Alig két hónapja, május közepén köszöntöttük őt és Alexa Károlyt és Sárközy Pétert a Hitel-esten nyolcvanadik születésnapja alkalmából. S most hirtelen ránk tőr halálhíre. Elment a rendszerváltást előkészítő értelmiség egyik utolsó meghatározó szereplője, ma még alig felmérő hiányt hagyva maga mögött. S nem utolsó sorban, elment a Bethlen Gábor Alapítvány kezdetek óta egyik meghatározó alakja, kurátora, aki meghatározó módon adott karaktert ennek a civil kezdeményezésnek, s akitől, még a nyolcvanas évekből származik az Alapítvány első politikai-történeti meghatározása.

Szellemi érdeklődése a hatvanas évek végén alakult, amelynek legfontosabb építő kövei között éppúgy megtalálhatjuk Németh László tanulmányait, a Készülődéstől a Minőség forradalmáig, ahogy az Eötvös Collégiumban tartott Czine Mihály szemináriumokat a határon túli magyar irodalomról, ahová Kovács István lengyel szakos barátja hívta. Ebben a tájékozódásban talált rá a „lengyel” Közép-Európa szemléleten keresztül önmaga Közép-Európa eszméjére, amely mindvégig meghatározta gondolkodását. Szellemi orientációja okán természetesen módon kapcsolódott Kiss Ferenc által fémjelzett Hurálhoz. Ez a szellemi kör a hetvenes évek elején kezdett kristályosodni, amikor a párt minden szinten kizárta az eltérő nézetek, gondolatok megjelenését, vitáját, a nézetek és érvek ütközését. Ebben a környezetben kezdett Kiss Ferenc körül kristályosodni egy szellemi kör, Für Lajos, Száraz György, Bakos István, Bíró Zoltán, Kiss Gy. Csaba, Kósa László, Kovács István, Szakolczay Lajos, esetenként Czine Mihály, Csoóri Sándor, Nagy László, Kormos István és mások részvételével. Az ügynöki jelentésekből pontosan ismerjük e csoport gondolkodását, s rögzíthetjük, hogy céljuk „a népi írók mozgalmának modern továbbfejlesztése” volt. A Kiss Ferencék által ironikusan Nagy Népi Hurálnak nevezett közösségük jelentőségét Kiss Gy. Csaba számára az egymásra találáson, a szervezetszerűségen túl az jelentette, hogy a számukra tiltott nyilvánosságon rést találtak. Ez a rés Ilia Mihály Tiszatáj-a volt. A rendszeres publikálási lehetőség „valósággal szárnyakat adott a társaságnak. Kiss Gy. Csaba a magyar és lengyel irodalomról vagy a kettőt együtt tárgyalva (Ady Lengyel utóélete), kulturális életről, a nemzetiségről és oktatásról szóló írásaival kapcsolódott ehhez a nyilvánossághoz, s a magyar irodalomtörténetben akkor példátlan újdonságnak számítóan lengyel számokat szerkesztett Kovács Istvánnal, olyan lengyel költőknek adva teret, akik akkor hazájukban közlési tilalom alá. Tájékozódásának horizontján azonban nemcsak Lengyelország állt, hanem a többi Közép-európai társadalom és szellemi életük is, így a folyóirat Kiss Gy. Csaba és Kovács István szerkesztésében, Németh László tejtestvériség gondolatát felidézve, Kelet-Európai Néző címmel rovatot indított a szomszédos országok irodalmának, kapcsolataink történetének és jelenének vizsgálatára. Bár Kiss Gy. Csaba egyértelműen mindig is a Kiss Ferenc- Csoóri Sándor, majd Lakiteleki sátorverők, az MDF szellemi köréhez tartozott, soha nem lehetett népiként vagy elfogult nemzetiként azonosítani, nézeteivel mindig is valamiféle külön entitást jelentett ezen a szellemi körön belül. Tudatosan meg kívánta haladni a magyar társadalmat a huszadik század eleje óta megosztó népi-urbánus kettőséget, számára ez a szembenállás nem létezett, soha nem tudta a világot úgy értelmezni, hogy a világ e két féltekéből áll. 

Kiss Gy. Csabáék nemzedéke a nyolcvanas évek elején az addigi eredményeken és lehetőségeken túl kívánt lépni, s a támogatott és a tiltott határmezsgye közötti szűk sávot kereste. Útkeresésének következő állomása az 1979 végén útjára induló Bethlen Gábor Alapítvány volt, amelynek aztán évtizedekig hűséges szolgálója, mozgatója és szellemi karakterének egyik meghatározója volt. Ebben a népi-nemzeti ellenzék a nyomásgyakorlás egy új formáját kívánta meghonosítani, létrehozva – ahogyan Kiss Gy. Csaba fogalmazott – egy „civiltársadalmi műhelyt”. Az 1956-os forradalmat követő évtizedek magyar társadalmának legnagyobb hiánya, ahogy Csurka István fogalmazott, egy „szuverén szerveződés” hiánya volt. Az Alapítvány Intéző Bizottságának elnöke Kodály Zoltánné, titkára pedig Kiss Gy. Csaba lett. A későbbi Titkárság Nagy Gáspár vezetésével, Bakos István, Kiss Gy. Csaba, Lezsák Sándor és Krasznai Zoltán közgazdász részvételével működött, amely később Bíró Zoltánnal és Kodolányi Gyulával egészült ki. Az Alapítvány díjazottai a hivatalos kommunista hatalom által soha el nem ismert, ugyanakkor az összmagyarság olyan kiemelkedő személyiségei voltak, akik egyfelől nemzeti és ugyanakkor egyetemes értékeket képviseltek. Az Alapítvány és Kiss Gy. Csaba elvei, törekvései szinte teljes egészében egybevágtak, talán nem túlzás azt állítanom, neki köszönhető, hogy az Alapítvány fennállása alatt mindvégig kitüntetett figyelmet fordított a közép-európai nemzetek kiemelkedő személyeinek elismerésére, közöttük számos lengyel, cseh, szlovák, horvát, szlovén, román író, tudós, egyházi személy, közéleti szereplő magyar kitüntetésére, akik oly sokat tettek azért a határokon átívelő szellemi, kulturális közösségért, a német és a szovjet birodalom közé szorult térségért: Zbigniew Herbert, Bohumil Hrabal, Veno Taufer, Lubomir Feldek, hogy csak első évtized legfontosabb kitüntetettjeit soroljam. 

Szinte revelációként hatott rám Kiss Gy. Csaba megnyilatkozása, amikor első ízben hallottam. Ahogy ő is fogalmazott: „lepattantak” róla a hazai nyelv pántjai, mindent pontosan annak nevezve, ami, a szovjet hadsereget megszállóknak, hazai kiszolgálóikat vörösöknek, 1956-ot forradalomnak. Kiss Gy. Csaba minden megnyilvánulása maga volt a Csoóri által bejelentett a hatalommal történő szakítás élő valósága, lényegében ellenszegülés annak a „hazugsággépezetnek”, amelyet az akkori kommunista rezsimek térségünkben működtettek. Ezt a világlátását nem titkoltan a lengyelektől tanulta, őt politikailag Lengyelország szocializálta, lengyel tükörben nézte Magyarországot. „Lengyelsége” sajátos, egyedi színt jelentett a magyar civilmozgalmak történetében, egy olyan sajátos, világos, egyszerű, a lényeget látó és arra pontosan rátapintó látásmódot, az autonómiára törekvés egy olyan különleges magatartásformáját, amelyet például Bibó sajátos, mindenkitől különböző, de ugyanakkor jól érthető és szerethető példájában is felfedezhetünk. Így vált Kiss Gy. Csaba a nyolcvanas évekre a magyar értelmiség egy egészen sajátos, egyedülálló intézményévé, civil kurázsijával, személyében autonóm szereplővé. 

Közép-Európa eszméjének egyik legfelkészültebb és fáradhatatlan szakértője – egyetemi tanárként, íróként és közéleti szereplőként egyaránt ennek Közép-Európa újjáteremtése, a közép-európai nemzetek „tejtestvériség” eszméjének szentelte munkáját. Nála többet kevesen tettek azért a határokon átívelő szellemi, kulturális közösségért, amelyet Közép-Európának hívhatunk. Európát véleménye szerint ugyanis nem lehet két egymással szembenálló részre, Keletre és Nyugatra osztani, értelmezésében kontinensünk ennél jobban tagolt: Nyugat- és Kelet-Európa mellett létezik Közép-Európa is. Ma is a menthető mentésén dolgozik, a sokféle nyelvhez, gondolkodáshoz kötött műveltség, mentális örökség egyik legjelentősebb ismerőjeként. Sőt, alighanem egyedülálló abban is, hogy nemcsak a délszláv (különösen a horvát, szlovén), vagy a szlovák kultúrában, hanem a történelmi sorsközösség okán a cseh és kiváltképp a lengyel világban, történelemben és irodalomban is járatos. Nem hiszem, hogy volna a magyar szellemi életnek még egy olyan alakja, aki vendégtanárkodott volna Zágrábban (1999-2004), Nyitrán (2005-2007), Prágában (2007-2010) és Varsóban (2011-2018). 

Kiss Gy. Csabának 1978-ban fontos találkozása volt a lengyel történelemmel, Karol Wojtyla lengyel bíboros II. János Pál pápává történő választása. „1978-ban, épp amikor II. János Pált megválasztották pápának, találkoztam valójában a földalatti Lengyelországgal” – írta naplójában Kiss Gy. Csaba. Ekkor kezdődött kapcsolata a krakkói katolikus hetilap szerkesztőségével is – amely a pápa értelmiségi köréhez tartozott -, évekkel később, 1987 novemberében nekik küldte, akkor még álnéven tudósítását az MDF lakiteleki találkozójáról. Idestova fél évszázada járja a Magyarország-Lengyelország, Magyarország-Horvátország, Magyarország-Szlovákia utat. Hazajön, és újra elindul, tanít és tanul. Ott megpróbálja elmondani, mi a magyar, itthon pedig, hogy mi a lengyel, horvát, szlovák. „Szüntelen kaland és kísértés. Látszólagos sikerek és látványos kudarcok sorozata. Nekem mégis öröm és izgalom. A közvetítés öröme és a fölfedezés izgalma.”

Politizáló értelmiségiként ott volt a magyarországi rendszerváltás első vonalában, egyik főszereplője az 1986-os Tiszatáj-ügynek – az 1986 nyarán betiltott Tiszatáj folyóirat újraindítása érdekében aláírásgyűjtés indult a Bethlen Gábor Alapítvány égisze alatt -; az őszi debreceni Irodalmi Napokon nyilvánosan bírálta a pártvezetést a folyóirat elhallgattatása miatt. A Magyar Írószövetség 1986-os lázadó Közgyűlésén – ahol kemény kritikával illették és szembe helyezkedtek az aczéli kultúrpolitikával – Kiss Gy. Csaba olvasta fel a legfelsőbb párt- és állami vezetőkhöz intézett tiltakozó nyilatkozatot. 

A kádári rendszer megbuktatásában kiemelt szerepet játszó Magyar Demokrata Fórum egyik alapítója volt, a Lakiteleki Találkozó egyik szervezője és a Nyilatkozat egyik szövegezője és aláírója lett, később az MDF ideiglenes elnökség tagja, egy időre alelnöke és a szervezet első szóvivője. Bár 1990 nyarán a Magyar Demokrata Fórum alelnökévé választották, azon kevés politizáló értelmiségi közé tartozott, aki a választási győzelmet követően nem lépett politikai, esetleg diplomáciai pályára, hanem visszatért az egyetemi katedrához, a lapok szerkesztőségébe. Pedig sokunk számára kézenfekvő lett volna, hogy Joó Rudolffal együtt a külügyi vezetés magasrangú tisztségviselői lesznek, akár külügyminiszterként ő irányítja majd a magyar diplomáciát. Ugyanakkor látnunk kell, hogy a napi politikából szinte pillanatok alatt milyen hihetetlen eleganciával és identitásának megőrzésével zsilipelt át vagy éppen vissza a tudományos élet, az egyetemi oktatás, a folyóiratok, tanítás világába. 

Bár életének ez a – tanári-oktatói – szakasza kevésbé látványos és sokkal kevésbé zajlott a nyilvánosság előtt, nem kevésbé értékes és gazdag. Vendég-tanárkodásai a magyar kultúra szolgálatában példátlan missziós tevékenység, a nemzetek közötti kapcsolatépítés különös példái, amikoris egyszerre a magyar kultúra közvetítője, aki a magyar irodalomnak szerez elkötelezett ismerőket és fordítókat, de befogadója és képviselője a szomszéd nemzetek kultúrájának. Hihetetlenül gazdag és sokrétű, termékeny ez a tudósi-tanári pálya, kötetek egész sorát jelentette meg: Hol vagy hazám? Kelet-Közép- Európa himnuszai (2011) – Budapest-Zágráb: oda-vissza (1999- 2004) (2015) – Hogy állunk a számvetéssel? (Közéleti írások, 1994-2015). (2015) – Harminc év után: 1987 (Személyes történelem) (2017) – Visszaemlékezései első kötete. Közép-európai találkozásaim (18 év -41 arckép) (2018) – Harminc év után: 1988-1989 (Személyes történelem) (2019) és Harminc év után: 1989-1990 (Személyes történelem) (2019 és 2022) –- 20. század lengyel irodalmáról (2023) –a Szentimrevárosi Athenas (2025) –Kötetei sorra jelennek meg lengyelül vagy éppen horvátul, legutóbbi kötete ezidáig csak horvát nyelven, a magyar kiadás még várat magára… 

Szabadságszerető ember volt, aki nem tűrte a kötöttségeket, aki ha nem is hivalkodóan, de meghatározó szerepet vitt a magyar rendszerváltás szellemi előkészítésében, a közélet aktív részese és alakítója volt a nyolcvanas évek végi-kilencvenes évek eleji politikai-közéletének, s tudatunkat jelenlétével formálja ma is, a magyarság, a nemezttudat történetének és megismerésének hiteles őrzője és kutatója, a Közép-Európai eszmeiség élesztésének meghatározó alakja, a szomszéd népek kultúrájának-irodalmának avatott közvetítője, a lengyel, a szlovák, horvát kulturális kapcsolatok fáradhatatlan mozgatója volt. 

És mindezek mellett és ezeken túl, egy autonóm, a magyar szellemi élet morális gondolkodója, aki életünk és mindennapi küzdelmeink egy egyedülállóan sajátos és értékelvű nézőpontjával szembesített minket minden nap. Akinél az ember és az életmű ritkán látható, tisztelhető és szerethető egységben létezik. 

Ma még fel nem mérhető hiánya, az a veszteség, amely minket ért távozásával. Az Alapítvány megőrzi emlékét és továbbviszi örökségét.

Petrik Béla