Petényi Katalin és Kabay Barna laudációja

Mindahányszor, amikor a Bethlen Gábor Alapítvány Díjátadó ünnepségére jövünk össze – úgy hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom – felemelkedik a lelkünk. Az elismerésekkel olyan emberek előtt hajtunk fejet, akiknek munkássága a magyar szellemiség és szolidaritás kiemelkedő példái, akiknek élete megkérdőjelezhe-tetlenül nemes és örök emberi értékek szolgálatában áll. 

Amikor Petényi Katalin és Kabay Barna munkásságáról kell szólnom, nincs nehéz dolgom. Alkotásaik mindegyike hitvallás az emberi méltóság, a magyar történelem és az egyetemes emberi értékek mellett. Petényi Katalin filmrendező, író, művészettörténész, Kabay Barna filmrendező, forgatókönyvíró, producer, a magyar filmművészet kiemelkedő egyéniségei.

Ez a laudáció róluk szól, de nem szólhatunk róluk anélkül, hogy Gyöngyössy Imre, a korán, 30 évvel ezelőtt elhunyt filmrendező géniusz nevét meg ne említenénk. Évtizedeken keresztül Petényi Katalin, Kabay Barna és Gyöngyössy Imre együtt készítették filmjeiket a történelem áldozatairól, üldözöttekről, hazátlanokról, kiszolgál-tatottakól. Névtelen hősökről, akik morális tartásukkal szegültek szembe az erőszakkal.

Gyöngyössy Imre életét és művészetét két dolog határozta meg alapvetően: a keresztény szemlélet és a sztálinista börtönben eltöltött évei. 1951-ben, mint olasz szakos egyetemi hallgatót koholt vádakkal tartóztatták le, 3 év börtönbüntetésre ítélték. A Szinház- és Filmművészeti Főiskolára 1956-ban vették fel. Rendkívüli tehetségét versei, drámái és filmjeinek hosszú sora igazolja.

Ám hiába zsenialitása, börtönmúltja miatt a Kádár rendszerben is persona non grata maradt. (csak 1992-ben rehabilitálták).

*

Petényi Katalin Gyöngyössy Imre felesége, két gyermekük édesanyja, művészettörténészként a 70-es években Szentendrén rendezett kiállításokat, múzeumokat hozott létre, tanított a Szinház és Filmművészeti Főiskolán, és számos művészettörténeti könyvet írt. Férje oldalán eleinte szakértőként, majd forgatókönyvíróként, vágóként, később rendezőként kapcsolódott a filmkészítésbe.

Kabay Barna műegyetemi tanulmányai után végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolán a filmrendező szakot 1973-ban. Vizsgafilmje forgatásakor ismerte meg Gyöngyössy Imrét. Együtt írták a Meztelen vagy c. film forgatókönyvét. Ettől kezdve forgatókönyvíróként, majd 1977-től társrendezőként, később producerként is állandó alkotótársa lett Gyöngyössy Imrének.

Az első közös rendezésük a német Z.D.F. televízió számára készült dokumentumfilm volt, 1977-ben. A Két elhatározás c. film egy hagyományokat őrző rimóci parasztasszonyról és az eltűnőben levő paraszti világ értékeiről szólt.

A film forgatását a hatóságok leállították, 56-os emlékfilmként tekintettek rá. A leforgatott anyagot meg akarták semmisíteni, csak kevesen múlott, hogy végül elkészülhetett a film, mely aztán világsikert hozott az alkotóknak. Elnyerték a legnagyobb német televíziós állami kitüntetést, a Chicagoi Nemzetközi Filmfesztivál fődíját, és még nyolc másik filmfesztivál jelentős díját.

Ám a külföldi sikerek ellenére is Gyöngyössy Imre munkáját továbbra is akadályozták, ügynökök figyelték, lehallgatták, irányított kritikákban támadták. Ezért 1980-ban Kabay Barnával és Petényi Katalinnal együtt elfogadták a müncheni Tellux Film meghívását, és Németországba költöztek. De ebben a kényszerű, ahogy ők nevezték: „belső emigrációban” sem vesztették el magyar identitásukat.

Elsőként a magyar múlt ismeretlen fehér foltjairól készítettek filmeket. A Pusztai emberek c. dokumentumfilmjük a magyar puszták kihaló világát, az utolsó pásztorokat, juhászokat örökítette meg.

A Jób lázadása c. filmjük történelmi múltunk fájó sebeire mutat rá. A játékfilm a Tisza-menti haszid paraszt zsidók hittől, a természet törvényeitől áthatott világáról szól, melyet brutálisan pusztított el a holokauszt. A filmet Oscar díjra jelölték, az idegennyelvű film kategóriájában a legjobb öt közé választották. Többek között megkapta a San Remoi Nemzetközi Filmfesztivál fődíját. Ez a film volt Kabay Barna első produceri munkája. Ettől kezdve a legnagyobb német tv állomásokkal és alapítványokkal koprodukcióban producerként is jegyezte filmjeit.

Ugyancsak a keresztény zsidó megbékélés szellemében forgatták az Add tudtul fiaidnak és az Ámos Imre, az apokalipszis festője c. dokumentumfilmjeiket.

Külföldi tartózkodásuk alatt megnyíltak számunkra az országhatárok. Megrázó erejű filmeket készítettek az erdélyi falvaktól a dél-kínai tengerig, brazil favelláktól a szibériai, kazahsztáni munkatáborokig, a kommunizmus elől menekülőkről, száműzöttekről, hazátlanokról, fennmaradásukért küzdő kis népekről. (Néhány film: Cirkusz a holdon, Száműzöttek, Holtak szabadsága., Ötven év hallgatás, Halál sekély vízben stb.)

A trió munkáját hirtelen szakította meg Gyöngyössy Imre halála 1994-ben. Petényi Katalin és Kabay Barna megrendítő In memoriam filmmel emlékeztek rá.

Az élettárs, az alkotótárs elvesztésének fájdalma és vesztesége után csak egyetlen lehetőség maradt a számukra: folytatni azt az utat, amin eddig hárman közösen jártak.

1995-ben született az Exodus c. dokumentumfilmjük, melyben Kubából, Fidel Castro önkényuralma elől a Karib-tengeren menekülők hányattatásait mutatták be. Heteken át kis kétmotoros repülőgéppel keresték az apró tutajokat, dobták le az életet jelentő vizespalackokat és élelmiszert, miközben kamerájukkal vették fel a gyerekeiket felmutató anyák kétségbeesett segélykiáltásait és a már kimentettek drámai történeteit.

Ez éppolyan életveszélyes vállalkozás volt, mint amikor 1988-ban Erdélyben forgattak Ceaucsescu falurombolásáról, amikoris a Securitate letartóztatta őket.

Petényi Katalin és Kabay Barna a kétezres évek elején elsőként figyelmeztetettek a múlttal való szembenézés fontosságára.

A Hitvallók és ügynökök, Szigorúan ellenőrzött életek, Stigma, Fedőneve „Bíboros” és a Fénytörés c. filmjeikben Pannonhalmán és Erdélyben hiteles dokumentumok alapján mutatták be a kommunista diktatúra mechanizmusát, a besúgó gépezet működését. Drámai életutakon keresztül elevenítették fel a múltat, a válaszút előtt állók kiszolgáltatottságát, emberek életét, akik áldozatai vagy kiszolgálói lettek a rendszernek.

E történelmi filmek mellett más témákat is feldolgoztak. Ilyen pl. az Olasz-magyar örökség 10×25 perces dokumentumfilm sorozat, melyben egy-egy magyar művész sorsán, művein keresztül örökítették meg az olasz-magyar művészet, szellemiség összetartozását.

És ilyen a Szép magyar ének c filmjük is, melyben Béres Józsefet kísérték el erdélyi népdalgyűjtő útjára.

Meg kell említeném még id. dr. Béres Józsefről készített dokumentumfilmjüket 2015-ből, (Béres József életútja), illetve a Cseppben az élet Tv-s filmsorozatot (2019) a Feltaláló c. játékfilmet (2020), melyben a tudós meg nem alkuvó igazságkeresését elevenítették fel.

Filmjeik sorát még hosszan folytathatnánk, sajnos nincs rá mód. Helyettük idézem Petényi Katalin és Kabay Barna ars poeticáját:

„A filmkészítés számunkra következetesen vállalt szolgálat. Tudatosan vállaltuk, hogy filmjeinkkel feltárjuk nemzeti múltunk ismeretlen fehérfoltjait, továbbadjuk nemzeti örökségünket az utánunk jövő generációknak. Hogy konstruktív dialógust folytassunk Kelet és Nyugat, a különböző népek, vallások, hívők és hitetlenek között. Hogy személyes felelősséggel szóljunk korunk igazságtalanságairól, hogy az elnyomottak, száműzöttek, hontalanok üzenetét közvetítsük. A napjainkat egyre jobban fenyegető erőszakkal szemben morális értékeket mutassunk fel, hogy reményt adjunk reménytelenséggel és ellentmondásokkal teli korunkban. Hogy emlékeztessünk a megbékélés, a hit, a szeretet, az ember tiszteletének fontosságára.”

Hogy eszerint tettek, azt 15 játékfilmjük, 10 Tv-sorozatuk, 40 dokumentumfilmjük fényesen igazolja. A Gondviseléstől kapott tehetségüket a Jóistenre tekintve, mások javára kamatoztatták. Életművük a közösségért vállalt felelősségnek és a magyar kultúrának örökké fénylő csillagjai.

Szívből gratulálok a méltán elnyert Bethlen Gábor-díjhoz.

Béres Klára

a Béres Alapítvány elnöke

Budapest, 2024. 11. 09.

 

Makláry Ákos

Egy méltatásban, úgy illik, hogy tisztelettel és kissé objektíven felsoroljuk azokat az érdemeket, amik méltóvá tették a díjazottat a díj elnyerésére. Ez nem lesz nehéz feladat. Mégis zavarban vagyok, mert nem szabadulhatok a lelki, személyes viszonytól, hiszen Makláry Ákos atya az én keresztapám.

Azt hiszem, egy egyházi személy nem akkor teljesíti be kötelességét, ha elvégzi azokat a feladatait, amik megtalálják őt, hanem ha ő maga is újabb és újabb feladatokat, tennivalót keres. Ákos atyáról könnyen megállapítható, hogy keres. És talál is.

Amellett, hogy lelkipásztori hivatás betöltve 2010 óta a Budai Görögkatolikus Parókia parókusa, két éve a Budai Esperesi Kerület esperese is, illetve a Görögkatolikus Metropolitai Bíróság helynökeként is szolgál.

Mindezeken túl 2016 óta a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének (KÉSZ) országos elnökeként szolgálja a civil evangelizáció ügyét. A KÉSZ egyik fontos célja, hogy képviselje a keresztény értékeket aktuális közéleti kérdésekben. A mai világban, amikor a közösségek kétségbeejtően erodálódnak, a mai világban, ahol az információs zaj süketté teszi az embereket a vallás és Krisztus szavára, a KÉSZ közösségépítő, árnyalt párbeszédet kezdeményező törekvései felbecsülhetetlenek. A KÉSZ-Fórum programsorozat keretében járják az országot, találkozókat, kerekasztal-beszélgetéseket, zarándoklatokat szerveznek, kiépítettek egy határokon átívelő, a Kárpát-medencét összekötő kapcsolati hálót. A KÉSZ határon túli tevékenységének bővítése érdekében került sor a Kárpát-medencei Magyarság Evangelizációjáért Alapítvány létrehozására 2017-ben, és ugyancsak Ákos atya nevéhez fűződik a KÉSZ által Trianon százéves évfordulóján elindított június 4-i közös Kárpát-medencei megemlékező harangozás hagyománya, a Szóljanak a harangok! akció, valamint az egyesület által összeállított énekeskönyv, a Kárpát-medencei népénekgyűjtemény zenei anyagának online közzététele, terjesztése. Szintén az elmúlt években vált országos hagyománnyá a népi vallásosságban gyökerező, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepéhez kapcsolódó KÉSZ-imalánc.

Ákos atya mindig szeretettel és együttérzéssel fordul a rászorulók felé. Irányításával szervezett a KÉSZ az elmúlt években több országos adománygyűjtést, melyek révén a KÉSZ komoly anyagi hozzájárulással tudta támogatni a kárpátaljai rászorulókat és háborús menekülteket, Covid-árvák ellátásával foglalkozó alapítványt és a marosillyei templom felújítását.

Azt hiszem, mindezekből tisztán kiviláglik az a szenvedély és odaadás, amivel szolgálja mind a kereszténységet, az egyházat, a magyar nemzetet, és ezek által az embereket.

27 éve élnek boldog házasságban dr. Seszták Tímeával, két gyermekük született: Emma és Minka. Tehát Ákos atya is lányos apuka. Akárcsak én. Ezt mi, lányos apák, tudjuk, mit jelent. Ez nem csak egy családi állapot, hanem életmód, gondolkodás, sors és mindenekelőtt ajándék.

No de engedjék meg, hogy elmondjak egy személyes történetet is, amit remélem, hogy elérzékenyülés nélkül végig tudok mondani.

Én gyerekkoromtól kezdve éreztem magamban a vallásos elhívást, és bár a tágabb családunkban több görög-katolikus pap is van, de a mi szűk családunk nem volt templomba járó, és nem is lettem megkeresztelve. Azonban, amikor a feleségemmel elköltözünk első albérletünkbe Budára, akkor szerettem volna keresni egy görög-katolikus templomot. Beírtam a google-be, hogy görög-katolikus templom Buda, így találtam rá a Szent Flórián templomra. Egy vasárnap elmentem a liturgiára, majd hazamentem és mondtam a feleségemnek, hogy megvan a templomom. Kérdezte: hogy hogy? Mondtam neki, hogy jöjjön el, mert ha meghallja a papot prédikálni, rögtön megérti. Kérdezte, hogy miért, mit mondott? Próbáltam neki valahogy elmondani, de csak ügyetlenül dadogtam. Majd mondtam neki, hogy nem is az az érdekes, hogy mit mondott, hanem az, hogy hogyan mondta.

És itt lép be a személyiség. Hiszen egy keresztény ember számára az igazság nem kérdés. Világosan áll előttünk Krisztus. De hogy Krisztus igazságát valaki közvetíteni tudja, ahhoz szükséges egy hiteles, őszinte, emberi személyiség, aki szenvedélyével, hitével és példájával magával tudja ragadni az embert.

A feleségem is kíváncsi lett, egyetlen nehezítő körülmény volt, hogy ő református. Mégpedig ízlésében is református. Tehát mondta, hogy jönne ő, de az éneklés, meg a sok kép, a sok dísz, satöbbi… De végül is eljött. És nem csak eljött, hanem ugyanolyan érzésekkel távozott, mint én. Később aztán egyre személyesebb és bizalmasabb kapcsolatba kerültem Ákos atyával, aki megtisztelt azzal, hogy a keresztapám lett. A nagyobbik lányom már három éves, és most már gyakran ő mondja, hogy menjünk és nézzük meg Ákos atyát. A feleségem is gyakran velünk jön, de van egy talán ennél is fontosabb dolog. Akárhányszor valami nagyobb problémával, krízissel kell szembe néznünk, a feleségem előbb-utóbb mindig azt mondja: most gondoljuk át, hogy mit mondana Ákos atya?

Azt hiszem, ennél nagyobb siker és dicséret nem érhet egy papot. Mert mi is történik ilyenkor? Ilyenkor, bár egy embert szólítunk meg képzeletben, valójában mégis Krisztust idézzük meg. Valójában azt kérdezzük, hogy Krisztus mit szeretne tőlünk, hogyan cselekedjünk? Csakhogy az ő örök és legszentebb eszményé néha olyan távolinak, olyan elérhetetlennek tűnik önmagunk esetlenségéhez, gyarlóságához képest, hogy szükségünk van egy közvetítőre, aki által, akin keresztül mégis kapcsolódni tudunk Őhozzá. Szükségünk van valakire, aki olyan, mint mi. És miért, hogyan képes erre Ákos atya? Hogyan képes ő az istenit közvetíteni az életünkbe? Talán paradoxnak hangzik elsőre, de az ő eszköze: az emberség. Az emberség: az az őszinte, emberi hang és hit, amivel képes megszólítani közösségeket és embereket. Ezért gondolkodunk el mi is azon, mit mondana Ákos atya?

Ákos atya pappá szentelésekor a 65. zsoltárból választott jelmondatot: ,,Boldog az, akit kiválasztasz”. Én úgy látom, hogy Ákos atya boldog.

És azt is gondolom, bár igaz, hogy most emberek válaszották ki, de hogy most is örül egy kicsit. Én mindenesetre örülök, hogy ezt elmondhattam, és szívből gratulálok Ákos atyának, aki közösségépítő munkájáért, a magyarságért és a kereszténységéért tett kiemelkedő szolgálatáért, odaadásáért és személyes példájáért méltán érdemelte ki a Bethlen Gábor Alapítvány Márton Áron-emlékérmét.

Berettyán Nándor

František Mikloško

A közép-európai.

Egy interjúban magyarázta 2015-ben: az ő közösségi azonosságtudata abban különbözik nem egy szlovákétól, hogy benne van a közép-európaiság és az európaiság is. Milyen hasonlóak vagyunk ebben is! Gyakran szűklátókörű az a kép, melyet magunkról alkotunk. A magyar délibáb csalóka fénye mindmáig félre tud vezetni bennünket. Ma egy olyan szlovákot köszönthetek körünkben, aki politikusként és értelmiségiként számos alkalommal megerősítette, hogy a közép-európai – és benne a magyar-szlovák – összetartozás eszméje, valamint a párbeszéd – mindkét nemzet számára létfontosságú.

Életéről annyit, hogy szülővárosa Nyitra, egyetemi tanulmányokat pedig Pozsonyban végzett, és matematikusként szerzett diplomát. A Szlovák Tudományos Akadémia kibernetikai intézetében kutatóként dolgozott egészen 1983-ig, amikor egy nyilatkozatot kellett volna aláírnia, hogy a marxizmus és ateizmus szellemében fog tanítani. Vallásos hite miatt ezt nem volt hajlandó megtenni, kilépett ezért munkahelyéről, és munkásként helyezkedett el. 1969-től  két évtizeden keresztül a szlovákiai földalatti katolikus egyház elkötelezett aktivistájaként működött. Fontos szervezője volt 1988 nagypéntekén a vallásszabadságért rendezett, ún. gyertyás pozsonyi tüntetésnek. A történelmi fordulat idején pedig a szlovákiai ‘szelíd forradalom’ (nežna revolúcia) egyik meghatározó alakjaként ismerhettük meg. 

1990 és 1992 között a parlamentnek, a Szlovák Nemzeti Tanácsnak volt az elnöke, ahol húsz évet töltött a Kereszténydemokrata Párt képviselőjeként. 2023-ban választották meg ismét képviselőnek. Politikusként mindig türelemmel és segítőkészséggel járt el a magyar kisebbséget érintő kérdésekben.

Közös magyar és szlovák emlékezethelynek tekinthető Esterházy János személye. František Mikloško akkor ismerkedett meg alakjával, még amikor a 80-as években könyvet állított össze az üldözött szlovákiai keresztényekről. Szamizdatban méltatta akkor a magyar politikust. 2001-ben azután részt vett Budapesten a mártír politikus születésének 100. évfordulóján megtartott emlékülésen.

2005-ben módom volt köszönteni, amikor Budapesten átadták neki a német kezdeményezésű Szent Adalbert-díjat. Ebből az alkalomból kért bocsánatot a szlovákiai magyaroktól a II. világháború utáni években átélt szenvedéseikért: “Legyenek alármilyenek is a bennünket ért sérelmek, a magam nevében azt szeretném mondani a Szlovákiában élő magyaroknak, bocsássanak meg.” Ezt a gesztust nem mindenki fogadta elismerően Szlovákiában. Tegyük hozzá, Szlovákiában az utóbbi két évtizedben nem egy kedvező jelet tapasztalhattunk kapcsolatainkról. Malina Hedvig ügyében például voltak, akik bírálták a hivatalos eljárást, a Týžden című hetilap címlapján kért bocsánatot a magyar hölgytől a főszerkesztő.

Személyesen azután gyakrabban találkoztunk  František Mikloškóval  – éspedig Varsóban -, amikor mindketten tagjai voltunk az Emlékezet és Szolidaritás Európai Hálózatának a 2010-et követő években. Őszintén örültem, amikor elfogadta a fölkérést, és a 2014. márciusában a nyitrai Konstantin Egyetem Közép-Európai Karán köszöntő beszédet mondott az Esterházy János emlékezetéről tartott nemzetközi konferencián. Molnár Imre Esterházy-könyvének (Kegyelem életfogytig) szlovák változatához pedig ő írt előszót. 2021-ben vehette át Budapesten a Magyar Érdemrend középkeresztjét.

Őszinte meggyőződésem, hogy a “lelkiismeret apostolának” tartott erdélyi püspök szellemiségével rokon František Mikloško szlovák politikus fölfogása és cselekedetei, méltóhelyen lesz nála Márton Áron emlékérme.

Szlovák nyelven:

Tisztelt Barátunk !

Örömmel köszöntöm Önt anyanyelvén a Márton Áron emlékérem átadása alkalmából. Budapesten a szlovák nem számít idegen nyelvnek. Meggyőződésem szerint szellemisége közel áll az egykori erdélyi püspökéhez, az emlékérem jó helyen lesz Önnél. Mint a közép-európai értékek képviselőjének személyesen is köszönöm fáradozását a magyar-szlovák megértés dolgában.

Kiss Gy. Csaba

Teleki Pál Érdemérem

 

Vitéz Hunyadi László ötvös restaurátor, a Történelmi Vitézi Rend Főkapitánya

Az egyik utolsó olyan rendíthetetlen ember Magyarországon, akinek egész élete a Nemzet szolgálatában telik.

Papok között nevelkedett Esztergomban – ez meghatározó indíttatás volt, – az elkötelezett családi hátteret tovább erősítette és olyan lelkületet épített ki benne, ami egész életére meghatározó és vezérlő erő maradt. Alkotó életében csöndesen-, szisztematikusan és határozottan – de szerényen és a hátérbe húzódva – dolgozott azért, hogy megvalósulhasson Petőfi álma: „a magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez…”.

Hittel és elszántsággal restaurálta – de inkább azt mondom „újraélesztette” – és mai tartalommal is megtöltötte – az Esztergomi Főszékesegyház kincseit, liturgikus kegytárgyait. A Bazilika ereklyéinek restaurálása több volt számára egyszerű nemesfém megmunkálási feladatánál, – mindvégig elhivatottság-, lelkesültség- és a mély-, de pátoszmentes hit vezette kezét és szívét a munka során. Ugyanez az alázat és elhivatottság volt benne a Kalocsai Érseki Kincstár igazgatása és kegytárgyainak restaurálása során.

Megszállottan kutatta Szent Koronánk történetét, – rejtett titkait és örökérvényű mondanivalóját. A Korona nemzetet összetartó ereje, mágikus szimbolikája megihlette Hunyadi Lászlót – lelki „koronaőrként” hirdette időtlen üzenetét, – a távolból védte becsületét az időről időre rárontó hitetlenektől, –  ápolta és sugározta lelkületét. És bizton állíthatom – mert tudom –  testével is védte volna, ha szükséges!

Évtizedek óta vezeti a Történelmi Vitézi Rendet – rendtársai nem csak szeretik és tisztelik, de talán legfontosabb szellemi hangadójuknak is tekintik. Hisz nemcsak irányítja, vezeti és újrahangolja a szervezetet, – fontosnak érzi, hogy a hagyományőrzés és a történeti tartalom továbbvitelén túl a rend a jelen Magyarországát – pontosabban az egy és oszthatatlan Nemzetet – segítse küzdelmeiben és erőfeszítéseiben. Családjával és a vitézekkel fáradhatatlanul járja az országtestből kiszakított területeket, – Erdélyt, a Felvidéket, az Őrvidéket, a Délvidéket és Kárpátalját, – küldetésének érzi az összetartozást nemcsak szavakban, de személyes jelenléttel és cselekedetekkel is „felmutatni”.

Életművét és pótolhatatlan munkáját a Honvédelmi Minisztérium 2010-ben „A Honvédelemért” kitüntető címmel-, míg a Miniszterelnökség 2020 évben a Magyar Arany Érdemkereszttel ismerte el.

Csodálatos ember, – pótolhatatlan családfő, szerető férj és apa, – kiváló „mester”, – nagyszerű hazafi – „modern keresztesvitéz”, – aki joggal mondhatja el a bibliai szavakat: „ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam”…             (Pál 2. levele Timóteushoz).

Hunyadi László méltó kezekből, joggal és kiérdemelten kapja idén a Bethlen Alapítvány Teleki Pálról elnevezett „becsületrendjét”.

Budapest, 2024. október

Vadász Bence

LOKSA GÁBOR MÁRIA MÉLTATÁSA

1958 jeles esztendő volt. A nemzetközi geofizikai év lázban tartotta a tudományos világ ezzel a területtel foglalkozó tagjait, többek között megnyílt a Máltai, a Pekingi nemzetközi repülőtér és a London-Gatwick. Átadták az Atomium emlékművet Brüsszelben és elkészült a Havannai Krisztus szobor. A 30. Oscar-gálán tarolt a „Híd a Kwai folyón” című film, a brazilok örültek a Svédországi labdarúgó-világbajnokságon aratott győzelmüknek és megszületett II. Albert monacói herceg. De Loksa Imre és Wenk Éva számára eltörpültek ezen események azon boldogság mellett, hogy május 29-én magukhoz ölelhették negyedik gyermeküket, Gábort. A kisfiú keresztanyja javaslatára és sokak számára máig meglepő módon a Mária nevet is megkapta a keresztségben a Szűzanya iránti tiszteletből. Így a keresztvíz cseppjei mellett Égi Édesanyánk gyengéd csókja is a gyermek homlokára került.

Az aranyhajú, kék szemű angyalkát meleg otthon várta. A szüleivel, 2 bátyjával és nővérével töltött évek szinte repültek. Az év nagy részében Budapesten, a nyarakon pedig a Balaton partján időztek. Regénybe illő, egyben kacagtató jelenetek követték egymást, amikor a szülők a négy gyerekkel és számos állattal felpakolva felszálltak a magyar tenger felé induló vonatra. Édesapja, aki a biológia, a talajzoológia professzora volt hamar a gyermekekbe oltotta a természet, a teremtett világ szeretetét és tiszteletét, amely törekvésében a szintén biológiai érdeklődésű Édesanya tökéletes támogatást nyújtott. De nem csak ebben. Párosuk megtartó, szeretetteli otthont biztosított a gyermekeiknek. Gábor, akinek magasságánál csak a szíve nagyobb mély odaadással viszonozta szeretetüket, s ez a kötelék újabb kötelékekkel gazdagította őt. Hiszen 44 évvel ezelőtt, amikor Hódmezővásárhelyen előfelvételis katona volt, az akkor megismert nagyon jó barátjával őket összekötő, első közös pont a családszeretet volt.

A kötelék Loksa Gábor életében valóban kötő erőt jelent. Barátja, akivel az ELTE Természettudományi Karán meteorológia szakon folytatott tanulmányai alatt találkozott, így fogalmaz erről: „Mérhetetlen és szinte jellemezhetetlenül erős, ösztönös indíttatása a megszerzett, kapott, ölébe csöppent értékek megőrzése, legyen az személy, tárgy, szemlélet, tapasztalat. Ez mindig így volt nála, egyetemista korunkban, fiatal kutatóként, aztán meglett szakemberként, középkorúan is.”

Vannak, akik egész életükben arra vágynak, hogy megtapasztalják – hacsak egy rövid időre is – az idilli állapotot és vannak, akik abban a kegyelemben részesülnek, hogy átélhetik azt. Loksa Gábor családja által részesült ebben a kegyelemben. De nem ez teszi őt különlegessé. Átélni a csodát, egy dolog, megosztani másokkal, a többieket is részesíteni benne, pedig egy másik. Loksa Gábor egész életében ezt a missziót végzi. Minden percben megtartani, felemelni, gazdagítani akar másokat.

Az idilli állapotot azonban megtörheti a valóság realitása. Ahogy a balatonfenyvesi vasútállomáson egy szinte nem evilági kiálltás törte meg a megszokott csendes morajlást. „Állj vonat!” Gábor édesanyja sikított akkorát, hogy valóban megdermesztette a majdnem tovább induló vonat személyzetét, akik a következő percekben riadtan figyelték, ahogy az Édesanya kicsalogatja felfedezésre induló néhány éves kisfiát az egyik vasúti kocsi kerekei közül. A vonat alatt kalandozni nem nagyon egészséges, de Gábort ez nem érdekelte. Őt a kíváncsiság, a megismerés vágya, az ismeretlen inspirálta és nem törődött a körülményekkel, a nehézségekkel. Így volt ez gyermekkorában és ilyen maradt egész életében. Gyakran az irrealitásba futó optimizmusa, sokszor furfangos vagy éppen vakmerő ötletei a problémák elhárítására, a megoldások megtalálására minden közösség javára vált, amelyiknek csak tagja volt. Legyen az a Mélyépterv, az OMSZ Központi Légkörfizikai Intézet vagy a Szent István Egyetem – korábbi Gödöllői Agrártudományi Egyetem – Vízgazdálkodási és Meliorációs, illetve Természetvédelmi és Tájökológiai Tanszékének csapata. Őt nem az érdekli, ami gúsba köt, hanem az, ami levegővel, frissességgel tölti meg az életet.

Gödöllői diákjai, akikkel baráti szálak is összefűzik őt elismeréssel gondolnak vissza arra, hogy a még kommunista szellemekkel átjárt egyetemen ő volt azon kevés tanár egyike, aki nyíltan felvállalta a kereszténységét olyannyira, hogy az egyetemi katolikus hittancsoport tagja lett. Fiatal oktatóként könnyen tudott kapcsolatot teremteni a hozzá hasonló értékeket valló fiatalokkal. Bár Gábor aktívan részt vett a csoport egyetemen zajló összejövetelein, eseményein, sőt igyekezett stabilizálni e közösség egyetemen belüli helyzetét számukra biztosított állandó helyiség megszerzésével, sok akkori csoporttag emlékében mégis inkább a közös kirándulások, utazások mókamestereként jelenik meg. Már az elsőnek mondható 1995-ös erdélyi körutazáson, ahol sofőrséget is vállalt az egyik mikrobusz pilótájaként, látható volt a magyarság értékeiért, keresztény múltunk örökségeiért érzett rajongása. Rövid, hazánk történelmének összefüggéseit szellemesen feltáró mondatai mindig megmosolyogtatták a körülötte állókat, egyúttal el is vetette bennük a keresztény nemzeti gondolkodás magvait, illetve öntözte annak csíráit. Igazi kovász volt, olyan értékes alkotó, amelynek nagy szerepe volt abban, hogy a csoport tagjai valódi közösséggé értek össze. Az állandóan a vállán lógó fényképezőgépével pedig igyekezett minden szép pillanatot és helyszínt megragadni az időtlenségnek.

Loksa Gábor teremtő, tudományt szolgáló, ifjúságot, nemzetet és lelkeket építő munkáját számos könyv, kiadvány, tudományos cikk, fiatalokat és felnőtteket megszólító kurzus, kirándulás, tanulmányút fémjelzi, amelyek sorát egy-egy verseskötet is megtöri.

A 2000-es év hozott nagyobb fordulatot nemzetépítő munkájában. A Tisza cianidszennyeződése után a Lakiteleki Népfőiskolán megrendezésre kerülő Tisza Kollégium egy olyan úton indította el, amelynek köszönhetően jelentős szerepe lett az Országgyűlés által 2012-ben elfogadott, „A magyar nemzeti értékekről és hungarikumokról szóló törvény” céljainak gyakorlati megvalósításában. A magyarországi és Kárpát-medencei értékek felkutatása, beazonosítása, megőrzése a falvak, települések utcáin, házaiban folytatott beszélgetésekkel kezdődik. Loksa Gábor időt, energiát nem kímélve vetette bele magát a feladatba. Lelkesedésével megfertőzve, magával ragadva sokakat.

Loksa Gábor az álmok embere, és ebben ma sem tétlen. Számos terve közül azonban kimagaslik egy, amelyet évek óta dédelget. Ez pedig nem más, mint egy édesapjáról, Loksa Imréről elnevezett alapítvány, amely a fiatal természettudósokat, diákokat, kutatókat támogatná. A gondviselő Isten tudja csak, hogy ez megvalósul-e a jövőben vagy sem. Azonban az biztos, hogy az apró szolgálatok sokaságával is meg lehet változtatni a világot, az emberek külső és belső világát. Jézus mondja: „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25.40) Loksa Gábor pedig az apró csodák nagymestere.

Szent István király felajánlotta országát Szűz Máriának, ahogy Loksa Gábort is megpecsételte kisgyermekként a Szűzanya iránti tisztelet. Mária csókot lehelt hazánk és Loksa Gábor homlokára is, amely összetartozást az ő nemzetünkért végzett szolgálata erősített meg.

A Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriuma ezt a szolgálatot ismeri el a Teleki Pál Érdemérem adományozásával.

Bartos Mónika

 

A TEST ÉS A LÉLEK ORVOSA,

AKI A NEMZETTEST ÉS A NEMZETLÉLEK GYÓGYÍTÁSÁBAN TALÁLTA MEG CSELEKVÉSÉNEK ÉRTELMÉT

Ecsetvonások a Teleki Pál-érdeméremmel kitüntetett Dr. Szász István Tas arcképéhez

„Mens sana in corpore sano” így szólnak a jóra buzdítás bölcsességének egykori figyelmeztető szavai, és mi sem természetesebb, hogy mai ünnepeltünk megértette az évszázadokkal ezelőtt felröppent intő gondolatot, vagyis azt, hogy egészséges testben lakozik az egészséges lélek, ami persze, fordított szórendben is igen jó esélyekkel bír. De mi mást is tehetett volna, hiszen otthonukban működött az Erdély szellemi életét gyógyítani szándékozó akarat valódi vegykonyhája, az egykori HITEL folyóirat irodalomtörténeti jelentőségű szerkesztőségi műhelye, olyan egyéniségek jelenlétében, mint Kós Károly, Dsida Jenő, Tamási Áron, Reményik Sándor, Jékely Zoltán vagy Márton Áron.  Ez a Trianon utáni értelmiségi generáció tíz karcos esztendeig az erdélyi magyar kisebbség nemzetstratégia programjának kidolgozója lett, és amelynek történetét most, nemrégiben, Dr. Szász István Tas ezer oldalas impozáns kötetben örökítette meg az utókor számára. Az események akkor történtek, amikor ő még kisgyermekként tán éppen Tamási Áron ölében ült, és az erdélyi lelkiismeret író-prófétája mesélés közben is a jó cselekedeteket sugalmazta számára, bevillantva előtte a kiismerhetetlen jövendőt, mondván: „Minden embernek őrködnie kell a világ rendje felett, mert a becsület azt kívánja”.

És akkor ő, már ifjúként, a történelem tüzének hamujában sült pogácsáit vándortarisznyába csomagolta, útnak indult, s belevetette magát a rengetegbe, a világrengeteg rengeteg bajába, ahol a tüzet mindig víz követi, úgy, ahogy azt Reményik Sándor Atlantisz harangoz című versének soraiban vetíti elénk, ekképpen:

„Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország,

Halljátok? Erdély harangoz a mélyben.

Elmerült székely faluk hangja szól

Halkan, halkan a tengerfenéken.

Magyar hajósok, hallgatózzatok,

Ha jártok ottfenn förgeteges éjben:

Erdély harangoz, harangoz a mélyben.”

„A legnagyobb hiba, amit az orvosok elkövetnek, – mondja Platón –, hogy a testet anélkül igyekeznek meggyógyítani, hogy az elmét is gyógyítani próbálnák. Pedig az elme és a test egy, és nem szabadna külön kezelni”. Nahát, ez az, amire Dr. Szász István Tas önmagától is rájött, mert ő éppen annyira orvos, általános és pszichiáter szakorvos, címzetes főorvos, egészségpolitikus, mint amennyire író, közíró, költő, lapszerkesztő és lap alapító, múzeum tulajdonos és kiállítás szervező művész barát, de főként mindenki „igen tisztelt Tasija”, ami az idő múlásával saját jelzőrendszerében önálló fogalomcsoporttá magasztosult, főként azok számára, akik őt személyesen ismerik. S noha vándorútja számtalan kanyarral, szakadékkal és emelkedővel volt teljes, Sütő András úgy minősítette összpályaképét, hogy „Dr. Szász István Tas tiszteletbeli szellemi főkonzul Magyarországon”.

Persze, a sok szerpentint nehéz lenne itt most megidézni, de bár fő vonalakban felvázolva arcképét, hadd említsem meg, miszerint szülőhelye, Kolozsvár, megbízható iránytűt adott kezébe, biztosan vezetve őt végig az útvesztőkön és az élet-sugárúton. Ahogy ez a HITEL irodalmi csoportosulás elvi programjában megfogalmazva kifejezésre is talált, ekképpen:

„Fölületessé, formalistává, önzővé vedlő társadalmunkban legalább a szellem csoportjainak védniök és oltalmazniok kell a nemzeti létfenntartásnak kisebbségi időkben megszületett lelkét: a szolgálat szellemét”.

Édesapja a Bolyai Egyetem alapító tanára, Édesanyja a Kolozsvári Magyar Színház jeles színésznője volt, ő pedig a helyi Református Kollégiumban tanult, még az én Édesapám igazgatóságának idején. Aztán a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben folytatta felsőfokú tanulmányait, ahonnan ’56-os magatartása miatt „átmenetileg” kizárták. Ekkor ólombányászként, burkolóként, ólomkeretes ablakok készítőjeként is dolgozott; a kolozsvári Szent Mihály templom égi fényt közvetítő hatalmas üvegablakai ma is őrzik kezei nyomát. Aztán az egyetemet befejezvén, a szilágysági Kusaly után a marosmenti Tompaháza, majd Csombord, Nagyenyed és Kolozsvár következett, ahol az egyetemen gyakorlati oktatást tartott pszichológusoknak, ám miután Kolozsborsára akarták igazgatónak áthelyezni a bűnöző elmebetegeket ellátó kórház élére, eldöntötte, hogy visszahonosítását kéri Magyarországra. Elsőre Pápakovácsiban végezte orvosi teendőit, majd Leányfalu következett, ahol ma is él, és végzi nemzetszolgálati munkáját bámulatos helytállással, irigylésre méltó energiával, példaadással, szorgalommal. Immár harminchetedik éve szervezi Az Erdélyi művészek Leányfalun című kiállítás sorozatot, amely minden esztendőben a nemzeti ünnep előestéjén, augusztus 19-én színvonalas irodalmi műsorral egybekötve gyűjti egybe a hasonló érzelmű emberek visszatérő táborát.

Ámde a történések egzakt adattára mellett, mindegyre a személyes események összefüggései, a közös kapcsolatok füzérei is szót kérnek, hiszen oly jó az otthon földjén megpendülő lélekhúrok zengő zenéjében együtt gyönyörködni, már, ha létezik közös dallam. És igen, létezik közös dallam. Amelyben Kincses Kolozsvár neve, léte, képe rezonál. És ott rezonál a Farkas utca júniusi hársfa illata; a kálvinista templom orgona-akkordjai, a tanárok ablakai alatt felcsendülő diákszerenádok egykori emléke; Apáczai Csere János, Áprily Lajos, Szabó Dezső, Kemény János, Wass Albert, Cs Szabó László lépteinek hangja kopott kövén a régi útnak; a Sétatér óriás gesztenyefáinak őszirozsda levéltakarója; a Feleki-tető fényei a bágyadt napsütésben; a Gyalui havasok felől áradó hűvös áramlat; a szőke Szamos andalgása, az Attila-úti kertek illata és a Donát-úti orgonáké. De persze, a tájban megjelenő emberek arca is. A ma ott élőké, a világrózsában szétszórtaké, a Házsongárdi csendben pihenőké. Talán ezek a színek együttesen járulnak hozzá a kép, az élet-körkép mélyből fakadó üzeneteinek értelmezéséhez, a sors és a juss által megfestett, hol lágyabb, hol keményebb kompozíciós vonalak életművé formálódó összhangzatában. Amelyben a meggyógyított embereken kívül Dr. Szász István Tas tanulmányainak és írásainak százai, ezrei jelzik, igazolják és kiáltják világgá egy példás életmű kőkemény hitvallását, mert ő az, aki nem hagyja szunnyadni a vétkes, a térdre rogyott történelmet, ezért felszólít, emlékeztet, bíztat és példát mutat nemzetszolgáló helytállásból. Trianon átka című versében a sorokat így osztja:

„És jönnek képek, jönnek hangok,

madár dalol, dörögnek tankok,

elmémben gördül történelem,

a kevés öröm, sok sérelem.”  

Dr. Szász István Tas tagja a nemzeti sorskérdésekkel foglalkozó Százak Tanácsának, a Magyar Írószövetségnek, negyven kötet szerzője és díszpolgára jelenlegi településének, Leányfalunak. Megtisztelte őt a Hippokratész Emlékérem, a Márton Áron Emlékérem, a Magyar Érdemrend lovagkeresztje, a Magyar Orvos Írók és Képzőművészek Körének életműdíja, és sok más magas elismerés mellett most a Bethlen Gábor Alapítvány Teleki Pál-díját veheti át. Jó pillanatban, jó érzésekkel, jó egészséget kívánva további elkötelezett munkájához, őszinte szívvel gratulálunk.

 

Budapest, 2024. november 9.                                                                     ÁRKOSSY ISTVÁN