgalmakról – a titkos suskusokról most nem beszélek –, annak legjobb Gazda József Megváltó karácsony című könyvéhez fordulnia. a forradalmi színtereken valóságosan jelen lévők vallomásaiból az ő magnómontázsos módszerével összeállított kis kötethez, amelyet a jövő történészei, biztos vagyok benne, még sokat fognak forgatni.

A feltétlen hitelesség sugárzik Gazda József minden munkájából, egész egyéniségéből, s ha ennek a nyitját keressük, le kell ásnunk a legmélyebb lelki hatásokig, szellemi ösztönzésekig. Azokig, amelyekben ő mint sepsiszentgyörgyi Mikó-kollégista még részesülhetett valamelyest az erdélyi magyar egyházi iskolahálózat 1948-as szétveretése előtt. Sőt még utána is, mert az ősi iskolákat elragadhatták, fokról fokra felszámolhatták, de a lelket ezzel még el nem olthatták, lángját teljesen le nem fojthatták. Mindig akadtak továbbvivői a tűznek, köztük maga a Gazda házaspár kolozsvári felsőfokú tanuló évei után épp Nagyenyeden kezdte meg kettesbe pályáját s vele annak a sok évszázados örökségnek a továbbplántálását, ame Enye”d sem lett volna az, ami, de Erdély egész magyarsága sem. És ők ketten sem, Gazda József és felesége, akikben – az ismert bibliai hasonlattal élve – dús lombú fává sarjadt ama mustármag, sóvár lelkek, árva madarak táplálójává, fészkelő- és pihenőhelyévé.

Nemcsak iskolai tanítványaik sokaságának voltak ők éltetői annyi éven át – később már nem Enyeden, hanem szűkebb szülőföldjükön, a háromszéki kisvárosban Kovásznán –, hanem azonfelül is ezerfelé osztogatták magukat. Ella főleg művészete révén, egy csodás kis világot teremtve és tárva fel faliszőnyegeivel. Jóska meg a többi között a szórványmagyarság faluinak – kivált a mezőségieknek – rendszeres végiglátogatásával, színielőadások tartásával, az ottani nép hitének, öntudat ébresztgetésével. De az erdélyi magyar művelődés olyan feladatainak vállalásával például a Kovásznai Nyári Tárlatok évről évre való megszervezése vagy szentgyörgyi volt Székely Múzeum kihelyezett részlegeként működő Kovász tár létrehozása vagy a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület megalapítása és irányítása.

Hogyan képes minderre? – kérdezem olykor én magam is, tudván, hogy tíz-egynéhány megjelent kötete mellett még kiadatlan, kész kéziratok is rejtőznek az asztalfiókjában, hogy egy színvonalas lapot is szerkesztett évekig Ige címmel, de közben élelem után is szaladgált, a ház téli tüzelőjét is hordta, hasogatta, a baromfiakat is ellátta, a házinyulakat is etette, almozta, mert az erdélyi magyar tanárnyomorúságban élnie is kellett. családját fenntartani, négy gyermekét felnevelni, kitaníttatni és útjára bocsátani. Sőt, azért is zsugorgatni a maga szűken csordogáló garasait – s ez már szinte emberfeletti elszánást kívánt –, hogy a maga erejéből jusson el feleségestül messzi országokba, keleten Egyiptomig, Irakig, Iránig, Pakisztánig, nyugaton Párizsig, Madridig, Londonig. Hogy száz műemlékvárost barangoljon be, s ezer múzeumot, képtárat, szobortárat böngésszen végig szomjas szemmel, legyen mit a világ kultúrájából, az évezredek művészetéből lélekben hazavinnie. Haza, Erdélybe, amelyet hajdanán is az tette naggyá, hogy periférikus helyzete ellenére sem akart soha szellemi igénytelenségbe, provinciális elmaradottságba ragadni, hanem mindvégig az Apáczai Cserék, a Bolyaik, a Kőrösi Csomák és társaik, utódaik földje maradt. A Gazda házaspár is valóssággal Kőrösi Csoma módján járta be nemcsak a nyomorult keleti világot, hanem a gazdag nyugatit is, egy szál ruhában, egyetlen hátizsákkal a vállán, szívósan törve célja felé. Amely szent cél ez esetben nem az őshaza megtalálása volt, hanem a kapunyitogatás a mostani hazából, a mai Erdélyből – sőt, a Ceauşescu-időknek a mainál is elzártabb és elgyötörtebb Erdélyéből – a nagyvilág felé.

Ez a nyitott szemmel való körültekintés teljesítette ki, tette egyetemes érvényűvé a törékeny kis asszony, Gazdáné Olosz Ella művészetét, aki – fájdalom – nincs már itt köztünk, de élete párjáról szólván lehetetlen őt is nem említenünk. És ez a sok-sok töredelem árán megszerzett távlatosság, ízlésbeli és gondolati biztonság tette Gazda Józsefet is – túl az őt hajdan elindító hazai hagyományokon, szellemi útravalón – Erdély magyarságának egyik igen mély műveltségű és nagy hatású egyéniségévé. Akit jómagam még külön is becsülök azért, hogy mindezek után is megmaradt a mindennapi apró, de fontos nemzeti teendők hűséges elvégzőjének. Sohase törekedett az előtérbe, nem állt ki a reflektorfénybe, úgyhogy talán még ma sem tudja mindenki – odahaza, Erdélyben sem –, milyen gazdag szellem, milyen látó lélek lakik benne. Annál inkább örülök, hogy a Bethlen Gábor-díj kiosztásáról döntő kuratórium észrevette ezt, s ezúttal méltó módon jutalmazza végre Gazda József élete munkáját is. Noha azt is tudom, hogy ő ettől még ugyanolyan szerény napszámosként szolgálja majd tovább a magyar megmaradás ügyét, mint eddigelé.

VARGA DOMOKOS

 

KATÓ BÉLA

 

A magyar elektronikai eszközök, újságok mostanában sokat beszélnek, írnak egy székelyföldi református lelkészről.

Ki is ez a székely? 1954. január 31-én született a háromszéki (ma Kovászna megye) Barátos községben, székely földműves család második gyermekeként. Az elemit a helybeli iskolában végzi, majd a szülők Kolozsvárra küldik tanulni a hajdani református gimnáziumba. Itt érettségizik 1973-ban. Szülei és László Dezső kolozsvári lelkész biztatására 1973-ban felvételizik a Kolozsvári Protestáns Teológia református karára. Közben egy évet katona, egy évet pedig a Nagyszebeni Német Evangélikus Teológián tanul. 1979-ben végez, és a szülőfalutól három kilométernyire levő százhetven lelkes faluba kerül lelkésznek. Ebben az évben nősül, felesége Veress Ibolya pszichológus. Két gyermekük születik. Nyolc és fél év itt-tartózkodás után sikerült a falurombolás miatt halálra rémült települést felráznia kétségbeeséséből. A faluban gyülekezeti termet, a szórványban imaházat építtetett az akkori időkkel dacolva, engedély nélkül. 1988-ban megválasztották Illyefalván lelkésznek. Az első akciója itt is egy csűrből átalakított imaház volt, amiért meghurcolták. 1989 után három hónapig a falu polgármestere, majd megszervezi az első demokratikus választást a községben, egy falube1i embert javasol a maga helyére, akit meg is választanak.

1990-ben kezdi restaurálni az egyházközség tulajdonában lévő középkori vártemplomot, ahol ifjúsági központot kívánt berendezni, de a nyugati segítségből származó, építésre szánt pénzt kölcsönadta a faluban alakuló magáncégeknek. Így hoztak létre építővállalatot, asztalosműhelyt, pékséget, gépparkot és nyomdát. Ezekben ma nyolcvan ember dolgozik.

1992-ben felépült az Ifjúsági Központ, ennek működtetésére alapítványt létesített (KIDA Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítvány). 1993-ban egy gyermekfalu építését kezdi el, 12 gyermektelen család és 48 árva gyermek részére.

1992-ben létrehozza a LAM (Landwirtschaft-Agricultura-Mezőgazdaság) Alapítványt, amely a mezőgazdaság magánosítását segíti elő Kovászna megyében. Ez az alapítvány sajtgyárak, gépparkok, húsfeldolgozó kisüzemek létrejöttét és működést segítette.

Kató Béla református lelkészként mintagazdálkodást folytat, és azon fáradozik, hogy Kovászna megyében agrocentrumokat hozzon létre. Ezt más megyékben is szeretné elterjeszteni.

1993 decemberében Illyefalván összehívta a romániai magyar alapítványok vezetőit, és megalakították az Erdélyi Magyar Alapítványok Dokumentációs és Tájékoztató Irodáját. 1994 májusában elkészítették a magyar alapítványok és egyesületek címjegyzékét, az etnikai és egyéb kérdések kezelésére Kató Béla vezetésével egy tizenöt tagú baráti kollégiumot állítottak fel.

1994 nyarán a Magyar Parlament Mezőgazdasági Bizottságának elnöke és az FM politikai államtitkára látogatást tett Illyefalván, és úgy nyilatkozott, hogy a magyarországi mezőgazdászok is példát vehetnek Kató Béla eredményeiről. A tiszteletes úr szerénységével olyan gazdasági mozgalmat indított, mint a múlt században Wesselényi Miklós. Kezdeményezésének tehát volt előzménye a Székelyföldön. Makfalván, Dózsa György falujában l836-tól előírták, hogy az elemi iskola magasabb képzettséget adjon a falusi gazdáknak, s 1837-ben létrehozták a Székely Ifjúság Önképző Egyesületét. Ez kimondja: „a makfalvi székely ifjúság virágozzék és haladjon, hogy a kor szellemének mindig és minden tekintetben meg tudjon felelni”. Ezt követte a világ első népfőiskolája 1854-ben, Pálffy református lelkész szervezésében.

A tiszteletes úr illyefalvai kezdeményezéseit bátran összevethetjük a Makfalván történtekkel. Minden remény megvan arra, hogy példája elterjedjen a többi egyháznál is (például Agrocaritas, Gyergyószentmiklós).

     Kató Béla, midőn értesült Bethlen-díjáról, válaszlevelében a következőket írta: „Meggyőződésem, hogy Bethlen Gábort is mély hite tette olyan aktívvá és találékonnyá, tudván azt mindig, hogy a dicsőség egyedül az Istené.”

BÓNIS LAJOS

FM-főtanácsos

 

KONCSOL LÁSZLÓ

 

Családunk négylábú tagjával folytatott mindennapos Duna-parti és városligeti sétáim során kezdtem rendezgetni gondolattöredékeimet. A köszöntő ürügyén, amellyel most önökhöz szólok, magától értetődően lepergett szemem előtt Koncsol Lászlóhoz fűződő személyes és irodalmi – pontosabban előbb irodalmi, csak azután személyes – kapcsolatom nem mindennapi hosszúságú filmje. A kezdetekre már nem, de Koncsol László ösztönzésére – Babits Mihály vagy Csáth Géza prózáinak szlovákra fordítását kezdeményezte – jól emlékszem. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az első esetben – reméljük, csak átmenetileg – visszaléptünk a tervtől, a második eredményeként azonban a szlovák fordítói irodalmat jócskán gazdagító fordítás született.

Emlékeim két domináns részlet köré csoportosultak, amelyekkel legalább részben viszonozhattam Koncsol Lászlónak egykori irodalmi inspirációit.

Mindkét eset Koncsol László életének ötödik évtized éhez és a nyolcvanas évek sötét politikai machinációihoz kötődik, amelyek sokkal inkább megterhelték Koncsol lelkét, mint a második világháborút követő, az iskolapadban töltött mozgalmas évek. Az első eset Koncsol László Madách Imre-díjra való felterjesztésévei és a javaslat megvédésével kapcsolatos. Végül sikerrel jártunk: Koncsol László megkapta a díjat, és a neve, más kivételek mellett, a háttérbe szorította a szlovákiai magyar irodalom egész sor regionális – ha már nem akarjuk kimondani: dilettáns – jelenségét. A másik eset komolyabb volt: ugyanis ez már nem egy díjról, hanem többről, egy könyvről, egy tanúságtévő könyvről szólt. És sikertelenül ért véget: még az elfogulatlan, objektív szlovák hang, nem csupán az enyém, hanem Rudolf Chmelé sem védhette meg Koncsal László írói koncepcióját, így a Nemzedékem útjai című önéletrajzi esszéje lényeges fejezetei nélkül jelenhetett csak meg. Megjelent egy torzó, amelyből hiányzik Koncsol László nemzedékének életútjából az elemitől az érettségiig tartó időszak visszaidézése.

Az említett fejezeteknek az 1989-as társadalmi változások után három évvel a Törmelékek című kötetben való publikálása sem hagyott kétséget senkiben afelől, hogy éppen az iskolapadban és a gúzsba kötött rövidnadrágban eltöltött évek, a közismert jogfosztottság, az embertelen, megalázó megpróbáltatások formálták Koncsol László és generációja személyiségét. Hiszen Koncsol László életében – lehet, hogy paradox, de nem valótlan állítás ez – főképp a rendkívüli a mindennapos. A háború, az antipedagógus tanító, a háborút követő iskoláztatás a számára idegen szlovák nyelven, amelyhez azonban soha nem vált hűtlenné, édesanyja tragikus halála a budai utcaköveken, a deportálás előli menekülés Csehországba, majd 1947 után az illegális határátkelések. Ki hinné ma el, hogy Koncsol László 28 esetben lépte át illegálisan a határt szülőfalujából, Deregnyőről Sárospatakra, a műveltség felé tartva?

Az átmenetiség azonban, legalábbis az élmények szintjén, tovább folytatódik, akár Dunaszerdahelyen vagy Komáromban. De ugyanúgy, ahogyan Sárospatakon voltak állócsillagak professzorai között, akik máig tartó fénnyel világítják be Koncsol életét, Komáromban is rálelt egy ilyenre, a később Bethlen Gábor-díjjal kitüntetett Turczel Lajos személyében. A formálható személyes vonásokat azonban maga Koncsol László egészítette ki sajátos személyiséggé példaértékű, aszketikus önműveléssel. E nélkül Koncsol László nem lehetne az, akivé mára lett az egyetemes magyar kultúrában.

Most, hogy a sors mindenhatósága harmadszorra is lehetővé tette, hogy hozzászólásomat Koncsol Lászlónak szenteljem, felteszem a kérdést, egyben szívesen visszaidézném: kicsoda és micsoda is Koncsol László? Úgy gondolom, hogy mindenekelőtt egy tiszta stílusú ember. Az életében és az irodalomban is. Vagy másként: az etikában és az esztétikában, vagyis polgári meggyőződésében és irodalmi megnyilvánulásaiban. Megint csak más szavakkal: Koncsol László csak a nonkonform, áttekinthető erkölcsiséget, az irodalomban pedig a kiforrott, letisztult, tiszta műfajokat fogadja el.

A változó élet- és társadalmi körülmények között eleget tett és eleget tesz a tehetséges és művelt halandó küldetésének: állandó értékeket teremtett, amelyekből egy-egy példánnyal a magyarság, rajta keresztül az emberiség rendelkezik mindaddig, amíg állni fog az a történelmi objektum, amelyben most vagyunk. Etikai és esztétikai értékorientációja, az antiktól a kortárs műveltségig, az irodalomtól a zenén át a képzőművészetig terjedő széles körű háttere segített Koncsol Lászlónak megkülönböztetni a regionalizmust a dilettantizmustól, illetve a provincializmustól, a művészetet annak utánzatától, a szellemi rokonszenvvel figyelőt és az ellenszenvvel viseltetőt, mégpedig tekintet nélkül vallásra és nemzetiségre. Ebben Koncsol László csodálatra méltóan következetes volt és maradt minden körülmények között, és ahogyan életkörülményei is következetesek voltak vele szemben, megtanult ő is következetes lenni mindenekelőtt önmagával szemben.

Felemelő érzés számomra, hogy egy tiszta stílusú embert mutathatok be itt, ráadásul szlovák létemre és Szlovákia kulturális diplomatájának időszakos küldetésével, aki külföldön képviseli mindazokat az univerzális értékeket is, amelyeket Koncsol László generációja, az őket megelőzők és az őket követők hoztak létre.

KAROL WLACHOVSKY

 

SULYOK VINCE

 

Jaj annak, akit sorsa kiszakít / hazájából, anyanyelvéből, / de ezerszer jaj annak, aki kész / feledni mindkettőt; mert új hazát / s új anyanyelvet cserébe nem ád / a másik ország, ahol élsz, s az új nyelv, / bárhogy betölti minden napjaid!

     Sulyok Vince a közelmúltban Hazád, anyanyelved címmel megjelent nagy versének sorai ezek.

Ha a mesék nyelvén szólnék, így kellene kezdenem; hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, aki világgá ment, hogy szerencsét próbáljon, hogy boldogságot találjon, hogy gazdagsághoz jusson…

Az utolsó századi magyar mesének más a realizmusa. Nem is annyira a világismerés, nem is annyira a gonosz mostoha, a szerelmi búskomorság, hanem a kényszer sodor a világ ismeretlenségeibe százezreket. A huszadik századi magyar világgá menéseket a száműzetések, a menekülések teszik drámává és drámaivá. Szinte meghal a világot járó szépséges mese. A haza, a szülőföld mint gonosz mostoha a kényszer terhével, politikai kiátkozással, csinált bűnök terhével szórta világgá fiait.

1956 után egy roppant birodalom terhe nehezül Magyarországra, újrafogalmazzák a „nemzet bűneit”, és ez kihat minden magyarra; alkalmazkodássá alázza a nemzeti érzést, lelki emigrációba, lelki háborúkba, ellenzékiségbe kényszeríti az otthonmaradottakat; a határon kívüli magyar kisebbségeket rendőrök ezrei figyelik, s a hazával, a nemzettel való együttérzés vádját szórják és olvassák fejükre; akik elhagyták a hazát, azok a világ hatalmas hullámverésébe hullanak – egyedül, magányosan. Mindenkinek másképp volt rossz a rossz. Sorsaink, életútjaink egy időre elválnak, eltávolodnak, kettős életet élünk; a magunkét ott, ahol vagyunk, és a hazáét, a nemzetét. Ahány sors, annyi jelen idejű dráma, s a történések hajszálereiben ott vibrál a haza, a haza elvesztése, a hazához való hűség, a honvágy, az önmagunkhoz, a hazába való visszatérés reménye és akarata.

Sulyok Vince megjárta ennek az útnak a poklát s magasságait is. Életrajza szinte egyezik irodalmi útjával. 1932-ben a Győr melletti Ménfőn született, 1956-ban az egri Pedagógiai Főiskola utolsó éves hallgatójaként tagja volt Eger város és Heves megye forradalmi tanácsának, s szerkesztette a Heves Megyei Népújságot. A forradalom leverése után körözni kezdték, Jugoszláviába menekült, gyűjtőtáborok, majd Norvégia lett a befogadó.

Innentől emigrációs élet; elölről kezdeni, nyelvet tanulni, megkapaszkodni műveltséget szerezni – létküzdelem. Az idegenség végtelenségében nem lecsúszni, nem felszívódni, hanem előremenekülni. Bizonyítani. Történelem és német szakon végez az Oslói Egyetemen.

1962-ben áll munkába az Oslói Egyetemi Könyvtárban. Könyvtárosként több mint harminc éve gyarapít, építkezik. Szinte a semmiből indulva csaknem hatezer, nagyrészt forrás értékű magyar könyvet telepített Norvégia eme rangos intézményébe. 1970-től Sulyok Vince a közép- és kelet-európai történelem, a német nyelv és irodalom, valamint a hungarica anyag felügyelője is e könyvtárban. Ez a kenyérkereső munkapad.

Élete, szerelme az irodalom. 1958-ban Rám döntött világ címmel Rómába verseskötete jelent meg, 1961-ben Céltalan világ címmel Brüsszelben adta ki második kötetét. Határ Győző a következőket írja a költőről: „Sulyok Vince vérbeli lírikus, költészete tehát nem világos avagy sötét színezetű intellektuális kommentálása a világnak, hanem érzelmi átszövése – egyúttal a diaszpóra költői közül az, aki indulásához képest a legnagyobb utat tette meg.”

Sulyok Vince 1973-ban Petőfi születésének 150. évfordulóján jelentette meg a költő verseinek norvég nyelvű válogatását; nyersfordításait jeles norvég költők sora öntötte a norvég poétika formáiba. Ez a műfordítói munka nagy nyitánya – Petőfi Norvégiában. Ezután nagy értékű kötetek sora norvégul tolmácsolva; Illyés Gyula, Weöres Sándor, Pilinszky János, József Attila önálló kötetei, majd egy antológia, amely tizenkét magyar költőt mutat be norvégul. Ezután közös válogatás Csoóri Sándor és Kányád Sándor verseiből.

Sulyok Vincével Norvégiában a magyar kultúra, a magyar irodalom személyesült és jelent meg. A hazából elűzött, ahhoz mégis hű nagy követe Magyarországnak.

Északon, Norvégiában, ahol sok a szürkület, az esti és reggeli félhomály, a ködöt fényként jelenítette meg a magyar költészet kiválósága.

Mivel két nyelvet birtokló ember, 1977-78-ban saját átköltésében, valamint nyersfordítás alapján jeles magyar költők közreműködésével két norvég verseskötetet jelentetett meg magyarul.

Ezután önálló kötetben mutatta be a magyar olvasóknak Rolf Jacobsen norvég költő verseit. Norvégra fordította Konrád György Látogató című könyvét, s ismét forgatva a pennát Jens Bjorneboe Cápák című prózáját magyarította.

Az 1971-ben megjelent Nagy Norvég Lexikonnak több mint 800 magyar vonatkozású szócikke van. A lexikon utolsó előtti kötete „Ungarn” címszó alatt tizenkét oldalon vázlatos rajzát adja a magyar történelemnek és kultúrának. Ez is Sulyok Vince munkája.

Az utolsó nagy tett: magyar történelemkönyv – norvégul. A közelmúltban a pozsonyi Madách Kiadó gondozásában jelent meg az Ungarns Historie og Kultur, azaz Magyarország története és művelődése – 700 oldal terjedelemben. Ezzel hiteles forrásmunkához jut Skandinávia három kultúrája, a norvég, a dán és a svéd. E könyvnek szerepe lesz és lehet a skandináv oktatásban, a publicisztikában, s egyáltalán, a Magyarországról, a magyarokról szóló hiteles vélemény megformálásában, Ez a mű hírül adja Magyarországot, a magyarságot, ez a könyv Sulyok Vince életművének magaslata. Győzött a honvágy. Az ilyen életutakon, az ilyen művekben kiteljesül a haza, a nemzet, ha lábnyomösvényen is, a haza győzelmi pillanata ez. Bizonyított s megküzdött hűség a nemzethez. Bizonyítása annak is, hogy otthon vagy bárhol a világon alig is van más utunk, mint küzdelem a nemzetért s ezáltal önmagunkért – emelkedni a küzdelemben is,

Sulyok Vince oslói könyvtárházából nézve az írói életrajz kezdete belevész a távolság ködébe, szinte meseszerűen messze van. Látszólag. Ez a mesének tűnő életrajztáj ma már történelem, sorstörténelem. Sorsunk, sorsaink igazsága.

A magyar jelen nagy fegyvere igazságaink, minden magyar élet megküzdött igazsága, Ma nem kell meghajolva alkalmazkodnunk, nem kell utánoznunk, nem kell szépítkeznünk. Önmagunkat felmutatni – erényeinket, teljesítményeinket, akik voltunk és vagyunk, ahogy voltunk és vagyunk, nem titkolva a világ adta rangjelzéseinket, de olykori hitványságunkat s rongyainkat sem.

Úgy érzem, így emelkedhetünk – igazságainkkal.

Skandinávia földjén fogyatkozik a magyar irodalom nagyalakjainak sora. Nemrég távozott Thinsz Géza és Csatlós János. De él Szente Imre, aki Szolzsenyicint és a Kalevalát fordította magyarra, és dolgozik Sulyok Vince. Sulyok Vince megérett Skandinávia magyar világító tornyának szerepére.

Kedves Vince! E rangos alkalommal megtiszteljük, nagyra becsüljük életed, életműved, Költőnek, műfordítónak, tudósnak s az igaz áldozatos hazafinak kijáró helyet érdemelsz a nemzet nagy asztalánál.

DOBOS LÁSZLÓ