Szomorú szívvel értesültünk róla, hogy két, általunk nagyrabecsült, és korábban Márton Áron-emlékéremmel kitüntetett egyházi személy befejezte földi zarándokútját. Jelenits István piarista szerzetes szeptember 26-án, Kozma Imre irgalmasrendi szerzetes és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapítója október 17-én hunyt el. Bakos István róluk szóló, 1990-ben és 1994-ben elhangzott méltató szavaival búcsúzunk tőlük.

Kozma Imre (1990)

Kozma Imre plébános, aki 1976-tól szolgál a Zugligeti Szent Család Plébánián. Korábban a Belvárosi Ferences templomban teljesítette szent szolgálatát, többször is kitéve a pártállam zaklatásának, egyetemisták oktatásáért és elszánt közösségteremtő magatartásáért. A 80-as évek elejétől híveivel, munkatársaival együtt szervezte és irányította az erdélyi magyarság támogatását, szellemi termékekkel, pl. magyar nyelvű Bibliával, és sokszor élelemmel is. 1989 februárjától a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetője. A humánum és szolidaritás nagyszerű példájaként az elmúlt év nyarán az ő egyházközössége fogadta be a német menekülteket, s ezzel az első lépést tette – vagy kényszerítette ki a határok megnyitásához. A romániai forradalom első napjaiban már december 23-án Erdélybe ment 50 teherautó rakománnyal. Talán nem véletlen, hogy szervezésében az idén a fénymásolók, írógépek, egészségügyi felszerelések mellett nagy példányszámban jutott el a maradást erősítő Márton Áron-könyv Erdély magyarságához.

Jelenits István (1994)

Jeleníts István tanár úr, piarista tartományfőnök olyan kortársunk, akiről a legpontosabb életrajz adatai sem mondják el a leglényegesebbet. De lehet-e tudni, mi a lényeges, mi a lényegtelen egy ember életében? A kérdés összecseng Tamási Áron elmélkedő szavaival: „Ember tudhatja, mi az igaz? Ember nem, de a hit igen.”

Jeleníts tanár úr élete azt példázza, hogy az igazat fel- és megismerni törekvő tudó hit a betlehemi újszülött érkezésével végképp szállást vett az emberben. Az égi ajándék az azt elfogadó emberben nyer földi formát, tartalmat, életet. Az ember az isteni adomány kedvezményezettje és egyben tolmácsa. A Teremtő megismerése a teremtményen át vezet, de a teremtmény csak a Teremtő léptékével mérhető. E kettősség láttatja velünk a maga teljességében életünket, létünket.

E kettős tükörben mindennek szerepe, hivatása, „hírértéke” van. Annak a pár szónak is, amely tanár úr 1994-ben megjelent könyve, az Élet és Evangélium hátoldalán az életrajz mérföldköveit jelzi: „Jeleníts István 1932. december 16-án született Berettyóújfaluban. Gyermekkorából néhány évet Nagyváradon töltött, majd a háború végén Budapestre került. A Piarista Gimnázium diákja volt, ott is érettségizett 1951-ben. Beiratkozott az ELTE bölcsészettudományi karára, s ott magyartanári diplomát szerzett. Közben már a Hittudományi Akadémiát is látogatta. 1955-ben belépett a piarista rendbe, 1959-ben befejezte teológiai tanulmányait, pappá szentelték. Kecskeméten tanított öt évig, majd a rend budapesti gimnáziumába került, amelynek azóta is tanára. A rendi teológiai főiskolán a biblikus tárgyak tanítását bízták rá. 1985 óta a piarista rend magyarországi tartományfőnöke.”

Sorolhatnám a tanár úr más könyveit, tanulmányait, irodalmi és teológiai témájú írásait; emlékezhetnénk homíliáira, előadásaira. Kedves olvasmányom Jelenits István tanár úr igazi tehetségre és bátorságra valló könyvecskéje, amelyet a nagy nyelvújító, egyetemalapító Pázmány Péter bíboros érsek után fordított újra csodás nyelvi leleménnyel, korunk emberéhez közelítve a krisztusi örökséget. Fordításai közül most utaljunk még a nagyszerű – Bárdos Lászlóval közös – Simone Weil-adaptációjára, a Jegyzetfüzetre. És sorolhatnánk, ha győznénk, legendás barátságait, lelkivezető munkáját, amelyek talán jobban jellemzik őt, mint az előbb vázoltak. Azért nem tesszük, mert a tanár úr élete másfajta számvetésre alapozott. Saját szavait idézve arra az „üdvösségkereső igyekezetre”, amely egyik embert a másikhoz s az embert Istenhez kalauzolja. A leghosszabb és legrövidebb út megtételéhez szétosztott hitét köszönjük meg neki. Kívánjuk, sose fogyjon ki gazdagságából, amelynek két legszeretettebb kincse: az emberi szó és a Biblia.

Életének 82. évében elhunyt Czakó Gábor író, nyelvrégész, a Nemzet Művésze, a magyar keresztény, konzervatív gondolkodás, a rendszerváltás előtti népi-nemzeti mozgalom egyik sajátosan egyedi, ízig-vérig keresztény-katolikus – ahogy Aczél György lesajnálóan hívta, „buzgó katolikus” – alakja, a kádári rendszer kritikus és karcosan, szelíden kíméletlen és rendíthetetlen ellenfele. 

1942. szeptember 14-én született Decsen. Édesapja, Czakó Sándor a második világháborús doni harcokban hunyt el. 1960-ban érettségizett a szekszárdi Garay János Gimnáziumban, majd tanulmányait a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán folytatta, ahol 1965-ben diplomázott. 1965 és 1972 között jogászként dolgozott. Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

Az elmúlt hetekben három korábbi kitüntetetettünktől kellett fájdalmas búcsút vennünk. A nemzeti ellenállás és az antikommunista küzdelem egyik legnagyszerűbb, de elfeledett alakjától, Pákh Tibortól, a szárszói találkozó még utolsó élő résztvevőjétől és a szárszói gondolat hűséges őrzőjétől, Somodi Istvántól, valamint a felvidéki magyarság és a nemzetpolitika meghatározó képviselőjétől, Duray Miklóstól a róluk elhangzott laudációk szövegével búcsúzunk.

A magyar nemzeti ellenállás töretlen gerincű hőse

Pákh Tibor (Komárom, 1924. augusztus 11. – 2022. november 18.) jogász, a nemzeti ellenállás hőse – Márton Áron Emlékérem (2012)

Először a szégyenről kell szólni. A laudáció első szava ez. Mindannyiunk szégyenéről, Magyarország szégyenéről van szó. Több mint húsz év telt már el azóta, hogy véget ért hazánkban a kommunizmus népnyúzó rendszere, és eltávoztak országunkból a megszálló idegen csapatok. És Pákh Tibor nevét sehol nem találjuk azok között, akik magas állami kitüntetést kaptak. Érdemrendek, díjak neki nem jutottak. Annak a személynek, aki hosszú időn keresztül szinte egymagában képviselte a nemzeti ellenállást. Szálegyedül, ahogy tanúságtételében olvassuk. Aki keservesen megszenvedte, hogy volt bátor kiegyenesíteni a gerincét. Bizonyára megalkuvásainkkal, meghunyászkodásainkkal magyarázható, hogy nem szívesen nézünk bele az ő magatartásának leleplező tükrébe. [Pákh Tibor a Márton Áron Emlékérem után, 2013-ban kapta meg a magyar államtól a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést – A szerk.].

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →